Ma reggel arra ébredtem, hogy valaki ráhuppan az ágyamra, azután orron nyaltak. Felpislogtam, és farkasszemet néztem egy kicsi, fehér kutyával, aki ezek után rálépett a kulccsontomra, majd begömbölyödött a takaróm alá... egészen arra a harminc másodpercre, amíg rá nem jött, hogy a konyhából beszűrődő zajok tényleg azt jelentik, hogy készül a reggeli.
Ezen kívül voltam Isolde és Bright születésnapi buliján is, ahol egyszer csak szomorúan bólogatni kezdtem, hogy igen, kevesebbet kellene innom, de aztán még sok Johnnie Walker történt, és bepúdereztem Drótsáska orrát, valamint magassarkú csizmában táncoltam Rage Against The Machine-re, és ezt ezennel extrém sportnak nyilvánítanám. De legalábbis életveszélyes.
És amúgy pedig kívánnék mindenkinek sokat, szépet és boldogat!
karácsonyi készülődés 1.

Azaz láttam egyet, egy skót antológiát, azért nagyon dühös lettem, mert ugyan kaptam egy olyan e-mailt még tavasszal, hogy ők mondjuk akkor ingyen leközölnék egy fordításomat, és örüljek neki, hogy egyáltalán; de akkor még arról volt szó, hogy majd kapok egy tiszteletpéldányt is. És hát ilyenkor morcos szoktam lenni. Ne a könyvesboltban kelljen már rádöbbennem.
Ezek után elmentem, és megnéztem Az arany iránytű -t, és tetszett, bár itt sem tudom, hogy aki nem olvasta előtte a könyvet, az mit értett belőle; és nagyon, nagyon, nagyon hiányoltam a végéről Lord Asriel csúfos árulását. Igaz, azzal már dramaturgiailag nem kerek egész, és ez nekem a könyvben is kicsit furcsa volt; de nekem a könyvben elég som minden kicsit furcsa volt, szóval.
És esküdni mernék rá, hogy Nicole Kidmannek egykor volt csípője, és ennek megfelelően dereka is, szóval alakja; mert jó, hogy dekoratív ruhafogas lenne, de ebben a filmben a testhez tapadó ruha engem megijesztett rajta. A csinos fogpiszkálók elterjedését amúgy a főszereplő lány is mutatta, és ilyenkor nagyon elkeseredem, nekem a csontvázam is szélesebb, mint ezek tízes kötegben, hogy fogok így lépést tartani korunk nőideáljával? (Sehogy, sehogy.)
A jegesmedvék viszont nem voltak olyan rettenetesek, mint amitől tartottam, és akkor itt most át is kötöm reklámba, mert ha már jegesmedve, akkor üdvözölném Polármackót - páncélja ugyan nincsen, de sokkal modernebb Iorek Byrnisonnál, mert ő blogot tart.
Másnap elhagytam a telefonomat, de aztán megtaláltam, és számlát nyitottam először egy bankban, később az éves endless.hu sörözésen, mert első fordulóban a pultnál fizetéshez pénztárca helyett csak a szemüvegtokomat vittem, ezért a többiekkel ellentétben nekem nem kellett tételenként fizetnem. Utána kaptunk Neil Gaiman biztatásával ellátott nyalókát, megígértem, hogy megyek én még Edinburgh-ba, és megtudtam dolgokat, de azokat már el is felejtettem, tényleg.
Valamint megígértem Brainoiznak, hogy majd írok arról, hogy jártam Bécsben, mert egészen felháborodott, hogy nem is tudott róla - pedig nem is értem, miért lepte meg. Én sosem írok az érdekes dolgok jelentős hányadáról, például mert gondolok róluk dolgokat, és azt ám nem mindig kellemes szavakba önteni (egyébként pedig írtam róla, persze, majd Budapesten adnak bárhol is rendes tejszínhabot a kávéba!).
beowulf, a film

Kedvenc kifogásom volt, hogy túlságosan is hasonlít a 13. harcos -ra, bár nekem nem tűnt fel, hogy miben, és különben... (körbenéz, és suttogva folytatja) ...ez annyira nem nagy hiba, mivel két Beowulf feldolgozásról van szó. A 13. harcos és az alapjául szolgáló Michael Crichton könyv, a Ködsárkány / Eaters of the Dead ugyanis csak egy szokatlan szempontból megfogalmazott, szórakoztató Beowulf-változat, melyben Grendel, az anyja, valamint a sárkány így együtt egy teljes kultúrányi, agresszív neandervölgyi, és hőseink sikeresen a megérdemelt kihalásba taszítják őket mind egy szálig.
Persze már a kifogás gyakorisága is mutatja, hogy Magyarországon Beowulf meséje nem olyan elterjedt (szerepel ugyan a germán-kelta regék között, másfél oldalban, de pusztán a történetből a fene sem érti, mi benne a jó), és a néző jó eséllyel mezítlábas fantasy filmként kezeli az egészet - úgy pedig nem feltétlenül működik. A Beowulf ugyanis éppúgy nem fantasy, mint ahogy a többi ókori és középkori eposz sem az. Más világban, más dramaturgiai mértékek szerint írták, és az igazság szerint az alaptörténet egyáltalán nem moziképes. A filmben egy alapvető történeti elemet változtattak csak meg (és egy másikat hazugságnak állítottak be), de enélkül nem lehetett volna "sztorit" belecsempészni; eredetileg ugyanis a Beowulf öregségében érkező sárkánynak semmi köze nincs a Grendel klánhoz, már csak azért sem, mert Beowulf nem Hrothgar trónját foglalja el, hanem hazamegy, és otthon lesz nagy király (Wealthow / Wealhtheow és Beowulf vonzalma az eredetiben nyilván nem szerepelt, már csak azért sem, mert ott a királynőnek eladósorban lévő lánya és két fia volt). Eredetileg ez két külön történet, és önmagában egyik sem túl tartalmas. Így átkötve viszont szinte akár már sztorit is ki lehetett belőle hozni, és azért ez a Beowulf ismeretében nagy szó.
Nem csak jeleneteket és szereplőket hagytak benne az eredetiből, de egész párbeszédeket is (például Unferth kötözködését szinte szó szerint), és ha jól hallottam, még az eredeti óangol változat szövege is felhangzik, amikor ünnepi keretek között eljátszák Beowulf és Grendel párharcát (amiről ugyan senki sem írta, hogy egy szál fejpántban vívták meg, de azt többször is kiemelte a gondos óangol szerző, hogy Beowulf nem volt hajlandó fegyvert használni, és amúgy jól is tette, mert Grendelt nem fogta az acél). Márpedig az óangol gyönyörűséges. És ha az ember nem figyel rá oda, fel sem tűnik neki, mit hall.
Számos más olyan apróság is volt benne, ami nyilván azért tetszett, mert tanulgattam épp eleget az óangolokról, és mert láttam, hogy a film készítői is így voltak ezzel (Neil Gaiman esetében nem most először szembesültem vele, hogy ő szereti a germánokat; ráadásul másik Beowulf-elhajlása, a Monarch of the Glen nagy kedvencem). Ilyenkor sokkal több mindent lehet látni az olyan részletek mögé, mint az újra és újra feltűnő ivókürt (bár Fafnir sárkányt belekeverni a dologba... ...az talán csak annyiban jó, hogy ezzel utalhatnak arra, hogy átkozott a kincs), a kereszténység megjelenítése, vagy a Grendel klán pokolbéli származása és a történet világképe (például hogy a sárkány az gonosz, és nem csak úgy fajilag, hanem mert egyenesen az Ördög maga; ez az angolszászoknál elég elterjedt nézet volt) (a mi fogalmainkkal mérve sok szempontból elég gyermeteg világképpel bírtak).
Engem nem zavart, hogy ez egy rajzolt film, vagy csak pár kép erejéig, elvégre ha ez egy rajzolt film, és nem csak 90%-ban, mint a többi fantasy, hát legyen. Az emberek (sokszor valóban sikertelen) rajzoltsága néha még tetszett is, segített megtartani azt a távolságot, ami minden mesénél kell, hogy ne kezdjem a saját valóságom szabályait vonatkoztatni rá.
...
Gondoltam, hogy még írok valamit, de aztán rájöttem, hogy az csak arról szólna, hogy Wiglaf (akinek kicsit más volt a szerepe és a megítélése is az eredetiben, de annak úgy nem lett volna sok értelme) mennyire mélységesen jó volt, és hogy amúgy is több fonott szakállú férfit az utcára, lehetőleg talpig páncélban, de összességében nem vagyok benne biztos, hogy ez mégis olyan jó mozgalom lenne.
dolgok, amik voltak

És volt olyan is, hogy az életem egy film, de miért épp egy olyan, amit nem is láttam, és sehol sem lehetett kávéhoz jutni, amikor pedig valahol végül mégis, az igazi tejszínhab aranysárga zsírpöttyöket hagyott a felszínén, és furcsa volt a cappuccinomról a húslevesre asszociálni - persze ezt a jelenséget legalább értettem. Amúgy nem vagyok túl jó a jelenségek megértésében, azt hiszem.
És amikor az életem épp egy film volt, egy olyan, amit pont nem láttam, akkor kis híján belefulladtam egy sálba is, és az igazán jellemző halálnem lett volna, de tényleg. Előtte pedig kiváló osztrák pszichológus- és fényképészlányokkal eperboroztunk, mert az a legjobb, és mindenkit megpróbáltam meggyőzni, hogy jöjjön majd a Szigetre, mert az a legjobb, a kiváló némettel pedig rájöttünk arra, hogy angolul pertut inni olyan... sajátosan esetlen, de lila neonfényben még azt is lehet.
Egyébként pedig épp rosszban vagyok a világgal, de hát alapvetően sötét van és hideg, ilyenkor ez elkerülhetetlen.
a tompa kés, amiről nincs mit írnom

Még a Primordialt is csak félve mertem ajánlani embereknek, pedig az nem vallás.
Egyébként kezdek kibékülni a szövegekkel, különösen a koncertlemez részeg felkonferálásaival. Részegen én is beszélek érdekeseket, pedig nekem még csak lelki fájdalmat sem okoznak a történelem viharai (és volt, amit simán félrehallottam).
Tegnap este például Synge-et olvastam és a To the nameless Dead -et hallgattam, miközben jeges szélvihar rázta az ablakot, és gondoltam, hogy most akár száz évvel ezelőtt is lehetnék, egy sötét, connemarai fogadóban (bár akkor még nem volt black meg doom meg miegymás metal, de kicsire nem adok), csak aztán meghozták a pizzámat, és már valahogy nem lehetett olyan autentikusan beleborongani a kelta alkonyatba.
Úgyhogy Deirdre és Naisi (hősnők és hősök) históriája helyett inkább Schultze és Hagerdorn (álruhás milliomosok és álruhás szegényemberek) történetét szedtem elő, Erich Kastner tollából (Három ember a hóban ), bár itt megint több ponton hiányoltam a kezemből a söröskriglit. A könyv folyamán rengeteget ittak, és én nem, én csak kávét és csalánteát.
Viszont rájöttem, hogy az éjszakai buszokra azért mindig az Oktogonon szállnak fel az ellenőrök, mert ott van éjjel-nappali McDonald's, és nyilván ott szoktak tobzódni, ha már fűtés és forró ital is akad. És ismét bebizonyosodott, hogy ha az ember kedves az ellenőrökkel, akkor az ellenőrök emberfelettien kedvesek vele, nem állnék ellenőrnek, de azért néha őszintén sajnálom szerencsétleneket.
Valamint írtam kb. négyoldalnyi igazi fiction -t angolul, és bár ezek a részek nyilvánvalóan semminek a végleges változatába nem illenének bele, azért érdekes dolgokra jöttem rá közben. Például, hogy tudok írni angolul. Szinte.
Bár ez még a magyar részekből van.
Ash csak intett egyet, aztán a fejét csóválva tovább indult. Sosem tudta igazán megszokni a rajongókat. Az őrülteket még csak hagyján; tudta, miféle energiákat robbanthat ki a zene. De ezt a hétköznapi, kilenctől ötig robotoló fajtát nem értette, annyira rendezettek voltak, annyira fegyelmezettek, annyira... üresek. Miféle szenvedély az, amit be lehet szorítani az értekezlet és a vacsora közé? És vajon szenvedély az, amit csak mintegy sétálni engednek ki, ha éppen véletlenül sikerül rá időt szakítani? Mit adhat, mit adhat nekik? Azt a hazugságot, hogy négy perc harminckét másodpercig, vagy amíg a boltban sorra nem kerülnek, arra végtelen és örök három percre őszinték és szabadok lehetnek? Gombnyomásra kikapcsolható szabadság, számonként elléptetett szenvedély; mit éreznek ezek? Vagy csak ő nem képes megérteni, hogy mindez nem hazugság, hogy ha négy perc harminckét másodpercre is, de ki tudja tépni őket a szürkeségből, hogy ha csak végtelen és örök három percekre is, de tényleg őszinték és szabadok... Megrázta a fejét. Nem hitt benne.Ezen kívül függőségben élek a pattogatott kukoricától. Már másfél napja.
...
A lány mormolt valamit, és Ash a hirtelen kézmozdulatból úgy vette ki, erős biológiai jellege lehetett. Amikor felnézett, már mosolygott, de olyan feszülten, hogy Ash hátralépett. Ha ez a szenvedély, ezt tényleg ne engedje ki, még sétálni se, még négy perc harminckét másodpercekre se.
És nem értem, mit írnak az emberek, saját magammal az élen.
Black Hód Ármányai

Yo.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fanzine-unk, és valahol még meg is van, mármint nem a fanzine, hanem az összes 13 száma, sajnos nem tudom, hol, de eléggé elgyalázva, ahogy legutóbb láttam. Például mert a képregények egyes számait alkoholos filccel rajzoltam, és az alkoholos filc förtelmes dolgokat tesz a szomszédos papírokkal, megfogja őket, és aztán onnantól kezdve... Ráadásul a számok nagy részének nincs meg az eredeti file verziója, és ha meg volna, sem tudnék most hirtelen mit kezdeni egyikkel-másikkal, azóta valahogy megszűnt az érdeklődésem és a Corel Draw-m is, ugye.
Vicces kis fanzine volt ez, szinte már komoly cikkekkel is, például volt benne interjú, lemezkritika, együttes-bemutatósdi, és ezeket mi is komolyan vettük; egyes rovatainkat és különösen pedig a képregényt aztán nem. Vettük komolyan. A képregényben például minden alkalommal más együttes mentette meg a világot totemállatunk, a gonosz Black Hód ármányaitól; pedig hol néztem én még akkor a Pinky & The Braint, hogy tudjam, hogy a gaz rágcsálók mindig megpróbálják eluralni a világot, ugyan hol...! (Nem, még a Cartoon Networkön sem.)
A Különbség a Hód és minden más, értelmes fanzine-forma között már a címlapon is megmutatkozott; ez mindig Feitico da Lua személyes játszótere volt, és már akkor is irigyeltem a Photoshopját és a kreativitását, azóta már nem teszem, mármint lett Photoshopom meg minden. Az áprilisi színes különszám annyiból volt különleges, hogy (bár a címlap egyen-fukszia lett; perverzül tekeredett, és a hátulján el lehetett játszani a klasszikus tulipánból-paprika-paprikából-Jancsika hajtogatóst) minden egyes lappárt más színű papírra fénymásoltunk; az utolsó számon pedig le lehetett húzni a (leszúrt Black Hódot ábrázoló) rolót, de abból nem maradt létező példány a birtokomban. A címplaszerkesztésben irányelvként érvényesülő -elme- viszont a többi számon is virul.
![]() | ![]() | ![]() |
![]() | ![]() | ![]() |
![]() | ![]() | ![]() |
Emlékezetes eseménynek számítottak a Játékok, például a világ legrosszabb történetbe foglalt anagramma-kutatásai, amire mindig meglepően kaptunk megoldást, de volt logófelismerő-pontösszekötő verseny is, azt utólag én személyesen szégyellem, de értsétek meg, éjjel kettőkor rajzoltam egy fénymásoló tetején, úgy, hogy másnap délre egy havi sátorozáshoz összecsomagolva, délcegen és egy befejezett számnyi Hódot hátrahagyva kellett megjelennem a Keleti pályaudvaron (hajnalban még a Bem rakparton sétálgattunk C.S.-el a napfénytől vörös, áradó Dunában az első buszra várva, miközben a később Pissman kódnévre hallgató, kiöregedett, részeg hippi zaklatott minket, és már tudtuk, hogy plusz egy kört kell megtennem az otthon felejtett címlapkép miatt).
A Téli tücsök meséi nyomán a Téli Hód is kigépelte véletlenszerűen, egy fű -illatú valami alól ki-kiszökve, hogy A SZIGETRE VÁGYOM, úgyis mint koncepcionális Sziget-beszámoló 1997-ből, amire a mai napig büszkék lehetnénk, de szerintem már csak én vagyok, mármint erre büszke. Elmosta mellőlem a gonosz, nagy idő a tettestársaimat; nyilván azért, mert túl közel álltak hozzám. És sok minden más is változott, a mobiltelefon például már nem a Győzike kategóriájú létformák védjegye, hanem eleve, akkor még nem tudtuk, ki az a Győzike, és azóta pedig a Szigetes túlélés legfőbb eszköze. Mármint a mobiltelefon, nem a létforma.
És aztán volt például az a szám, a hatos, ami a régi, lapozgatós Kaland-Játék-Kockázat könyveket idézte, és amiben azt a nehéz feladatot lehetett megélni, hogy Csirke, az átlagos rocker, egy csúnya berúgás után Nick Carter Backstreet Boys tagként ébred. De van visszaút. Még ebből a pokolból is van visszaút.
De nem feledhetem folytatásos lovagregényünket, az Éjidő Lovagja (aka. Knighttime Birds) című mega és giga és opuszt sem, ami leginkább kusza volt és össze-vissza, mert az első rész után csúfosan elveszítettem a részletes útitervet. A végén azért a hős metállovagok megnyugtatóan megmentették Anneke hercegnőt Black Hód ármányaitól (akkor volt emelkedőben a true metal csillaga, hjaj, akkor még mertünk nevetni rajta; később már inkább sírni volt kedvünk), és az is kiderült, hogy legfőbb hősünk, Sir Ripper maga... ezt inkább fedje jótékony homály, megoldásokat legfeljebb a szerkesztőségbe várnánk, de az szerencsére réges-rég megszűnt. Stepps-i Sir Floorshow és Békásmegyeri Sir Harris valódi kilétét például fiktív világéletükben az fedte (jé, kiderült, hogy valójában Duncan és Csabika volt a keresztnevük; hogy volt keresztnevük).
És hát a képregények. Végre megembereltem magam, és egy párat pixelesítettem, már csak azért is, mert időnként a WarCraftIII is unalmas, nem csak a fordítás, és ennek ráadásul több értékmentő értelme van. Vagy nem. Egyébként tényleg nem nagyon lehet elolvasni a szövegeket, és a rajzok is elég döbbenetesek (mondhatni éktelenül randák), de ezt ellensúlyozandó rajtuk az olcsó fénymásolatok minden varázsa, például hogy még kevésbé olvashatóak és még sokkal csúnyábbak, mint az eredetik. File-tisztogatás közben többször is elkínzottan kérdezgettem, hogy "ez a hülye, ez ki volt" , és nem kis szomorúsággal töltött el, hogy általában a különösen fájó részeknél én saját magam.
Black Hód ármányai 2.
Egy régi történet
avagy hogyan küzd Bruce Dickinson, ha a Gonosz pólógyártásba kezd
![]() | ![]() | ![]() | ![]() |
Black Hód ármányai 3.
Nővérem, irgalmazz
ne keveredj szerzői jogi perbe a The Sisters of Mercy-vel, még zseblámpája is lehet
![]() | ![]() | ![]() |
Black Hód ármányai 4.
1 pillanat, kérem!
harkályok a Marsról, és miért késett egy órát a Faith No More a Szigetes koncerten
![]() | ![]() | ![]() |
Black Hód ármányai 5.
Bocs, tényleg egy pillanat...
eseti napfényhasogatás után a Paradise Lost tagjai visszafestik a világrendet, és a szemhéjukat is
![]() | ![]() | ![]() | ![]() |
Black Hód ármányai 6.
Seggrészeg Bús Szerelmi Dúdolgatós
azóta sem árulták el a Radiohead tagjai, hogy miért érdemes a földre feküdni
![]() | ![]() | ![]() | ![]() |
Black Hód ármányai 8.
A Halál Havában
eladjuk Trent Reznort, hisz talpig Fekete (biciklisnadrágban) Dalnok; később hatásosan reklamál
![]() | ![]() | ![]() |
Black Hód ármányai 9.
Hé Mr. Hóember
majd ha fagy; a Dog Eat Dog síparadicsoma és az Immortal hószörnyei között zord a tél
![]() | ![]() | ![]() |
A stáb egykori, állandó tagjai a következők voltak: PartIII Asztrogóttal közös álnevünk; C.S. Asztrogót egymaga; Feitico da Lua (aki keveset írt, de annál jobban, és összetördelt mindent, amit csak egy újságba tördelni kell és lehet) életem akkori legnagyobb szerelme; Footer és [Version] pedig személyiségem lehasadt részei, úgyis mint sosem akartam, hogy kiderüljön, hogy túl sokat írok ahelyett, hogy értelmeseket.
Azzal pedig senkit sem akarnék rémítgetni, hogy később Cudar Gyíkok néven újabb totemállatot emeltünk a nyáladzó idiotizmusnak, érjen majd mindenkit meglepetésként, ha egyszer eszembe jut.
hiánypótlás, 30 napon túl
sziget 2007 és a harmadik nap (augusztus 10, péntek)



Amikor Brainoiz is visszaért, és fényképezni is túl sötét lett, végképp kivonultunk a veszélyzónából, mert innunk kellett az ijedelemre, és a megsemmisült bor tulajdonosait (akié jog szerint lett volna, és aki a pólójába épülve hordta) vigasztalandó. És akkor már táncoltunk is a sárban és szemerkélő esőben. És vártuk a Madnesst.
És a Madness jött.
És jobb volt bármi másnál.

Ezzel sikerült valami olyan magasságokba emelkednünk, amit a világ már nem értékelt biztonságosnak, és az este innen át is billent valami érzelmileg hasonlóan túlfűtött, de sokkal kellemetlenebb programba: jelesül, hogy sok bor és mások részéről még annál is több után Válságot Kezeltem. Tudni kell, hogy a Válság Kezelésére én egyetlen egy kézenfekvő módot ismerek, mégpedig hogy teljes alacsonyságomban kihúzom magam, és ordítok és bökdösöm a Kezelendő Válság mellkasát; ez különösen vasárnapi konflislónak felékszerezve, virágos, kék nyári ruhában hatásos, a Sziget kellős közepén. Bár tény, hogy legalább két lépésen át hátrált az alany, mielőtt rájött volna, hogy súlyra nagyjából két nyúl is kitelne belőle, és velem ellentétben van magassága is. Nekem viszont nagyon elborul az agyam, ha azt látom, hogy egy megtermett férfiember trágárságokat ordítva lökdös egy nőt, és ha jó barátnőmmel teszi, akkor mindenki örülhet, hogy kicsi vagyok és használhatatlanul gyenge.
Válságot idővel sikerült elzavarni (ez a Kezelés határozott, és végeredményben sikeres válfaja), majd kisebb vargabetűket tettünk a bodzapálinka felé, hogy a lelki békénk is helyre álljon; a bodzapálinka igazi csoda, és még a nők lelki békéjét is helyre állítja. Az igazi, nagy megnyugvás előtt aztán kitört a vihar, és a társaság kettészakadva menekült a Csónakház udvaráról - egyesek a grillpult előtt kerestek hiányos fedezéket, mi bejutottunk az épületbe, ott legalább csak tömeg volt. Víziszonyomban (eső, már megint az az átkozott eső) kis híján már Guinness-t vettem (három után egész kalapot is kaptam volna ajándékba, hé!), aztán eszembe jutott, hogy A Bambit mi hosszan és hangosan kinevettük, amikor elárulta, hogy ő ivott olyat a Szigeten és rossz volt (buta dublini, hát tudhatná jobban), és inkább energiaitalba fektettem a vagyonomat, hogy ébren kibírjuk, amíg eláll az eső.
Az eső nem akart elállni, de legalább érdekes dolgokat beszéltünk meg, én például nem sokra emlékszem, de az EU és a muzulmán vallás szerepelt benne. Valamikor aztán eluntuk a dolgot, és nekivágtunk az esőnek, én raboltam a csomagmegőrzőből térdig érő pulóvert és fuksziaszín kötöttsapkát, ettől aztán végképp sajátos külsőt öltöttem, viszont nem akartam egy helyben megfagyni a vizes és spagettipántos semmiben. Elindultunk taxit szerezni, háromnegyed óra alatt megtettünk tíz métert a sorral, aztán kiszámoltuk, hogy ebben a tempóban talán másnap éjfélre már kapnánk is kocsit, de sebaj, majd odakinn.
Odakinn aztán hosszas didergés és tekergés, valamint hiábavaló telefonálás után kiderült, hogy a Sziget és a vihar ketten együtt megszüntették Észak-Buda teljes taxiforgalmát, de már órák óta. Nincs mit tenni, vetettem fel, el kell engem kísérni hazáig, ott van éjszakai busz Dél-Budára, annak csak nem omlott össze a taxiforgalma, és nyilvánvalóan azért ajánlgatom, mert útba is esik. Mármint Dél-Buda. Mármint nem nekem.
Nekem speciel a forróvizes fürdő esett útba, és valamiért a mélyhűtő is, mert aznap éjjel hagytam nyitva tántorgás közben - de ez már egy másik történet, és mérhetetlenül utáltam utána leolvasztani az egészet.
...illumination...
Megvilágosodtam. Ez a Rollins szám az évezred újrafelfedezése.
Ezen kívül az évezred újrafelfedezése az is, hogy a Skid Row ilyen korán tudta ám az igazat, és megmondta, hogy "you can't be king of the world if you're slave to the grind" , garázdálkodtam Búvárzenekar zenéi között. Tulajdonképp nem is tudtam, hogy nekem világéletemben az Anthrax hiányzott, a Corrosion of Conformity és a Living Colour kapcsán legalább sejtettem. Bár a hatvankiló-Tarja Turunent akkor sem nézem meg, ha Doug Wimbish kíséri, pedig Doug Wimbish, ah, az ember, aki szuggesztíven kezeli a basszusgitárját, már megint telenyáladztam a bögrémet.
morgás: tudálékos és szőrszálhasogató

De azon is lekarmolom az arcomat, hogy "your dying culture" , hát a frászkarikát haldoklik az én kultúrám, de még a nemzetemé sem. A tömegeknek mindig is tömegkultúrája volt, azaz sosem valami égbe szökő, nem haldoklik az, csak így él; az én személyes kultúrám pedig már olyan emelkedett, hogy hé, hát a tizediken lakom, hová magasabbra? Tudom, tizenöt emeletes házban lakom, még van bőven hely.
Úgyhogy emeltem is a kultúrámon, és megnéztem az elsőbb Erzsébet királynő megfilmesített Aranykorát, és volt benne westie, és innentől (azaz a negyedik perctől) kezdve nem kötött le a film, mert innentől (azaz a negyedik perctől) kezdve kutyát akartam dögönyözni. Különösen ahelyett, hogy ismét bebizonyosodott, hogy még a hetyke kalandor hősszerelmesek is a fiatal, pisze szőkékre buknak, és mivel fiatal már nem vagyok, pisze és szőke pedig sosem voltam, ilyenkor elszomorodom tengermélyen. És nekem még csak birodalmam sincs, hogy kárpótoljon, a birodalommal járó csodaszép zöld és kék selyemruhákról és elképesztő ékszerekről nem is beszélve.
Jó, persze az egésznek lett volna történelmi színezete is, de az már ott megbukott, hogy akkoriban még nem voltak westie-k, Stuart Mária sem ilyen decens kis töltött galamb volt, hanem a maga hét láb magas termetével még most is beférne bármelyik női kosárcsapatba (ezt tavasszal olvastam az edinburgh-i várban, és a skótok csak tudják, ha már az ő királynőjük volt), és amúgy is az egész valami festményszerűen prűd dicshimnusz lett I. Erzsébet bátorságáról és szűziességéről. Persze látványos és romantikus és minden, de azért feltehetően nem csak egy kósza puszi és némi vállon sírás volt közte és a derék Sir Walter Raleigh között. Mi több, ezt már a kortársaik sem feltételezték róluk.
Meglepő, de ezzel együtt is kifejezetten kellemes volt a film, úgyis mint szórakoztató, látványos és szép. Csak ezt sem érdemes összekeverni az alaposabb történelmi ismeretekkel.
Ellenben most már komolyan érdekel, hogy milyen világban élnénk ma, ha az a vihar nem verte volna szét a spanyol Armadát?
A lényegesen nagyobb nyálcsorgást persze Az Arany Iránytű trailere okozta. Bár a kiragadott részletek alapján az állatok nem győztek meg, a jegesmedve nem ilyen, a jegesmedve sokkal vadabb és sokkal, sokkal sárgább (és szebb!!!); ellenben Nicole Kidman végre mégis. Nagyon nem tudtam Mrs. Coulterként elképzelni, pedig igen. Jó lesz.
A másik, még nagyobb nyálcsorgást a Beowulf és az ő nagy agyonreklámozottsága váltja ki, folyamatosan. Bár a reklámszövegíró komoly kétségekbe ejtett, hogy most akkor hogy is van ez Beowulf és a gótság kapcsán; olyan hülyén nézne ki zsabós bőrpáncélban, bár a fekete-fehér arcfestés legalább dél-skandináv származásához illene. És én ráadásul tudom, hogy amúgy is geat , és az valami más, a gótok délebbre laktak, és különben is; de aztán utánaolvastam az itthon tartott szakirodalomban, mert Beowulfból tartok itthon olyat, többet is, és a szakirodalom azt írta, hogy nem biztos benne, csak valószínűsíti, hogy nem gót, nem jüt, inkább csak egy korán beolvasztott svéd törzsecske ez a geat. Mert amúgy az eposz végére határozottan és egyértelműen el is tűnnek a történelem összes színpadáról, együtt halnak utolsó nagy királyukkal, ilyen kegyetlen volt a népvándorlás, és ennyire... ööö... izé... gót eposzokat írtak ezek a különféle germán népek.
nincsen bennem életösztön


Később emberekkel ittam; sört és kávét, bár ez két külön este volt. Srakker ügynök elmesélte az új képregénye tervét, Búvárzenekarral megbeszéltük, ki hogyan szoroz fejben, Brainoizzal pedig Annekét méltattuk, elvégre Anneke aranyos. A következő fejezetben Adryval arra jutottunk, hogy a macskák szeme egészen más színben veri vissza a vaku fényét, mint a kutyáké, és megtanított, hogy hogyan kell használni a telefonomon a Bluetooth-t, mert azt eddig tényleg nem tudtam. Valamint megnyugtatott, hogy két hét távlatából is látható, hogy mennyivel jobban vagyok, és például nem is beszélek teljesen összefüggéstelenül meg hülyeségeket. Márpedig én mondom, ez valami döbbenetesen nagy haladás a pár héttel ezelőtti állapotokhoz képest, akkor átmenetileg nagy hiányt szenvedtem a tagolt beszéd adományában. És az összefüggő gondolkodáséban is.

Mellesleg pedig szemléltetném, hogy mit félek elrontani minden egyes tollvonással; és hogy miért szoktak eltévedt alsó tagozatosok szótlanul sorban állni az asztalomnál, ahányszor csak beülök egy gyorsétterembe teázni (valamiért csak gyorséttermekben tudok rajzolni, otthon nem megy; és valamiért csak az alsótagozatosok mernek igazán érdeklődve megnézni bármit is). Az a baj, hogy innen elég nehéz lesz nyerni; már a tűzmadáron is látszik, hogy nem tudom tartani azt a fekete-fehér egyensúlyt és motívum méretet, amit akartam. A csontkunyhó még csak ceruzavázlat, de nem változhat sokat, mert ha még másfélszer átradírozom alatta a terepet, megszűnik a papír. Szóval nem egyszerű ez sem. De egyelőre rettenetesen szerelmes vagyok a tulajdon munkámba; sosem hittem volna, és azt sem, hogy ilyet is tudok.
Robert Holdstock: Lavondyss
Eltökélten haladunk a World Fantasy díjas Robert Holdstock nyomában, és egyre mélyebbre merészkedünk a félelmetes erdő nyirkos sötétjében, ahová a mythagók ura rendszeresen száműzi szegény főhőseit. A hasonlatot tovább erőltetve azt is hozzá kell tennünk, hogy Tapsi ismertetője már ismerős ösvény, hiszen a sorozat második részéről írott cikkének újrája.
Cikk az endless.hu-n.
hiánypótlás, 30 napon túl
sziget 2007 és a második nap (augusztus 9, csütörtök)


A Nomad első másfél számát le is késtem, mert akkor még nagyon sok reszelt sajtot kellett hirtelen eltüntetnem, és utólag egy kicsit bántam is, mert olyan meggyőzőek voltak, hogy még. Valamikor a végefelé felmerült a kérdés, hogy szerintünk a zene meg tud-e gyógyítani egy országot, amire én emlékeim szerint még színjózanul is csak szomorúan megcsóváltam a fejem, nem vagyok egy reménykedős típus, és mondjuk a Lagzi Lajcsi rajongó réteggel nehezen is gyógyulnánk egy helyen. Ennek ellenére becsülöm én ám, hogy ők még próbálnak hinni dolgokban, sőt, tegyék is, mert amíg ilyen zenével teszik benne, addig azért bennem is pislákol némi "de hisz lehet talán még" ... legalább koncerten megnézni őket, és egy kicsit feltöltődni tőle.

Ezek után aztán ott álltam meglőve, tudom, hogy hosszú éveken át mindenki boldogult a Szigeten telefon nélkül is, de őőőőszintén, hát az régen volt, és azóta mind egy szálig hozzászoktunk a jóhoz. És most én akkor hogyan fogom összeszedni azt a rengeteg rokont, barátot és ivócimborát, akikkel sört, bort és pálinkát kell inni, mert az a dolgok rendje? Rövid toporgás után aztán logikus (!!!) gondolat jutott az eszembe (!!!), és elindultam a törzshelyek felé, hátha. És valóban. Még a csomagmegőrzőből is szereztem magamnak száraz felsőt, és némileg kevésbé tüdőgyulladáshoz öltözve ülhettem le sörözni a szokásos társasággal.
Ami egyre növekedett, és végül kirobbant a Chemical Brothers felé. Egy ideig csak álldogáltunk, és néztük a háttérvetítést, tisztára, mintha a számítógépemet látnám, mondtuk többen is, mert többünknek is van számítógépe, bár ez manapság nem olyan meglepő. Menjünk el lángosozni még, indítványozták erre mások, és el is mentünk, és láthattuk, hogy az olasz, a német, a francia és a minden más nációjú turisták bizony meg vannak őrülve a lángosért; és eszembe jutott, hogy hát miért is nem erre építjük mi föl az országimázsunkat, ha egyszer mi vagyunk a legvilágbajnokabb holmi, a lángos hazája? A mézes-ágyas pálinkáról nem is beszélve. Azt amúgy is inkább inni kell, nem beszélni róla.
A hazaútból csak annyira emlékszem, hogy időnként teljes lendülettel bokáig eltűntem egy-egy tócsában, de a túrabakancs akkora királyság, hogy legfeljebb a csobbanásokra eszméltem fel. Csak annyira lett vizes, amennyi a zoknimból belefolyt. A ruhám azért még két napig száradt, én pedig reméltem, hogy nem fog többet esni, mert akkor aztán megfázom, és milyen is úgy a Sziget.
Jó. Úgy is. Bár anélkül talán jobb.
"sing to the slaves as rome burns"


Mindeközben a névtelen holtaknak címzett új Primordialt hallgatom, hurrá, hurrá, jajdejó, és tökéletesen olyan, mint vártam; azaz tökéletes, de nekem még mindig a Végál.om.. , a Nomad lemez viszi a 2007-es évet, öreg grunger vagyok, mit kiabálnak ezek itt nekem, ha mások énekelnek? Azért persze meglepett volna, ha Primordialék nem kiabálnának egy cseppet sem, különösen, hogy a felvezető interjúkban leginkább a "nem" szócska dominál, mint nem alkuszunk meg, nem hátrálunk meg, és nem szeretjük a lánykás gótmetált. Az egyik különösen szélsőséges kirohanás olvastán pillanatnyi késztetést éreztem arra, hogy éjkorom fűzőben, hollószín bársonyban, angyali arccal áriákat énekeljek "fucking unicorns" témakörben; de egyrészt nincs angyali arcom (és bár megszerezhető, de sokkal, sokkal drágább lenne, mint az éjkorom fűző vagy a hollószín bársony), másrészt a meselényekkel folytatott kikötős perverzió inkább Marvin asztala (vagy fűtőteste, vagy amihez kötöződik).
Jut eszembe, elolvastam az Erato kötetet, és meglepően jó, bár azt azóta sem értem, hogy miért az egyik legrosszabb novellával kellett nyitni. A harmadik oldalon kis híján a falhoz vágtam az egész könyvet; ez azért is érdekes, mert az első novella szerzője az egyetlen, akinek két írása is bekerült a kötetbe, és a második kifejezetten kellemes és ötletes. Marvin novellája (ahol említés szinten kitérnek a kibilincselt egyszarvúkra, "fucking unicorns" , de ezúttal tényleg) az egyik legjobb; mindig is lehetett érezni, hogy nagyon tehetséges, de amióta végre hajlandó szinte érthetően írni, már élvezni is lehet az írásait. A többieken pedig nem lepődtem meg; egy részüket nem ismertem, más részük pedig hozta, amit vártam tőle. És ez nem mindig és egyértelműem pozitív.
Ha viszont már Delta Vision, akkor azt is elárulom, hogy elolvastam ám az Ólomerdő -t Kleinheincz Csillától, és bár szerintem szerekezetileg kiegyensúlyozatlan, és nekem az egész aránytalanul sötét és kegyetlen - pláne, hogy ez ifjúsági irodalom; szerintem ettől még a kölyök blackmetalok is a plüssmacijuk nyakába zokognának - összességében azért egy jól megírt, jó könyv. Tetszett. És én például voltam teljesen ilyen kamaszkoromban (sőt, bizony még az anyukámat is becézték Lonának, bár senkit sem változtatott hollóvá, és cserébe ő sem lett hattyú), az aranyhajat és a földöntúli szépséget, meg a kegyetlen tündérkedéseket leszámítva. Kipótolta helyette az élet kegyetlen nem-tündérkedésekkel. Érdemes elolvasni. Van hangulata.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)