Csütörtökön épp leterített a hosszas alváshiány, és kisebb megszakításokkal átaludtam a napot; mármint átaludtam volna, ha valamikor közép-délután nem ébredek arra, hogy leszakad az ég, és valami villámok közvetlenül a párnám mellett csapkodnak. És sötét van, rohadt sötét van. Gondoltam, hogy ezek után talán mégsem sietem el azt a kivonulást; legalább azt érdemes lesz megvárni, amíg eláll az eső, és pár felhőnyi víz elpárolog. Mert az eső után igazi, zöldségfőző gőzfürdő vette kezdetét, ekkora szaunát szerintem ritkán tapasztalni ezen a szélességi fokon.
A sárra felkészülve ormótlan túrabakancsot és halásznadrágot vettem (standard hosszúságú nadrágszárral a fél Szigetet hazahoztam volna, vastag és leperegtethetetlen rétegekben) (és azért az öltözködésemre is ki kell térnem néha, nna), és amíg a többiek a tócsák közt egyensúlyoztak, én felsőbbrendő flegmasággal vágtam át a legnagyobb dagonyán is. Ebből már sejthettem volna, hogy később még utolér az isteni igazságszolgáltatás, de eleinte sokkal jobban érdekelt, hogy megszabaduljak a táskámtól, aztán pedig, hogy WhoIsNot és BoSzi példáját követve hatalmas tejfölös-sajtos, fokhagymás lángost egyek.A Nomad első másfél számát le is késtem, mert akkor még nagyon sok reszelt sajtot kellett hirtelen eltüntetnem, és utólag egy kicsit bántam is, mert olyan meggyőzőek voltak, hogy még. Valamikor a végefelé felmerült a kérdés, hogy szerintünk a zene meg tud-e gyógyítani egy országot, amire én emlékeim szerint még színjózanul is csak szomorúan megcsóváltam a fejem, nem vagyok egy reménykedős típus, és mondjuk a Lagzi Lajcsi rajongó réteggel nehezen is gyógyulnánk egy helyen. Ennek ellenére becsülöm én ám, hogy ők még próbálnak hinni dolgokban, sőt, tegyék is, mert amíg ilyen zenével teszik benne, addig azért bennem is pislákol némi "de hisz lehet talán még" ... legalább koncerten megnézni őket, és egy kicsit feltöltődni tőle.
A sátorból kikukucskálva láttam, hogy közben megint eleredt, de gondoltam hah és piha, mit nekem eső, különösen, mivel három és fél perc múlva másik érdekes koncerten szeretnék már lenni, a Sziget átellenes csücskében, és oda is kellene érnem. Amint két métert megtettem, az eső is rákezdett, és három lépéssel később már nagyjából mindegy volt bármi, ennyi erővel akár a zuhany alá is beállhattam volna. A terhelést a telefonom sem bírta, csendben megadta magát az esőnek. Örültem, különösen, mivel aznap sok emberrel kellett volna összedrótozódnom. Ezek után beálltam a saját kis diszkrét tócsám közepére, és végig vigyorogtam a Turbo fellépését, mert az amúgy vigyorogni való volt, dinamikus, fiatalos, épp, amilyet vártam.Ezek után aztán ott álltam meglőve, tudom, hogy hosszú éveken át mindenki boldogult a Szigeten telefon nélkül is, de őőőőszintén, hát az régen volt, és azóta mind egy szálig hozzászoktunk a jóhoz. És most én akkor hogyan fogom összeszedni azt a rengeteg rokont, barátot és ivócimborát, akikkel sört, bort és pálinkát kell inni, mert az a dolgok rendje? Rövid toporgás után aztán logikus (!!!) gondolat jutott az eszembe (!!!), és elindultam a törzshelyek felé, hátha. És valóban. Még a csomagmegőrzőből is szereztem magamnak száraz felsőt, és némileg kevésbé tüdőgyulladáshoz öltözve ülhettem le sörözni a szokásos társasággal.
Ami egyre növekedett, és végül kirobbant a Chemical Brothers felé. Egy ideig csak álldogáltunk, és néztük a háttérvetítést, tisztára, mintha a számítógépemet látnám, mondtuk többen is, mert többünknek is van számítógépe, bár ez manapság nem olyan meglepő. Menjünk el lángosozni még, indítványozták erre mások, és el is mentünk, és láthattuk, hogy az olasz, a német, a francia és a minden más nációjú turisták bizony meg vannak őrülve a lángosért; és eszembe jutott, hogy hát miért is nem erre építjük mi föl az országimázsunkat, ha egyszer mi vagyunk a legvilágbajnokabb holmi, a lángos hazája? A mézes-ágyas pálinkáról nem is beszélve. Azt amúgy is inkább inni kell, nem beszélni róla.
A hazaútból csak annyira emlékszem, hogy időnként teljes lendülettel bokáig eltűntem egy-egy tócsában, de a túrabakancs akkora királyság, hogy legfeljebb a csobbanásokra eszméltem fel. Csak annyira lett vizes, amennyi a zoknimból belefolyt. A ruhám azért még két napig száradt, én pedig reméltem, hogy nem fog többet esni, mert akkor aztán megfázom, és milyen is úgy a Sziget.
Jó. Úgy is. Bár anélkül talán jobb.
