Mostanában egész büszke voltam rá, hogy (leszámítva a hétfői találkozást a pusztító erejű cseh különlegességgel) nagyjából már be tudom mérni, mennyit érdemes innom úgy, hogy mire az ágyig jutok, nagyjából már józan is legyek.
Aztán tegnap este a füvön sörözgetés és a whisky körbejárta közben egyszer csak és pánikszerűen kitört rajtam életem egyik legborzalmasabb részegsége, olyan volt, mintha hirtelen kútba estem volna, csak sajnos ilyenkor azért még tudom, hogy ebből aztán senki sem húz ki, legfeljebb mentőöveket tudnak ledobálni nekem. A menekülés, a teljes kijózanodás még messze van. És ilyenkor azért örülnék, ha a filmszakadásos típus lennék, bár persze meg van ennek az az előnye, hogy nem csak arra emlékszem, hogy én milyen szánalmasan vinnyogva voltam rettentően, de arra is, hogy a barátaim milyen borzasztóan rendesek voltak, adtak nekem ásványvizet, hívtak nekem taxit, és tartották bennem a lelket. Hála nekik és köszönet, mert tényleg, mert megérdemlik, de nagyon ám.
Ettől még lehet, hogy most pár napig remetei magányba vonulok, és csendben szégyellem magam mindenféle sötét és borzalmas sarkokban.
