a tompa kés, amiről nincs mit írnom

Aztán volt olyan is, hogy véletlenül belebotlottam Grafikuslányba, és húsz percen belül megdöntötte a rövid távú elképesztés világrekordját, kétszer kis híján begyalogolt egy szabályosan közlekedő villamos alá, aztán majdnem átvágott egy négysávos kereszteződésen, majd amikor őszinte döbbenettel megkérdeztem tőle, hogy de mégis, merre kószál az életösztöne, akkor mondta, hogy neki olyan nincs, de nem is hiányzik. Kicsit később felnézett rám, és büszkén megnyugtatott, hogy félig azért magánál van. Majd megpróbált meg- és eltéríteni fantasztikus és mindig újszerű spirituális előadásra, bár hatszor is mondtam, hogy nekem most nem megy a spiritualitás, mert épp bogarak zsibonganak az agyam helyén (valójában nem én lettem Eddie Vedder - bugs are in my head   - csak nyűgösen hisztis voltam, és egy pillanatra már majdnem azt hittem, hogy szerelmes; de aztán megnyugtattam magam, hogy az valószínűleg ennél élénkebben feltűnne, inkább csak nyűgösen hisztis lehetek, és azóta el is múlt, úgyhogy tényleg), mondta, hogy az arra is jó. Bogarakra. Az ellen is véd. És még én panaszkodtam. Amikor emberek ilyen állapotban mindennapolnak. Remélem, én legalább senkit sem akartam megtéríteni. Ugye arra azért emlékeznék, ugye?

Még a Primordialt is csak félve mertem ajánlani embereknek, pedig az nem vallás.

Egyébként kezdek kibékülni a szövegekkel, különösen a koncertlemez részeg felkonferálásaival. Részegen én is beszélek érdekeseket, pedig nekem még csak lelki fájdalmat sem okoznak a történelem viharai (és volt, amit simán félrehallottam).

Tegnap este például Synge-et olvastam és a To the nameless Dead -et hallgattam, miközben jeges szélvihar rázta az ablakot, és gondoltam, hogy most akár száz évvel ezelőtt is lehetnék, egy sötét, connemarai fogadóban (bár akkor még nem volt black meg doom meg miegymás metal, de kicsire nem adok), csak aztán meghozták a pizzámat, és már valahogy nem lehetett olyan autentikusan beleborongani a kelta alkonyatba.

Úgyhogy Deirdre és Naisi (hősnők és hősök) históriája helyett inkább Schultze és Hagerdorn (álruhás milliomosok és álruhás szegényemberek) történetét szedtem elő, Erich Kastner tollából (Három ember a hóban ), bár itt megint több ponton hiányoltam a kezemből a söröskriglit. A könyv folyamán rengeteget ittak, és én nem, én csak kávét és csalánteát.

Viszont rájöttem, hogy az éjszakai buszokra azért mindig az Oktogonon szállnak fel az ellenőrök, mert ott van éjjel-nappali McDonald's, és nyilván ott szoktak tobzódni, ha már fűtés és forró ital is akad. És ismét bebizonyosodott, hogy ha az ember kedves az ellenőrökkel, akkor az ellenőrök emberfelettien kedvesek vele, nem állnék ellenőrnek, de azért néha őszintén sajnálom szerencsétleneket.

Valamint írtam kb. négyoldalnyi igazi fiction -t angolul, és bár ezek a részek nyilvánvalóan semminek a végleges változatába nem illenének bele, azért érdekes dolgokra jöttem rá közben. Például, hogy tudok írni angolul. Szinte.

Bár ez még a magyar részekből van.

Ash csak intett egyet, aztán a fejét csóválva tovább indult. Sosem tudta igazán megszokni a rajongókat. Az őrülteket még csak hagyján; tudta, miféle energiákat robbanthat ki a zene. De ezt a hétköznapi, kilenctől ötig robotoló fajtát nem értette, annyira rendezettek voltak, annyira fegyelmezettek, annyira... üresek. Miféle szenvedély az, amit be lehet szorítani az értekezlet és a vacsora közé? És vajon szenvedély az, amit csak mintegy sétálni engednek ki, ha éppen véletlenül sikerül rá időt szakítani? Mit adhat, mit adhat nekik? Azt a hazugságot, hogy négy perc harminckét másodpercig, vagy amíg a boltban sorra nem kerülnek, arra végtelen és örök három percre őszinték és szabadok lehetnek? Gombnyomásra kikapcsolható szabadság, számonként elléptetett szenvedély; mit éreznek ezek? Vagy csak ő nem képes megérteni, hogy mindez nem hazugság, hogy ha négy perc harminckét másodpercre is, de ki tudja tépni őket a szürkeségből, hogy ha csak végtelen és örök három percekre is, de tényleg őszinték és szabadok... Megrázta a fejét. Nem hitt benne.

...

A lány mormolt valamit, és Ash a hirtelen kézmozdulatból úgy vette ki, erős biológiai jellege lehetett. Amikor felnézett, már mosolygott, de olyan feszülten, hogy Ash hátralépett. Ha ez a szenvedély, ezt tényleg ne engedje ki, még sétálni se, még négy perc harminckét másodpercekre se.

Ezen kívül függőségben élek a pattogatott kukoricától. Már másfél napja.

És nem értem, mit írnak az emberek, saját magammal az élen.