most pedig egy hétig offleány leszek

Itt untam meg a ragaszgatást, lógatást, már-megint-leesett-a-sisakja, de-most-levertem-a gyertyát, de-így-nem-látszik-a-huzal vacakolást, és döntöttem úgy, hogy ennél megrajzolni is gyorsabb lenne. Ez most csak egy gyors előzetes, a képeket sem válogattam át, kivételesen kattintásra nagyobb is lesz, bár érthetőbb nem feltétlenül. A 4 (5? 6?) jelenetes Előszó első 2 jelenete. Lehet, hogy több nem is lesz, mert most nyakig ragacsos vagyok, filctollas és elkeseredett, és kb. 3 óra lenne csak a feliratokat megcsinálni hozzá, pedig a mókusjelmez már kész, és végre kiderülne, hogyan lett a black metal ősatyjának számító Nero császárból Squoir, a Borzalmak Rettenetes Fekete Mókusa. (De most bőröndbe kell csomagolnom bele és házifeladataot kell még összeszednem és elküldenem a tanítványomnak és lábat is kell borotválnom, és az már úgy sok külön-külön is.)

Egyszer majd lesz magyarfeliratozva is, kötelező félrefordításokkal. És Thare, a zord nyúlisten magyarul vagy Nyupiter lesz, vagy Zenyussz.

És ha nem dobom ki az egész koncepciót az ablakon, azért egyszer lesznek olyan részek is, ahol mind a hat (távlati tervek szerint kilenc) nyúl szerepel, például mint Neil Gaiman, akinek egy leginkább a sajtburger és a Rorsach teszt betépett fattyára emlékeztető metróhálózati térképpel kell megtalálnia a, ööö, Valamit, azt még nem találtam ki.

(Mások hajókatalógusban böngésznek és meglátogatják a Szigetet; a miénket is, meg azt is, ahol rózsaszín egyszarvúk ugrálnak a szivárványon. A legénység kollektív hány, mi viszont megtudjuk, hogy nem mindenki Ithakára térne haza.)

(Megint mások három napos szolgálatot vállalnak a nefilimföldeken, ám később összekeverik a western-sámánok két végletét, és miután Xiberia helyett valaki más Oroszországában találják magukat, népmeseileg elindulnak a Titkos Dél, kis félreértésekkel Sumérföld felé mindahányan.)

sok kávét iszom

Gondoltam, hogy majd írok mindenféle hosszút és okosat és vicceset, de aztán inkább rossz volt a kedvem és rohangálnom is kellett, mint a mérgezett egérnek, bár ugye azt mérge válogatja. Emlékszem, amikor egyszer az egyik barátságos nyaralás első estéjét azzal töltöttük, hogy a házigazda és a többi erős férfi begyűjtötte a mumufikálódott egértetemeket a ház összes pontjáról, míg én mereven bámultam a cipőm orrát (akkor már nagyon hosszú ideje hallgattunk Alice in Chainst, akkor már nagyon jól tudtam, hogy kell), és közben megvitattuk az adott egérméreg elméletét, a gyakorlatot pedig ugye ott vitték ki mellettem. És ez vagy akkor volt, amikor a mozimániás és az ex ketten együtt vittek 10 kazettát és ebből csak 9 volt The Mission, mert az ex olyan színes lelkületű volt, hogy egy The Sisters of Mercy is elfért valahogy neki mellé, szóval vagy akkor volt, vagy nem.

A mai program a következő volt: álmatlanság, reggeli, bambulás, rohanás, tanítás, rohanás, még-épp-odaértem, még-épp-elbúcsúztam, elintézni, nem intézni. Hol a szoknyám. A hatodik nyúlnak (a képen még csak 5 van!) eltört a füldrótja, megint, de mivel most csak el és nem le, ezért már így marad (utólag nem lehet rendesen ráeszkábálni a fület sehogy sem, ez van), az egyik tervezett epizódban egy sajtburger alakú metrótérképet kell legyőzni, de a másikban lesz hajókatalógus, és azt hiszem, a nagyon pozőr eredeti elképzelésekből sokat fel kell adnom, mert így kb. százszor annyi munka lenne megcsinálni, mint ha kézzel rajzolnám vagy sziklába vésném mondjuk fogpiszkálóval.

Sok kávét iszom.

Kezdek nemmegbirkózni a korlátaimmal, a korlátokkal mondjuk amúgy sem praktikus birkózni, mert vagy vascsőből vannak, és alapvetően erősebbek a hús-vér lényeknél, vagy letörnek, és akkor marha nagyot lehet esni lendületből, de szóval most már néha örülnék, ha ezeket nem az útvonalra merőlegesen szerelték volna fel. Minden táskámban és zsebemben húszforintosok vannak, mert miután bepakolom a nyúltápot, és visszatolom a bevásárlókocsit, sosincs erőm előkotorni a pénztárcámat.

Ma nagyon szerencsés voltam.

Nem, sajnos nem a lottóötös, és még csak ahhoz sem elég, hogy végtelen öröm ragyogja be az én lelkemet, ahhoz le kéne fogynom például, és az nem csak szerencse dolga, ergo nehezített pálya. Le kéne szakadnom dolgokról, és mi lesz majd még, amikor már nem süt sokat a nap, viszont lesz helyette hideg, és nem lesz pénzem, viszont lesz helyette gyomoridegem meg halálfélelmem, és biztos még hideg hagymákat is kell majd ennem, igaz, azt most is szoktam (és gyártottam fokhagymás olívaolajat is).

röviden, de nem táviratilag

Pihenés, fogaskerekű, házipálinka, grillezés - juhtúrós gombafejek és fűszeres tarja, roposósra sült fokhagyma és rozmaing ágak, görög saláta - vörösbor, új kék hajcsat.

Ma pedig rendet raktam a vinyómon, mondjuk inkább a lakásomban kéne, csak az mégis sokkal nehezebb.

úgy esett egész nap, hogy a gondolataimnak sem volt kedvük kimászni a felhők elé

Volt persze olyan is, hogy a koncert után ültünk és sörözgettünk, és Henry Rollinsról elméskedtünk épp, amikor az egyikünk előrehajolt, és felkapott egy szórólapot rajta a Mester arcképével, az eredetijét meg majd ezek szerint eltolja ide hozzánk februárban. És hosszasan morogtam (még cigarettáztam is közben, pedig azt évente csak kétszer szoktam), de még így is nagyon korán hazaértem.

Még előtte voltam a nagyszüleimnél is, és a lehetőségekhez képest minden rendben, nagymamám egyfolytában rohangál a járókeretével (végül is alig pár hete kalapálták össze a combcsontját, aztán a gondos orvosi felügyelet összehozott neki mellé egy súlyos vérveszteséget és egy hirtelen tüdőgyulladást is - a műtét után befektették a nyitott ablak alá), és bár persze nagyon fáj neki, azért rettentő bátor és elszánt.

Aztán egy harmadik este Alaptáboroztunk, és oldottunk meg ötödikes matekleckét (én rögtön levettem, hogy nekem az értelmetlenül tudományos megközelítéssel kell kezdenem, aztán kijavítanom mások jó megérzéssel, kis technikai hibával felvázolt megoldását), és beszélgettünk több fajta csípős paprikáról, és elég sok minden másról is, de az én agyam igencsak halott mostanában.

Úgyhogy aztán másnap 4-5 órán át a végső kétségbeesés és az összeomlás közti határvonalon egyensúlyozó szerb e-barátlánynak osztogattam halott agysejtjeimből és találtam ki figyelemelterelő, kreatív munkákat, amiben sajnos nekem is rész kell vennem legalább 30%-ban, hogy érezze a csoportdinamikát meg hogy van miért küzdeni (akkor is, ha az csak egy karácsonyi fotóalbum), pedig én önmagamnak is annyi kreatív projektet elő tudok állítani bármikor öt perc alatt, hogy csak. Most is legalább 7 db-ról tudok, és akkor ezek még csak azok, amik nem csak ötlet szinten vannak, hanem komolyan (és több esetben igen sokat) dolgoztam már rajtuk. Ehelyett mondjuk egész nap aludtam, fokhagymás, csilipaprikás és bazsalikomos olívaolajat gyártottam, és neteztem buta arccal.

De álmomban legalább nagyon boldog voltam és szerelmes.

songbird sing and give yourself away

Jó volt de nagyon, és olyan kis szeretetreméltó, hogy a legszívesebben elhalmozná az ember mindenfélével, amire nyilván nincs szüksége, nekem például csak nagyon haszontalan dolgok voltak a zsebemben, és azokat inkább nem adtam neki. Bár biztos legalább döbbenten nézett volna. Elég nehézkes azt szavakban megfogalmazni, hogy én mennyire szeretem a zenéjét, ahogy előadja, amit nekem mond. De nagyon. És le is fényképezkedtünk vele és a szemünkbe is énekelt, és. Okos dolgokat mond és ír és énekel, és átéléssel is.

És én is szeretnék okos dolgokat mondani és írni és énekelni, átéléssel is, de lehet, hogy a "fantasztikus kalandregények koncerten" (amiket írni szeretnék, és ha elénekelném, pláne hogy átéléssel), az kicsit kevésbe lenne szívbemarkoló. Meg másfél hétre kéne kibérelni hozzá egy koncerttermet, nem csak pár órára.

úgyhogy most elmegyek és megnézem a világ legkisebb esetleges zsiráfját

osztálytalálkozó

De most komolyan, miért is mennék el? Hogy nézzem annak az exnek a képét, akivel elég hosszú ideje nem vagyok már köszönő viszonyban sem, vagy hogy végigpörgessem az összes csecsemő összes fényképét, és a spiccesebb résztvevőktől hallgassam a vicceskedőtől a vérgeciig tartó megjegyzéseket, amiért nekem még nincs gyerekem? Azért ne legyünk annyira naivak, hogy ilyen sosem fordulna elő; fordult már elő, és bár akkor tájékoztattam az illetőt, hogy igen hatékonyan el tudnám rúgni a térdét és a továbi saját gyermekszaporulatához szükséges testtájait is, azért nem hiányzik ez nekem. Vagy azért kéne elmennem, hogy megpróbáljak nem létező közös érdeklődési pontokat találni emberekkel, akikkel nem beszéltem bruttó 10 percet az elmúlt 15 évben, de nagy eséllyel előtte sem?

Komolyan, basszus, 5 éve még úgy éreztem, hogy fel kell venni a kesztyűt, és meg kell mutatni, hogy az ember lehet emelt fővel a világ vesztese; de most, hogy ezt már kellően illusztráltam és bizonyítottam, sem okom, sem kedvem nincs még egy estét erre pazarolni.

Pláne, ha helyette a családommal is lehetek.

a csípős, napsütéses reggeleket meg tudnám szokni

Ma reggel minden tökéletes, kivéve az anyagi helyzetem.

valami sziszifuszi

Valószínűleg az öreg érezhette magát úgy, amikor a hegytetőre érve a kő már megint legurult, mint én, amikor minden lefagyás, adat- és fonalvesztés után csak elkészültem pompásan időre, majd rájöttem, hogy ó, igen, a. Tárgymutató. Hát ott a szavak és nevek legalább 80%-a megváltozott, de némelyik úgy, hogy nekem is vissza kellett ellenőriznem begépelés közben, pedig én dolgoztam velük orr(és kishíján agy)vérzésig. És végül is 9 oldalon három hasábban 8 pontos betű, az sok elfér, és már az ujjaimat sem igen tudtam mozgatni, úgy túlerőltettem őket. Úgyhogy már nem is fáslival, de egyenesen leukoplaszttal rögzítettem a mozgásterüket, és nekivágtam, befejeztem, elküldtem, és azóta sem tudom, hogy egyáltalán jó lett-e, és megérte-e, és kellett-e.

Majd elaludtam, felébredtem, ettem, néztem ki a fejemből (fájt), aludtam, ettem, ha monitort láttam, fájt, úgyhogy sétáltam egyet a sötétben, aludtam, és most már lassan eljutottam oda a szintre, hogy tudnék aludni, de nem halok bele abba sem, ha nem. Nem tudom, én könyvvel ennyire még nem szenvedtem, borzalmas volt, és még az átírásokon kívül (amit egy idő után már rutinból követtem el; ebben nagy szerepe volt annak, amikor a megbízható útikönyv is két oldalon belül háromféleképp írta át az egyik teleplés nevét, és az 5. konzultált könyvben találkoztam egy város 9., 10., és 11. nevével - én legalább igyekeztem következetesen írni a dolgokat, még ha nem is tökéletesen) szóval azokon kívül meg sem tudnám magyarázni, hogy mi volt benne a rettenetes, így utólag (meg úgy előre) átlagos, kedves kis könyvnek álcázza magát.

Most pedig elmegyek, és megnézem a Görögbe fogadva / My life in ruins című örökbecsűt, mert ha már, akkor legalább ne csak fényképeken akropolizáljak, és mert moziban sem voltam rég, pedig most nem ártana, ha valami kikapcsolná a különféle krétai szurdokokban hagyott agyamat.

optimalitáselmélet: az epic fail

És néha elgondolkozom rajta, hogy miért is nincs netbook az én birtokomban benne, amikor már a plakátjai alá is minden egyes alkalommal odanyáladzok, és akkor eszembe jut, hogy mert abból a pénzből (amikor még volt, és úgy tűnt, hogy ez tartós állapot lesz, hogy van, és ezzel kimerítettem a létige időszerű alakjait) én Írországba utaztam meg Bécsbe sokszor egymás után, és ha megint lenne annyi fölösleges pénzem, elutaznék Írországba én megint, és Bécsbe is sokszor egymás után; és ilyenkor azért néha nagyon gyűlölöm a beépített preferenciáimat.

Hű, de most nem jut eszembe, hogy ki volt az, aki lelkesen elmesélte nekem, hogy egyszer megnyerte a Solstice lottery-t, de tudom, hogy egy ismerős ismerőse, feltehetően egy kocsmában, és irigyeltem rettenetesen. Most egész este ezen jár majd az agyam, ahelyett, hogy az utolsó Jón-szigeteket is elsüllyeszteném végleg.

romlatlan bájú hegyi madarászkikötők: a félholt fordító félhalála 2.

Görög útikönyvet egyetlen okból érdemes olvasni: "Ma is vitatott, melyik barlangban nevelkedett a főisten".

megcsordálhatjuk: a félholt fordító félhalála 1.

Akkor és ott épp azon gondolkoztam, hogy takarítani kéne az Automatikus Javítások között, a keresztes terminológiára például biztos nem lesz szükségem soha többet már, majd a következő oldalon beértünk Rodoszba. Ahol orrvérzésig nagymesterkedtem (esetleg Guillaume de Beaujeu-t valahogy még játékba hozhatták volna a kedvemért, mert legyünk csak telhetetlenek). Egyébként van ezeknek humorérzékük: Pátmosz szigetén, ahol Szent Jánosnak jelenéskedtek a válogatott borzalmak, a Turistainformáció telefonszáma 666-ra végződik.

Jaj. Az előbb félöntudatlanul leírtam, hogy "római ród", fonetikusan, hosszú óval, és nem Caligula lanthangolójára gondoltam. Jaj bizony. Még nincs ott, ahol az alvafordítás gyöngye, Harrü Potter szerepe az ikonfestészetben, de most elvben ébren voltam. Remélem, leadás előtt kiszűröm a többi szörnyeteget is (csodálatos segítőtársam a helyesírásellenőrző).

álom és képzelet

Jay ásítozva állt a lépcső alján, az sem zavarta, hogy Argyll türelmetlenül bökdösi a bokáját. Lehajolt, és felemelte a remegő disznót. Argyll a vállába szuszogott, és bedugta az orrát a sála alá; az ösztönöket nem győzhette le három év megszokás sem, csak akkor volt nyugodt, ha a földön állt.

- Mocskos disznó – morogta Jay szeretetteljesen a fülébe, és Argyll helyeslően visszaröfögött. Néha mintha értette volna a gazdáját.

Ehelyett persze valami máshoz írtam a fordítás szüneteiben bő tíz könyvoldalnyit, valamihez, amiről egyáltalán nem tudom, miről fog szólni és miért, de vannak benne űrhajók és ezek némelyike morf, ami főhősnőnk szerint kimeríti a lótuszevők szigetségét, bár a helyiek szerint meg nem is, mert például ő sem evett még lótuszt soha sem. (Jé, itt elvesztettem egy ragozást!) Tulajdonképp érdekelne, miről szól, és miért nem a malacos kibernoirt írom helyette (azaz abból is összekalapáltam egy fél jelenetet, mely során hősünk nagyon részeg, fénylő jelenésekkel beszélget, whiskysüveget próbál egyensúlyozni a homlokán, majd később inkább fültövön vágja magát vele; ez egy nagyon realista jelenet, a fénylő jelenést leszámítva velem és több ismerősömmel is megesett).

Viszont az intergalaktikus lótuszevőknek köszönhetően most először álmodtam nyaralással, mióta a görögöket nyűvöm; igaz, most is csak a reptér és a szálloda közti transzfert sikerült feldolgoznom, azt végigmorogtam, hogy miért nem Görögországba megyünk, ahhoz legalább lenne egy jó útikönyvem, és arab kamaszokkal veszekedtem, hogy ha még egyszer megpaskolják a hátsómat, Armageddon lesz, a kutyafáját. Vannak azért kőrealista vonásaim.

nineties appreciation day (másfél óra elteltével rájöttem, hogy a stoner és a munkamorál egymást teljességgel kizáró kifejezések)

Számok, amikről már el is felejtettem, hogy de szerettem őket, pedig... és sajnos még a YouTube-on is nehéz úgy keresni, ha csak arra emlékszem, hogy szerettem azt a... valamit, azzal a... igen, a béna inges fickóval. A kilencvenes évek elején mindenki kötelezően béna ingeket hordott (vagy ami még rosszabb: biciklisnadrágot, de olyat szellemi épségem érdekében nem linkelek be; a múltkor is felkészületlenül ért Corey Glover szivárványszínű tapadós-fényes naccban, azóta sem sikerült teljesen kihevernem a sokkot).

• Thunder: Low life in high places: igen, ez nem grunge, nem gót, nem dark, nem stoner, sőt, még csak nem is britpop, de legalább nyálas, szóval további kérdés? Én is voltam tizenhat, nna. De az is lehet, hogy tizenhét.
  
  
• Manic Street Preachers: Suicide is painless: a szám külön érdekessége, hogy erre a nővérem szoktatott rá. Erre, és később a Simply Redre. (De ezt a MSP rajongó ismerőseim meg ne tudják!)
  
  
• Sophie B. Hawkins: Damn I Wish I Was Your Lover: olyan bájosan futkorászott mezítáb abban a kis szakadt famerében, és én mindig is ilyen hajkoronát akartam, hogy aztán többé sosem kelljen költenem párnára. Egyszerűen csak betuszkolom majd dús fürtjeim a cihába, ráhajtom okos kis fejem, és álmodozásra használom bölcselkedés helyett. A fejem, nem a párnahuzatot.
  
  
• Shakespears Sister: Stay: ezt meg az is szerette, aki nem, már csak a flitteres búvárruhában fekete rúzsát nyalogató Siobhan Fahey miatt is (és hát ismerjük be, hogy a civakodás tárgyát képező ifjú is dekoratív darab, leánynemű nézők számára). És azért a Hello is ott volt, ahol kilencvenkettőben a dolgoknak lenniük kellett.
  
  
• Bush: Little things és az Everything Zen: óóóó, és Gavin Rossdale olyan cuki kislány volt. Érdekes, hogy ma már mennyi több ismerős dallamot kihallok belőle. Vagy a fülem nőtt meg, vagy a zenei tájékozottságom, pedig. Azóta már sosem hallgattam semmitsem.
  
  
• Stone Temple Pilots: Plush: ennek csak a videóját meg a nosztalgikus hűdebazdmeg életérzését felejtettem el. Azért azóta is az a véleményem, hogy valami nagy gond lehet az amerikai tetőfedő szakemberekkel, ha felmerül a kérdés, hogy esőzik-e a fürdőszobájukban, de legalább már rég eldőlt a vita, hogy ez itt egy álruhás Eddie Vedder-e, vagy mint kiderült, mégsem.
  
  
• Moist: Push: Kanada legismeretlenebb grungereinek is állítsunk emléket, mert bájosak voltak ám, meg annak idején addig kérdeztük meg hetente az összes budapesti lemezboltban, hogy tartanak-e ilyet, amíg végül valaki hozatott egyet, csak nekünk, és talán meg is vettük, csak mi (mindenesetre valahonnan van nekem ilyen cédén, bár lehet, hogy Glasgow-ban vettem egy vasúti híd alatt?).
  
  
• Candlebox: Far Behind: ezért a komoly fiúk az osztályban megvetettek, szerintük csak nagykorú grunge istenségekért volt szabályszerű rajongani, de én az ilyen utógarázs bébiket is szerettem... azóta meg már mind úgyis öregek vagyunk, nem?
  
  

Aztán persze van, amit nem felejtettem el - Nitzer Ebb: I Give To You - csak nincs meg nekem, mert szakításokkor szétszakítottuk a kollektív CD-kollekciót is. Megjegyzem, én igazán imádom a Douglas McCarthy-t, de ez a biciklisnadrágban esőbefekvés, ez azért még ipari mércével nézve is rettenetes. (És valamint The Young Gods: Skin Flowers.)

Hű, most jut eszembe, mit ígértem a biciklisnadrágokkal kapcsolatban. A fenébe is.

És aminél kétséget kizárólag és a világon jobb klip nincs: Feel the Pain és a Dinosaur Jr.!!!



Ez pedig simán csak zseniális, ahogy van - Slo Burn: Pilot the Dune. Emlékszem, egyszer háromnegyed órára totál beleszerettem John Garcia csodaszép hajába is, de akkor azt hiszem épp már Unida volt.

Szeressük együtt John Garcia haját! (Kyuss: Green Machine)

(És most a lét nagy kérdéseihez: MIÉRT nincsen nekem elektronyikusan semmi Kyuss sem?
...
Gyanús volt, hogy azért, mert lusta voltam berántani CD-ről. Meg a hülye fejemet.)

És ha már szép, ilyen volt Mike Patton, amikor a leginkább. Mosóport és pizzát is lehetett volna reklámozni vele, olyan szép. (A Small Victory)

(mindig csak a kifogások meg a sírás)

Arra gondoltam, hogy világgá kéne menni, még amíg ilyen szép idő van, de az előrejelzések szerint a Hideg Szürke Nyúlósság beköszönte közelebb van, mint a Végleg Elhalaszthatatlan Határidő. És amúgy is. Nincs nekem hová világgá mennem, az erdőben félek (leginkább attól, hogy 200m/óra sebességgel haladnék, mert minden bokrot le kell fényképeznem legalább 4-5 szögből), a betont unom. (Mindig csak a kifogások meg a sírás.)

Látom az emberek tekintetén, hogy többé már nem vagyok szép (még annyira sem), a sajátomon pedig, hogy véreres a sok (és eredménytelen) monitorbámulástól. Tegnap másfél órán belül Arthur Rackhamhez és Fritz Eichenberghez hasonlítottak, ilyenkor a masszív májhízás mellett mindig érdekel, hogy vak barátaim* hogyan használják az internetet. Bár azért kedves tőlük, határozottan.

Családi kötelékben megnéztem negyedszerre is, ahogy Harry Potter Mű Emlékeket Keres, valamint azt is, ahogy Mi Botladozunk Párizsban, azt kell mondanom, hogy Emma Watsont sajnos jobban szereti a kamera, vagy esetleg tényleg jobb feneke van, de ez persze nyilván kizárt dolog, nem? Na ugye.

Megyek vissza a görög mű emlékeimhez. Esetleg műemlékeimhez.



*izé, ööö (zavartan téblábol) valójában nem vakok, csak nem értem, hogy akkor melyik különbséget nem látják a súlyosan árnyékolt, realista grafikák (netán fametszetek) és az én rajzaim között, ha már vagy tízmillió különbség fennáll.