tavaszi programajánló és a szokásos nyűg (ezúttal sárgarigóval)

Állítólag márciusban jön Dannyfürtös, és (külön megrázza Brainoiz vállát, hogy tessék lelkesedni, még) hozza magával Anneke van Giersbergent is, hogy ketten énekeljenek együtt szólót. És nem az ex-MarcoPolo jelen-AfterMusic füstös alagsorában, hanem. Valahol másutt. Január elején már csináltak közös koncertet Hollandiában, ezek szerint mindkettőjüknek tetszett, feltehetően nekünk is fog.

Amúgy meg felébredtem reggel, és eszembe jutottak az álmaim, és komolyan mondom, azóta is agyat szeretnék mosni. Semmi izgalmasan mocskos, egyszerűen csak álmomban az összes létező rossz tulajdonságomnak utat engedtem, és úgy bántam emberekkel, ahogy sosem lenne szabad; még álmomban is csak olyankor, ha utána az agyam tapintatosan törli az emlékeket. Egyetlen bőrmaszkos, radiátorhoz bilincselős orgia sem lehet olyan ijesztő, mint hogy hé, hát ez mind ott lakik bennem. Még hozzá nem is olyan mélyen; a fenébe, nem is olyan mélyen. És miközben úgy bántam emberekkel, ahogy nem lenne szabad, nem tudtam, hogy hívják a sárgarigót angolul, és felébredtem, és rájöttem, hogy tényleg nem tudom, szóval ez az egész a jellembeli mellett a nyelvi hiányosságaimra is rámutatott. (Azóta persze megnéztem, és oriole , és ezt a szót én tényleg nem láttam még soha-soha-sohasem.) (Viszont milyen gyönyörű a régies neve: aranymálinkó!)

Egyébként amikor épp fontos kérdésként merült fel a sárgarigó dolga, azzal voltam elfoglalva, hogy tavaszt énekeljek valaki szívébe; nyilvánvalóan angolul, hiszen az a könnyűzene nyelve, és én csak olyat hallgatok, és ilyen sárgarigók hemzsegtek közben a tavaszban, tehát igenis szóvá kellett őket tennem. Arról viszont nem vagyok meggyőződve, hogy tavaszt énekelni mindenféle emberek szívébe, akik nem igénylik, hogy épp én, épp tavaszt, és épp az ő szívükbe, hát nem vagyok róla meggyőződve, hogy olyat illik. És különben is, mit tudom én, hogy nincs réges-rég tavasz a szívükben, és amúgy meg hogy jövök én ehhez, a múltkor sem vonultam el őrülten az erdőbe a tűzmadár után, és ez csak azt jelentheti, hogy a saját szívemet leadtam valahol szocialista megőrzésre, abban nem hogy tavasz nincs, de konkrétan semmi sem. Ez persze nem igaz, de nagyon gót, és a múltkor rájöttem valami ritka viccesre a gótokkal kapcsolatban, de erre jól elfelejtettem.

Azért vannak pozitív fejlemények is, a múltkor találtam egy boltban aszalt meggyet, és bár mindenféle diétásságok voltak ráírva, ennél finomabb a világon nincsen. Ezenkívül rettentő szép csokrot kaptam a névnapomra, és rettentő szép fényképeket készítettem róla, és rettentő elégedett vagyok. Meg büszke.

cellux. igaz barát a táplálkozási zavarban.

p. s. i love a fekete lovasokat úgy általában

Tegnap betértem egy szelet pizzára a WestEndbe, és arra gondoltam, hogy ha 21:30 és 21:45 között játszanak filmet, megnézem, mert olyan fáradt vagyok, és takony helyett épp hülyeséggel van tele a fejem; egyik is idegesítő, másik is, de az egyiktől legalább csak fizikailag nem kapok levegőt.

Szóval játszották is a P. S. I Love You -t, és hosszú film volt, ez onnan is látszik, hogy a pattogatott kukoricám háromnegyedét elropogtattam. Pedig mozizós esték után rendszeresen a maradék kukorica a másnapi reggelim. A film maga egyébként kissé össze-vissza állt elviselhetetlenül rossz és sírós-női-vígjáték részekből, gondolom, ha lenne érzékem a jane austen-inél legalább pár évjárattal frissebb romantikára, még élveztem is volna. Vagy nem. Azt hiszem, nem feltétlenül voltak egymással jó arányban a részek (a nyitójelenet például egyértelműen túl hosszú volt), és amúgy a könyvvel tényleg csak "based on   viszonyban áll a film, bár nem mondom, hogy sokkal rosszabb. És Lisa Kudrow döbbenetesen öreg. Én, mint kora-harmincas, hadd reménykedjek benne, hogy nem meggyőző kora-harmincas.

Viszont után álmomban a tudatalattim csinált belőle egy olyan mixet az Álmosvölgy Legendája -val, hogy annál ütősebbet még sosem. Ahhoz képest három zombie koktél egymást után is csak halk csoszogás. Mondjuk a fej nélküli lovas itt kapott fejet, szép, fekete fürtös volt, és kapott mellé talpig fekete, dögös bőrruhát, és kard helyett éjfekete karikásostort, a csípése maga volt a halál, a hangja pedig kiválóan illett a lovast jellemzően kísérő villámláshoz. Például igazán szép jelenet volt, ahogy éjféltájt siettünk hazafelé egy kietlen mezőn, amikor is a semmiből előrúgatott egy lovas, és miközben kétségbeesetten belevágtatott a további semmibe, odakiáltott nekünk, hogy "Ne kövessetek, ha kedves az életetek" , mi pedig kórusban ordítottuk neki vissza, hogy "Követ téged a halál!" ; igaz, ezek után kiderült, hogy pontosan fogalmaztunk, mert némi villámlás közepette előkerült a pokol lovasa is. Később aztán minden tömény romantikába fulladt, még a lovasról is kiderült, hogy vannak érzései, bár persze ez előbb vagy utóbb minden dögös bőrszerkós pasiról úgyis kiderül, nem?

dagonya, dágvány, nyavaly és ilyenek

Az álmodásnak egyébként ahhoz lehetett köze, hogy találkoztam az őrült unokatestvéremmel, és azóta minden áldott nap ír egy "mk"   tárgyú e-mailt, mert szerinte épp elkeserítően dagonyázom, ahelyett, hogy cselekednék lelkesen; bár konkrétan nem tudom, hogy cselekvés alatt miért azt kellene érteni, hogy pasikat zargatok, akikkel ugyan egyszer egy decemberi hajnalon legalább öt percre érzelmes amerikai filmeket utánzott az életünk, de aztán sietve visszatértünk az európai hétköznapokba. És azóta rengeteg idő és távolság eltelt; ezrével kellene számolni a kettőnket elválasztó órákat, a kilométereket pedig szintúgy. És amúgy is. Pillanatnyilag még "od"   tárgyú levelekkel sem lehetne motiválni, pedig amúgy mostanában zavaróan sokat jut az eszembe, és ennek csak akkor örülnék, ha kölcsönös lenne. De nem az, úgyhogy fel is vettem az "I don't believe in love"   című queensryche-i közhelyet, tessék melléképzelni, ahogy talpig szűk bőrruhában, torkom szakadtából sikítozom mindezt. Máshogy nem érdemes. Szóval dagonyázom, tényleg, de leginkább azért, mert nem igazán jó a megtérülési rátája annak, ha az ember nyula pár ezer kilométeres távolból próbál meghódítani makacs férfiembereket. Különösen, mert az ember nyulának nincs jobb ötlete, mint hogy dagonyázik egy queensryche-i közhelyben, és még a pár kilométeres távolban élő, engedékeny férfiembereket sem tudta soha sikeresen behálózni.

Aztán Brainoizzal is megvitattuk, hogy az élet nehéz, de tényleg nem könnyű, hát miért beszéltünk volna ostobaságokat; kérem, jelentkezzen a szerkesztőségben, akinek 2008 jól indult, egyelőre még nem találkoztam ilyen emberrel. És nehéz is lesz továbbra is, ezt már most látom, és félek-félek-félek, de muszáj-muszáj-muszáj. Megküzdeni a nehézségekkel.

...


És ezek után teljes terjedelmében ráborítottam egy vörösbor-ecetes salátát a legkedvencebb, legfehérebb pólómra. Nem lehetne, hogy legalább a nehézségeket illetően néha nincs igazam?

(De legalább a megküzdést illetően is igazam lett. Egész éjszakás sózás-áztatás után úgy tűnik, hogy a legkedvencebb, legfehérebb pólóm megúszta a halálnál is rosszabb sorsot; ez esetében a batikolás lett volna - és mivel igazából ez egy Firebird póló, még úgy is állat lenne...)

itt járt a tűzmadár(de vagy nem hozta el a szívem vágyát,vagy egy vizezett, csapolt sör az egy pinceklubban)

Tegnap délután begömbölyödtem az ágyra keresztben, és arról álmodtam, hogy Bécsben vagyunk, és eltévedünk a metrón, ami már azért is botorság, mert együtt nem metróztunk, ellenben el sem tévedtünk. Csak kávézót kerestünk hiába. Bécs teljes széltében, és némileg a hosszában is. Aztán felébredtem, mert keresztben mégsem olyan jó aludni, és különben is, még álmomban is unalmas eltévedni egy metrón, még a bécsi metrón is, pedig az a budapestihez képest zeges és zugos, és különben is, miért álmodom én ilyeneket; és aztán arra jutottam, hogy hé, már fél öt van, de még mindig nincs sötét, ezt rendszeresítsük, kérem. (Bárcsak minden kívánságom ilyen könnyen teljesülne.)

(Ez esetben kívánnám a következőket: 1, 2, 3, és persze a kötelező világbéke.)

Aztán felkeltem, és láttam a tűzmadarat az ablakomon túl, és arra gondoltam, hogy nohát, eddig az eszembe sem jutott, hogy a tűzmadár tényleg alkonyatkor jelent meg először a könyvben (amit fordítottam és borítóztam, és amiben az ember először megőrül a ~ láttára, aztán elvezérlődik szívének ellenállhatatlan vágyához), és ezek szerint nem véletlenül. Aztán arra is gondoltam, hogy nohát, milyen jó, hogy ez itt nem viseli valami világszép, lángfürtű férfi arcát, és hála Istennek nem is énekel, akkor most mehetnék neki az erdőnek elvadulva, és hideg is van, vizes is; aztán arra is gondoltam, hogy minek is tenné, hát akkor csak megvonnám a vállamat, hogy "helló Vinny, tündér borjam, iszunk sört?" . Ez a hátránya a veterán Anathema rajongásnak, az ember nyula már a világszép, lángfürtű dalnokoktól sem veti magát az erdőnek eszét vesztve, csak arra gondol, hogy ez a liverpool-i kiejtés igen randa, ellenben sört inni jó dolog.

csomó, és minden

Aztán felborultam és aludtam rengeteget; aztán rajzoltam, és számtalan helyen elrontottam már, de némelyikről utólag sem tudok rájönni, hogyan (teljesen jól számoltam a hurkokat, és mégis kétszer keresztezett felül) (ebből az következik, hogy valószínűleg mégis teljesen rosszul számoltam, négyszer egymás után; bölcsész vagyok, kérem). Aztán számtalan helyen elrontottam úgy is, hogy egyszerűen nem tudom, mit néztem a fejemből kifelé a kezem helyett, mert ha a kezemet néztem volna, akkor nem. Rontottam volna el. Közben persze felrúgtam egy bögre kávét is a szőnyegpadlómon, és amúgy is zseniális vagyok, de nagyon. És fáradt is. De nagyon. Azért aludtam rengeteget, azt hiszem.

Aztán úgy döntöttem, hogy nekem most tényleg   és teljesen   le kell kapcsolnom az agyamat rövid időre, mert még az alvás sem az igazi, olyankor álmodom , és rettenetes, hogy miket, a többségükre még emlékszem is. Szerintem mindenkinek alkotmányos joga, hogy néha lekapcsolja az agyát, és ha nekem már álmomban sem megy (sőt, olyankor különösen nem), akkor majd ébren; és eldöntöttem, hogy elmegyek moziba, azonnal és ott és rögtön és irgumburgum. Mert ha már van egy mozi az út túloldalán, akkor használjam is. És át is mentem, és kizárólagos alapon megnéztem a Macskafogó II -t, bár szívem szerint valami taknyolódósan romantikusat néztem volna inkább, például a P.S. I Love You -t, amiről azt kell tudni, hogy a nővérem egyik kedvenc könyve, ezért elolvastatta velem is, és meglepően kellemes, bár kedvenc ír bloggerem, az öreg Twenty Major nem szereti. Cecelia Ahernt úgy általában. Én sem szeretném, ha mindenféle politikuspalántáink, izé, mindenféle politikusaink palántái írnának itt nekünk bestsellereket, már elvi okokból sem szeretném, szóval; bár persze Twenty-vel kapcsolatban komoly kérdés, hogy szeret-e bármit is, azt hiszem, inni mégis, úgyhogy igen.

A Macskafogó II   viszont nekem rettenetesen tetszett. Igaz, hogy az utalások egy részéről csak annyit tudtam, hogy ez most itt utalás, kérem, a másik részéről még annyit sem, és akkor volt az a töredék, amit be tudtam azonosítani, de olyankor hihetetlenül jól szórakoztam. Viszonylag jutott bele nyelvi lelemény is, és nekem igencsak tetszett a képi világa. A történet szintén. Igaz, én olyan rég láttam utoljára az első részt, hogy már esélyem sem lett volna lekicsinylően sóhajtozni, hogy ó és ah, hát az mennyivel jobb; sőt, mivel a 600 forintos DVD-k csodálatos világából a félig megrágott tábla Milkám alá került példány épp holmi rokonoknál pihen, megtekintésre, most utólag sincs esélyem. Pedig illene. Fanyalognom egy sort. Úgy érzem. De nem megy, ugye technikailag sem, és hát azért sem, mert nekem ez a második rész igencsak nagyon tetszett (konkrétan a karate-mester sziámiba beleszerettem; kérem szépen, hozzámehetnék feleségül? olyan szép kék szeme volt, és ahogy nézett vele...), például a Simpsons-filmnél lényegesen jobban. Pedig rossznak épp az sem volt rossz.

narancsleves kávé, hosszú, akár az évtizedek

Kitört rajtam, hogy Empire -t kell hallgatni, mert a Queensryche jó, és hát a Queensryche jó, ezt hosszú évtizedek óta mindig is tudtam. Azért megrázó ezt így mondani, hogy hosszú évtizedek... Rettenetes, ez a lemez is idősebb már, mint én voltam, amikor hallgatni kezdtem!!! Persze a Silent Lucidity , az Anybody Listening? , a Jet City Woman   vagy az Another Rainy Night (Without You) , és ugye az összes többi, ugye, azért még mindig ugyanolyan zseniálisak, mint voltak, csak én butultam el kissé középkamasz önmagamhoz képest.

Ellenben rászoktam a narancsleves hosszúkávéra; persze nem tudom, ez fejlődésként értékelhető-e, nekem mindenesetre nagyon ízlik.

Rájöttem, hogy ha az ember akár személyekre lebontva, akár csak úgy általánosságban meg akarja gyűlölni az íreket, akkor az a legbiztosabb módszer, ha megpróbál kelta fonatokat rajzolni. Én körülbelül a sarokmotívum egyharmadánál már halálos ellenségemnek tekintettem mind a sokmilliót, pedig egyrészt nem tehetnek róla, hogy a kultúrájukban évezredek óta hagyománya van a kényszeresen aprólékos piszmogásnak, másrészt még egy sem javasolta, hogy épp ezt a hagyományt gyakorolja bárki is; elvégre a Guinness-es korsók emelgetése hamarabb vezet látványos eredményre. De egyszer életemben akkor is fogok rajzolni valamit, ami rendesen csomózódik és fonódik; akkor is, ha a vonalvastagságot képtelen vagyok megtartani, és már most tudom, hogy a szabályos, sima szalag helyett indák és virágok tekergőznek majd át a képen. Akkor is. Egyszer akkor is.

A szemem ma reggel azt mondta, hogy értékelné, ha nem nyitnám ki, mert különben fáj, úgyhogy a nappal első felében Justitiának álcáztam magam (fehér kendővel körbetekert fejemet meresztettem a télközépi napsütésbe, bár mérleg helyett az alvómacimat szorongattam), utána pedig hol a munkámra hunyorítottam, hol frissen jegelt kamilla-filterekkel borogattam a szemem- A kamilla-filterek fogytán pedig borsmenta-filterekkel. Csak azért nem érzem magam a munka hősének, mert gyakorlatilag ennyire kevés szöveget ilyen sokáig nem érteni, az minden, csak nem hősies; ellenben valóban hülye vagyok én ahhoz, hogy Heideggert hasonlítsak össze a modern szervezetelmélet irányzataival, és mindezt magyarról angolra.

A hétvégén viszont meglátogattam Mételyéket is, és isteni finom pizzát ettünk, megsemmisítettünk egy teljes üveg scotch-ot, és ebből sokat ittam én is; és Békafül egy ritka pofátlan macska, hiába kedves és szép. Másnap apám és húgom jelentkeztek be, hogy a környéken vásárolnak, és ittunk együtt teát, és megbeszéltük, hogy tényleg bölcs dolog lenne akár Új-Zélandra is kivándorolni (húgom hosszabb távú terve), mint itthon maradni, és ez különös fordulat, mert ha valaki, hát apám mindig ellenezte az országváltát. Kicsit ijesztő, hogy már ő is minden gyerekét küldené minél messzebb. Ez azt jelenti, hogy az, hogy én eddig olyan "#000000" koromfekete-abszolút-sötétnek láttam a helyzetet, az maga volt a fékeveszett optimizmus.

Kedden pedig megint itt gitározgatott Dannyfürtös, és ezúttal nem beszéltem vele még három szót sem, de már konferálás közben is sikerült olyasmiket mondania, hogy hol a fejemet fogtam, hol bambán elmerengtem, hol konkrétan azt kezdtem el számolni, most át kell-e rajzolnom az ismert világ térképét (például elképzelhető-e, hogy valóban felismerte a hangom; egyébként igen, mert köszönni is úgy köszönt, hogy elment mellettünk, én akkor mondtam valamit, sarkon pördült és köszönt), aztán arra jutottam, hogy erre olyan 15%-nál többem szerencsére nincsen, azt a d20 minden ismerője tudja, hogy kevés, sehol a ceruzám és a tollam sem az átrajzoláshoz, a világ abban a formájában sem lenne értelmesebb, úgyhogy inkább iszom még két Johnnie Walker-t, mert most különben is, minden más bajom van (névvel, email címmel, és azzal a rossz szokással, hogy én ellenben nem tartozom az ő minden más bajuk közé).

Jajdenehézazélet. Hát még a gazdasági szocio-filozófia.

kép körmondattal

Egyébként még vacakoltam volna vele pár napot, de egyszer csak meguntam, és rájöttem, hogy már valami egészen mást akarok rajzolni, azóta persze még nem igazán kezdtem el, mert nem tudok szarvast rajzolni, és embert sem, és mert igazából nem is tudom, hogy mit és miért, mármint azt tudom, csak azt nem, hogy tényleg akarom-e, és kicsit el is vagyok keseredve, fogjuk arra, hogy igazából napok óta lázas vagyok, csak sem időm, sem kedvem nincs körzeti orvoshoz menni, és hosszú ideje először sírni is tudok, de igazán nem akartam egyszerre behozni másfél év teljes lemaradását, csak erre mondják, hogy ugye ember tervez, és majd aztán egyszer biztos a nap is sütni fog, nem lesz hideg, én pedig tetőtől talpig vidám leszek.

Azt pedig nem is írtam, hogy dublini szállásunkon a konnektor közel volt a mosdóhoz, márpedig ez szerintem a Brit Birodalom minden alapelvét sértette. Azért a keverőcsapot még itt sem találták fel.

Közben

Voltunk Dublinban, szilvesztert és ünnepelni, és jó volt, és vagy ennyit írok róla, vagy háromkötetes regényt, de az unalmas lenne, valamint főleg arról szólna, hogy most A Bambi megunta a hajmosást (és a külföldön eltemettetést), és azért vitt el minket sörözni, vagy tényleg nem értem azt az embert. Viszont láttunk whiskey-főzdét, tudom, mi a különbség a skót és az ír whisk(e)y-k között (az egy betűn túlmenően is), hol csapolnak jó Guinness-t, és hogy milyen érzés turistalányként beesni egy kizárólag helyi öregemberek által látogatott ír kocsmába fényes (na jó, borús) délben. Ezen kívül ha az ember tényleg úgy tölti az elkövetkezendő évet, ahogy a szilvesztert, akkor 2008 izgalmas lesz, vidám, de rettenetesen frusztráló; nekem jobban tetszene az a változat, ami a teljes első napot osztja ki egész évre, mert az este igazán pompás darab volt, és még a lépcsőn sem estem le három korsó Guinness után.

Azután hazajöttünk, és itt nagyon hideg volt, és ezen el is keseredtem, és befejeztem a könyvorítós rajzot, de a könyvet még csak majdnem, és kaptam igazi sírógörcsöt, de némileg megnyugtatott, hogy aznap mások is, és ezek szerint csak az időjárási frontok kezdték ki a józan eszemet, azaz miutám eltakarodik innen a több hetes fagy, talán megint emberszabású leszek, és azért még nincs minden rendben, példáulé meg vagyok fázva rettentő mód, és, és, és.

két ünnep közt

Volt hideg is, és rengeteg családi karácsony, rengeteg étellel (ah, a libamáj!), és természetesen rengeteg rokonnal. Kicsi fehér kutyával és nélküle. Ajándék pálinkákkal és borokkal. Ajándék sálakkal és teákkal. Idén karácsonyra főleg ezt a négyet kaptam, továbbá ajándék teásbögrét és teáscsészét.

Pedig az igazán nagy teaivós korszakom, amikor kb. 50 féle tea (ízesítetlen és ízesített fekete, zöld, sárga és fehér; gyümölcs és gyógynövény) tobzódott itthon, már vagy 7 éve elmúlt; még mindig az átlagnál bővebb teakínálattal bírok (és most már a saját keverésű gyógytea-csodák is vödörszám állnak, például a nyugtató mentás-levendulás nyári mező, hmmm, már az illata is), de ez már csak régi dicsőségem romja és maradványa.

Most éppen sálból építek birodalmat, főleg keresztbe és hosszában csíkos sálból, azt hiszem, lassan külön szekrényt kell nyitnom nekik. De szépek. És puhák. Egyik sem olyan, mintha dörzspapírt tekernék a nyakam köré, és ez sálban manapság már nagy szó!

Aztán amikor az erdő épp a legtündér-deresebbjét mutatta, kirándultunk egyet, és igazából nem lehetett eldönteni, hogy a fák menyasszonyi ruhát húztak, vagy kísértetesdit játszanak; körülbelül csak fényképeztem és futottam, hogy beérjem a többieket, ez hegynek felfelé különösen finom volt. És néha keresztül estem a kicsi (nem is hó)fehér kutyán, aki ugyan nem fényképezett, de folyamatosan körbefutott minket; pedig nem is terelőkutya. De ő bírta az emelkedőket is.

A karácsonyi ünnepségsorozat befejeztével pedig végre aludtam rengeteget; vettem magamnak kávét; dolgoztam és ténferegtem; aggódtam és ténferegtem. És rájöttem, hogy a kávétól aggódós és fejfájós leszek, ellenben nem alszom el minden második pillanatban, szóval. Még nem döntöttem el, hogy egy úgy-ahogy koffeinmentes hét után visszaszokjam-e?

a szigetvilág, és a varázslója

Az is bebizonyosodott, hogy nincs karácsony Szigetvilág nélkül, tavaly összesített második kötettel készültem rá, idén pedig, miközben a családi alkoholokat vásároltam (ajándékok terén nem vagyok valami fantáziadús; és szerintem egy jó italnak mindenki jobban örül, mint egy rossz könyvnek vagy a hatszáznegyvenkilencedik porfogónak), szereztem magamnak igazi DVD-t, két részben. Persze nincs is jobb, mint enyhén karcosan kicsomagolni egy gyári DVD-t (enyhén karcosból csak a pálinkát szeretem, hé), és az első részt azóta sem is láttam, úgy megöli a gépem, a másodiktól pedig felváltva lefagy, nem ismeri fel, illetve egyes részleteket húsz perc helyett négyszeri nekifutásra és úgy másfél óra alatt tudtam megnézni. De az a finálé volt, és akkor már érdekelt.

És - bár csak a második részből tudok kiindulni - nekem tetszett. Ha már lelki vívódásokat nehéz fantasy filmben visszaadni (és nem, én nem hiányoltam, hogy nem néztek   időnként, mint A Gyűrűk Ura   filmben, vagy mint Franco Nero, amikor Hont foglalt nekünk), akkor gondolták, hogy majd érzelmileg hányattatnak hőseink, még az eredetinél is sűrűbben. Ügyesen egybealakítgatták a Szigetvilág varázslója   és az Atuan sírjai   alaptörténetét, nyakon öntötték némi romantikával (de hát mindig is tudtuk, hogy Kóbor és Tenar szerelmesek egymásba, csak akkor még pár évtizedig halogatták a beteljesülést) (hja, a karrierista férfiak, mindig csak a főmágusságot meg a világmegváltást hajszolják), és például kihagyták azokat a részeket, amikor Tenar a vaksötétben tanulja a labirintust. Az nem mutatott volna túl jól egy filmben sem. Helyette viszont van benne cselszövés és ármány, árulás és hősiesség, és néhol nagy, meglepő fordulatok. Nag, és leginkább azért meglepő fordulatok, mert a könyvekhez annyira nincs közük; de határozott előnyük, hogy egymáshoz van, és hogy a történet minden átalakítás után is kerek marad, avagy néhol még jobban kikerekedik (Le Guin azt hiszem, rendelkezett annyi művészi ambícióval, hogy sosem törekedett a tökéletes kikerekedésekre, de egy szórakoztató filmben nem árt az ilyesmi). Itt-ott a világon is nagyokat szabtak (például Kútfő varázslóiskolája koedukált, a derék karg templomvárosban pedig a javarészt őrült, fekete ruhás, sötétségimádó papnők helyett a fényt és a békét őrző, derűs nővérek tevékenykednek), de összességében azért sokat megőrzött az eredeti hangulatból. Vagy abból a hangulatból, amit eredetileg bennem keltett.

Most már lassan kíváncsi lennék az első felére is, de nem vagyok hajlandó még egyszer pénzt kiadni egy újabb, potenciálisan agyonkarcolt példányért.