Mostanában a napjaim általában úgy telnek el, mintha egyszer reggel megbotlanék, és utána kapálódzva, az egyensúlyomat keresve botorkálnék előre, minden olyan bizarr, és épp a leesés szélén áll, kivéve a ma délutánt, mert ezúttal kapkodás és ügyetlenkedés nélkül hazahoztuk a képekt a könyvtárból (igen, a kiállítás tegnap bezárt).
Tegnap például a megbotlás az igazából úgy kezdődött, hogy valami munkát be akartam fejezni, és ügyet intézni, és találkozni az unokatestvéremmel, és aztán ennek egy részét teljesítettem is, például ettünk rántott húst és petrezselymes krumplit kézzel, zsírpapírról a Gödör mellett a "tó" partján, és befizettem és elküldtem és, és, és, és aztán kávéztam is és elindultam az A38 felé. A megbeszélt találkozóhelyen vártam rengeteget, eközben egy hajléktalant elvittek a mentősök a detoxba, aztán a következő villamosról két sofőr kirángatott a helyére egy önálló mozgásra képtelen másikat (gondolták, hogy nem jó, ha keresztben hever a villamos csuklójában, nem szép és nem is egészséges), és már épp nagyon aggódtam, hogy ennyire én mégsem akarok alászállni az Alsó Budapestre, hiába most olvastam a Neverwhere-t, amikor aztán megérkezett a tettestárs, és egy-egy üveg cseh sörkülönlegességgel elindultunk a koncert felé.
Azt mondjuk nem néztük meg, hogy ez a sörkülönlegesség épp különösen magas alkoholtartalommal is bír, és úgy ittuk, mintha vizezett Ászok lenne, ennek megfelelően le is késtük a The Sisters of Mercy koncert legelejét, de aztán előre verekedtük magunkat, ahol is váratlanul a mögöttem álló lány közölte velem, hogy de hát én ugye Karinthys voltam, ami így igaz, és ő két évfolyammal alattam gimnazistáskodott, és ezek után már minden jóra fordult. Néha ugyan sikerült kétségbe ejtenem magamat, és később térdre is, amikor a bakancsom hazafelé menet beakadt egy lépcsőfokba, de ezt józanul is rendszeresen elkövetem, úgyhogy. Szóval. A koncert kiváló volt, de az A38-ban van valami, ami belőlem kihozza az állatot, még hellyel-közzel vadidegen embereket is letámadtam, és beszélgettem velük, arról nem is beszélve, hogy nem vertem meg az idegen fiatalembert, aki fogdosta a fenekemet, igaz, össze sem ismerkedtem vele, mert, mert, mert mittudomén, mert mostanában én nem akarok senkivel sem összeismerkedni, csak szigorúan aszexuális együttivás céljából.
Később hazaértem és még mindig nagyon részeg voltam, és tessék sajnálni a szomszédaimat, mert Life of Agony és Temple of the Dog örökzöldeket visongtam az éjszakába, és részegen interneteztem, amit eddig még nagyon helyesen nem tettem meg soha, mert sosem voltam ilyen részegen internet közelében, és most kicsit félek, hogy mi lesz, ha legközelebb netán berúgok, és még mindig diplomáciai kapcsolatban állunk majd, a mobilnet meg én.
Most pedig nem tudom, hová tegyem a rengeteg bekeretezett képet, és amúgy is alig írtak a vendégkönyvbe, de legalább ezen is túl vagyok már teljesen.
(A Neverwhere pedig lehangolóan kiszámítható volt - szórakoztató és ügyes, de azért az szomorú volt, hogy a főgonoszról abban a pillanatban tudtam, hogy ő a főgonosz, amikor először szóba került, én örültem volna, ha legalább még húsz oldalon keresztül nem jövök rá.)
