Itt ér véget az Idő Kerekének Tizenegyedik Könyve

Leadtam. Összeomlani balra el. Majd ha kialudtam magam, akkor értelmes... szóval az ugyan nem, de majd leszek.

(csak tájékoztató jelleggel; az elmúlt nagyjából egy hónapban huszonöt szerzői ívet fordítottam le egy nyolc órás irodai munka mellett; és mellette, nem helyette, mert benn nem lehetett igazán fordítani, már csak azért sem, mert ebben a hónapban is volt munka rogyásig; ez nagyjából ötszáz átlagos regényoldalnak felel meg, úgyhogy innentől kezdve hősként ünneplem magam, és soha többé nem akarok negyedennyit sem szenvedni semmivel az életben, épp csak tartok tőle, hogy idővel mégis összehozom; nem, a regényfordítás nem fizet jól, nem érdemes irigyelni érte; ezzel bebizonyosodott, hogy fordításban nem csak jó sprinter vagyok - tizenhat óra alatt négy ív, az előbb megadott, nemlétező "átlagos" regénnyel számítva nyolcvan oldal, és utána egy heti agyhalál - de figyelemreméltó maratonfutó is, és egész jól felmértem és beosztottam az erőmet; és három Red Bull után nekem is van érzékelhető pulzusom, pedig amúgy a vérem is lassú és lusta, nem csak az összesített nyúl az)

Viszont eldöntöttem, hogy ez a -valahol- nyitásnak szánt két bekezdés nagy valószínűséggel nem marad meg semmiféle végleges változatban (leginkább -sehol- sem), szóval hadd őrizze itt őket az emléke... a gépezet.

Azon a nyáron szinte végig esett, és rászoktam, hogy az égbe nyúló kőris alatt aludjak. A gyökere úgy fonódott össze a terebélyes, tárt karú almáéval, mintha csak kapaszkodna egymásba a két faóriás, és lombos ujjuk sátra alatt még a legnagyobb viharban is száraz maradt a talaj. Valahol ott láttam utoljára Asht.

Napközben a legtöbbször csak heverésztem, farigcsáltam valamit, hallgattam a levelek dalát. Néha jártam egyet, de sosem volt szívem olyan messzire menni, hogy ne lássam a síkság fölé tornyosuló fákat; akkor sem, amikor a mező helyén már erdő hullámzott, akkor sem, amikor már csak én ismertem a vadonban kanyargó utakat. Ritkán akadt vendégem, és ők sem találtak volna meg, ha nem vezetik léptüket hollók, szarkák, baglyok, sasok. Ottmaradtak éjszakára, hallgatták a fák sóhaját, de ha kérdeztek is, elfogadták válaszul a csendet. Nem volt türelmem a szavakhoz. Vártam, hogy induljanak már tovább új városaik felé, és Ash a maga megingathatatlan türelmével elsorolja végre nekem az egész mesét.

Jövő héten pedig a következő dolgokról tervezek írni:

• Mi okból látogattam bájos, vidéki francia kastélyokat (és képek? , ahogy a jó Strangelight doktor mondaná) és milyen eredménnyel (+sok kg)


• Twenty és általában a blogcelebek, valamint az unalom és az... nem, az angst az valami más, de legalább marha jól hangzik


• William Morris magyarul, juhéééé; addigra már nem csak örülni fogok, hogy van, de el is olvasom, bár előre félek a fordítástól


• Nyáááf, nyaff, nyiff, ebéd, fáj a fülem, miért van hideg, kövér vagyok, ó és öreg, és ugye engem-senki-sem-szeret


• Tigrisbalzsammal a fejfájás ellen; hatékony, de persze legfőképp akkor, ha azt akarod, hogy a kollégák sírni lássanak


• Raszta és Radiohead - többet vártam, de így sem rossz - és még sok-sok-sok Woven Hand és kevés Moonspell


• És csípős ecetes pepperonit minden magyar boltba!!!

Egyébként pedig úgyis elfelejtem az összeset. Most pedig összeomlani, balra, el.

nyíííííííííííííííí

Most már bármelyik pillanatban. Idegösszeomolhatok zokogva. Amikor éjfélkor szabályszerűen leájultam a székről, hogy nem, nem, nem megy; amikor éjjel kettőkor csörgött a telefon, hogy most felkelni, odaülni, befejezni... amikor reggel fél hatkor már tényleg nem húztam a fejemre a párnát, hanem felkeltem, odaültem, és befejeztem a tegnapi adagot... Na, akkor   zokogtam is. Igaz, egyelőre még csak magamban.

Az ereimben most már szinte vegytiszta, vagy legfeljebb csak egyéb élénkítőszerekkel kevert koffein kereng, a szemem kiesik, a fejem fáj. De már csak három nap. És egyelőre még tartom a tervezett ütemet. Már csak három nap. Reggel hatkor nem voltam benne biztos, hogy akár a mai délelőttöt túlélem.

Természetesen a mai délelőtt pedig hét azaz 7 darab sürgős kutatás esett be, gyógyszernév, két napos határidőre. Engem kérem bántanak. Közben érkezett még három, de azt már átpasszoltuk valaki másnak. És ha legalább amúgy   fogna az agyam, nem csak ilyen szürke massza lenne.

Mindeközben lefoglaltam a hiányzó, negyedik repülőjegyet is, úgyhogy most már nem kell Írországból egészen Berlinig úsznom; ugyan megoldható lenne, visz oda víz, csak kicsit azért mégis hosszú az út, valamint az év azon szakában már igen hideg. És különben is, nem vagyok én Beowulf, ráadásul ő is csak Svédországból úszott le Dániába (igaz, teljes viking harci felszerelésben), és legendás hős volt, még sárkányt is ölt, szóval. Van oda is jegyem. Onnan. De mit csinálok én két napig Berlinben? Bárcsak már ott tartanánk.

Hah, és megmentettem legalább három négyzetcentiméternyi kultikus-mítikus ír szent helyet. Aláírtam, hogy szerintem se építsenek autópályát Tarára (mert akkor hová mennénk kísértetek könnyétől sós, holthideg őszi ködben fürdetni komor, jövőtlen arcunk Samhain idején, illetve minek), ezt a nemes cselekedetet körülbelül olyan hasznosnak és jelentősnek ítélem, mint amikor annak idején egy holland fesztiválon aláírtuk, hogy mentsék meg a bálnákat, aztán mentünk sült krumplit enni majonézzel. Szerintem azóta is legalább fejenként másfél deka bálna csak a mi saját kezű aláírásunknak köszönhetően úszhat szabadon az élet óceánján. Azaz megtettük, mert nemes ügy, de valószínűleg semmi - és semmi és semmi és semmi - haszna nem volt sem semmi értelme.

De legalább őszinte volt, elszánt és hősies. Belelobogtam közben az ő... az e... az irodai huzatba.

fehér madarak, zenék és könyvek

Még nem is meséltem arról, hogy hogyan szereztem magamnak Fonott Kezet, ám legyen, Woven Hand-et (ingyen, de legálisan). Kiváló minőségű keresztény gót country; maga a műfaji besorolás inkább bizarr, mint nevetséges - de a zene, hát a zene, az olyan, hogy nekem ennyire régen tetszett bármi. És végre a szövegeknél sem kell úgy éreznem, hogy ejj, hát azért ezt, no de mégis, szóval kizárnám én a tudatomból.

Az egyik legkedvencebb számomban, a White Dove -ban pedig elsőre megütötte a fülemet egy "till we have faces in this world" , amiről vagy alappal, vagy alaptalanul eszembe jutott a tavalyi év egyik legkellemesebb olvasmány-élménye, C. S. Lewis Míg arcunk nem lesz   című könyve. Költői Ámor és Psziché értelmezés, a fordítás is méltó a szöveghez; szinte kedvet kaptam további C. S. Lewis könyvekhez (bár a Narnia sorozat nekem már túlságosan is nyilvánvaló keresztény allegóriahalmaz volt, és az ilyen nyilvánvaló allegóriát - az öreg Tolkien mesterhez hasonlóan - meglehetősen rühellem), majd egyszer szerzek is magamnak még.

És ha már az öreg Tolkien mester... A fiatal Tolkien mester (épp csak 82 éves, hah, pöttöm csecsemő), Christopher végül úgy döntött, hogy lesz új Tolkien regény, és 2007 tavaszán megjelenik a The Children of Hurin . Potom harminc évet dolgozott rajta, hogy befejezze édesapja 1918-ban félbehagyott regénykezdeményét, szóval ő sem ír sokkal tempósabban a megboldogultnál. A háborgó tömeg egy része mindenféle gyalázatot emleget, pedig ha valaki, hát Christopher igazán képviselheti az öreg Tolkien szellemiségét - nem csak, hogy az édesfia, de hosszú ideig ő is tagja volt annak az Inklings nevű irodalmi körnek, amit az apja és Lewis további oxfordi barátaikkal alapítottak és tartottak fenn évtizedeken át, és aminek számtalan kiváló könyvet köszönhetünk - és ha jól látom, a valóban színvonalas (nem tudományos) fantasztikus irányzatok többségét is nagyban befolyásolták (persze mi ez egy olyan országban, ahol nemzedékek nőttek fel vízbe fulladt, és tengeri lények közt a megváltás felé haladó, vagy az északi szél által a boldog túlvilágba ragadott gyermekek kalandjairól szóló, viktoriánus meséken?), alapvetően jó irányba. Azaz én, vén Tolkien-hívő (még a szakdolgozatomat is róla és az óangolokról írtam, bizony; lehetett volna persze jobb is, de aztán inkább középszerű lett) nem félek az új könyvtől. Sőt, már alig várom.

Vasárnap pedig egy hosszú délutánra még nyár volt; ültünk egy kertben, sütött a nap, görög pálinkát és spanyol bort ittunk, később besötétedett, és szalonnát sütöttünk. Aztán vonatra ültem, hazamentem és fordítottam tovább. De jó volt. Pár órában egy egész nyaralás, szépen betömörítve.

apróságok

Érdekes fénykép-összehasonlító ez a find the celebrity in you . Regisztrálni kell hozzá, de ingyenes és vicces. Én például megtudtam, hogy közel azonos százalékban hasonlítok Bob Dylan-re és Brigitte Bardot-ra. Tulajdonképpen hármasikrek lennénk, Bob, Brigitte és én, bár ahhoz nekem is nevet kellene változtatnom, hogy szépen alliteráljunk. Valamint több kép alapján hasonlítok Tiiu Kuik-ra (attól eltekintve, hogy neki keskeny arca van, nekem meg ilyen "karikába hajlított kolbász" képem, ahogy egyszer azt a végkimerülés határán jócskán túl megállapíthattam), szinte már kíváncsi vagyok rá, ki az. Hja. szupermodell. Mondtam én, hát hasonlítunk... (Egyébként a húgomra tényleg hasonlít, és a húgom hasonlít rám, épp csak ő olyan nagyon keskeny lány, én meg olyan cseppet sem keskeny nőszemély vagyok.) Ó, és az egyik képem pedig - no, ekkor lefejeltem a képernyőt - Kofi Annanra hasonlít a leginkább. Nyilván a szakáll. Vagy a bőrszín.

Ah, jól van, Marlon Brandon és Emma Thompson is többször előkerült. Megnyugodtam. Igaz, azt nem mondanám, hogy Marlon Brando akárcsak ezredolyan jó nő lett volna, mint amilyen férfi volt, de ha már valakire hasonlítanom kell, akkor inkább rá, mint az egyik kép eredményei közt szintén szereplő Gótpumuklira, a Rasmus Lauri bébijére.

Nagyjából megvettem a repülőjegyeimet. Átszállással jövök-megyek, úgy jóval olcsóbb lesz; Budapest-Newcastle-Cork, zord ködbe lobogás, Dublin-Berlin-Budapest. Jobban belegondolva a két nap Berlint már majdnem annyira várom, mint az íreket. A hostel-foglalásnál ugyan csak és kizárólag az American Expresst nem fogadják el, de még van rá majdnem egy hónapom, hogy ezt megoldjam. És kezdek rettenetesen izgulni. De valami rettenetesen.

Hétvégén pedig fordítok, ajtót sem nyitok, csak ablakot; bevásároltam erős pepperonit és... ó, nem, a pizzafutárnak ajtót nyitok... és kávét, és nem alszom már jövő péntekig. Vagy legalábbis nem sokat. Onnantól kezdve viszont majd annál inkább. Sőt, onnantól kezdve visszatérek az életbe. Újjászületek. Talán még bulizni és sörözni is eljutok. Reszkess világ, reszkess Budapest!

(h)ború

Tudtam, hogy ma reggel még sírni fgok, csak abban nem voltam biztos, hogy a szemembe dörgölt fél kötött pulóver kioperálása közben.

A tüzes-véres helyzetről az a véleményem, hogy erkölcstelennek és elfogadhatatlannak tartom, ha valaki ennyire cinikusan az arcomba röhög, hogy igen, hazudtam, ééés, baszod, ÉÉÉÉS, AKKOR MI VAN??? A letűnt szép időkben ilyenkor alázatosan és előzékenyen főbelőtték magukat az emberek; igazán nem vagyok telhetetlen, azzal a közel civilizált megoldással is beérném, ha csak lemondana.

Persze ez még nem jelenti azt, hogy teljesítenünk kellene a francia autógyújtogatási normát. Igen, persze, a párizsi divat, de... talán mégsem mindenben. Békésen demonstrálni ugyan a végső határidő miatt sem erőm, sem időm nem volna, és amúgy is túl lusta és kényelmes vagyok én ahhoz, hogy a hideg szeptemberi esőben kóboroljak, de a békés - még egyszer megismétlem, a békés - tüntetőkkel bizony sok mindenben egyetértek.

Mindegy, más nagyon nincsen, a hétvégi nagy élménybeszámolóval nem haladok, de legalább fáj a fejem. És sok a munkám. És biztos van még valami, de elfelejtettem. Az óangol irodalom szerelmeseinek való kis apróságot fedeztem fel a Jordan könyvben (Malden, a lerohant és felprédált város eddig is gyanús volt, de most kiderült, hogy a szomszéd települáést Brytan-nek hívják; ahogy az öreget ismerem, ez nem véletlen, bár hőseink nem halnak dicső halált, sőt, szinte egy darabban vannak a csata végén is), szeretem az ilyesmit, különösen, mert minden újraolvasásnál egyre többet veszek észre. Azaz érdemes többször is elővenni a könyvet. A legtöbb könyvet. A legtöbb könyv tele van apró kis gyöngyszemekkel (legalábbis azok, amiket egyszer   érdemes volt elolvasni; nem azok, amiket egyszer sem).

gyorsjelentés

A további félreértések elkerülése végett: 1 db Búvárzenekart töröltem a névjegyzékből. Ritkán szoktam valakire politikai vagy vallási nézetek mentén megharagudni, és általában olyankor sem a véleménykülönbséggel, hanem a megnyilvánulás stílusával van bajom. Most is. Nem haragszom, nincs is mire, nem engem szidott, még csak nem is az enyéimet - épp csak nem szeretném, ha a továbbiakban az ő oldalára innen link vezetne.

Amúgy múlt héten beteg voltam, ennek megfelelő állományban, utána pedig jártam Párizs mellett, Corbeil Essones kies városkájában, de erről majd később és külön és többet.

Több cipőm leszázalékoltatott, némelyik olyannyira, hogy ki is kellett dobni, mások csak hétvégi és koncertlátogató cipővé minősültek vissza. Ha nem veszek vissza az irodai dolgozókat fenyegető, unatkozom-nassolok életmódból, akkor nemsokára a nadrágjaim és a szoknyáim is lapátra kerülnek, de sebaj, majd októbertől talán lesz időm mozogni. Fordítok, mint gép+/állat, néha már fel sem tűnik, milyen napszak van, bármelyikben egész jól alszom, feltéve, hogy épp lehet. Nagy kiegyensúlyozottság felé haladhatok, mert egyre kevésbé zavar az emberi hülyeség, bár persze az is lehet, hogy ez csak a teljes apátia első jele, mert egyre kevésbé érdekel - mindenesetre nem bánom, nagyban megkönnyíti az életem. Érdekes módon épp, mert nem zavar és nem érdekel, sokkal élesebben merek rá reagálni. És sokkal könnyebben tovább tudok lépni, ha úgy látom, hogy értelmetlen lenne bármit szólnom vagy tennem, ez már nyilván maga a zen, vagy ha még nem, akkor legalább kellemes kalóriatakarékos állapot, csak aztán ezek a megtakarított kalóriák ne a csípőmre rakódjanak le, kérem szépen.

Valamit pedig majd csak kitalálok az élet váratlanul felbukkanó, nagy kérdéseire is.

valami véget ért

A világnézeti és stílusbeli különbségeket csak ideig-óráig fedheti el a barátság.

összeszedetlenül

Jól van. Tehát: semmivel sem vagyok kipihentebb. De semmivel sem. Hiába alszom, még mindig nem pótoltam be a hiányokat, és közben ezer más dolgom is lenne, némelyik igencsak fontos. De ha ébren vagyok, akkor sem forog az agyam, úgyhogy nem nagyon jutok tovább annál, mint hogy egy Írország térkép fölött álmodozzam, és olyan városneveket bökdössek a tollam kupakjával, hogy.. ja az nem is város, az csak egy repülőtér, város nélkül, akkor mondjuk... legyen inkább az? No nem mintha egyértelmű lenne, hogy bármikor is utazom. Az életben amúgy sincsenek egyértelmű dolgok.

Az sem egyértelmű, például, hogy reggel először lelkesen megiszom a bögre tejeskávét, mert hurrá, van tej, és csak utána jövök rá, hogy azért ez egy kicsit bizony romlott volt.

Pénteken megnéztük a Karib tenger kalózai: A holtak kincse   c. örökbecsűt, nekem személy szerint tetszett, bár ennél még a zombik és a zombihajó is szebb volt, és hát valóban túlságosan ráfeküdtek a látványos ökörködésre. Attól még tetszett.

Mostam, de nem főztem, és nem takarítottam. Szeptemberben már senki se tervezzen velem, döglött vagyok, egy halom Jordan és egy kupac védjegykutatás alá eltemetve. És kimerült, és lehangoló és hisztis. Csak azért nem gond, mert semmi kedvem nincs emberek közé menni, úgyhogy senkit nem is fárasztok vele. De ugyanakkor egy hős, mert most már hetek óta dolgozom, szinte alvás nélkül.

Majd októberben biztos minden jobb lesz. Eleve nem lesz több határidő. És alhatok. És élhetek.

Tegnap megérkezett életem első internetes rendelése, egy igazi Keith Caputo szólólemez, és jó. Igazából nem ez volt az első rendelés, mert az meglepetés a nővéremnek, a másodikat egy barátom próbálja már vagy egy éve megszerezni, a harmadik pedig egy régi ígéret-tartozás - úgyhogy ez csak a negyedik helyre fért be, szinte már csodálkozom is magamon, hogy semmi önközpontú habzsolás, sőt, még azt is megálltam, hogy ne vegyek magamnak rózsaszín Order of the Sticks lánypólót, csak úgy, azért, mert. Persze félő, hogy innentől kezdve sokkal nehezebb lesz, lélekben már felvásároltam a fél New Model Army honlapot, de valójában csak akkor szabad, ha visszajöttem, és még mindig van pénzem. És ez meglehetősen váratlan fejlemény lenne.

Haza akarok menni, fáj a fejem, ráz a hideg, és lehet, hogy mégis komolyan megártott az a romlott tej.

(és igen, utólag kicseréltem a verset, arra ami épp erről a napról szól, és úgy az életről is, azt hiszem)

a semmikülönös fogságából

Otthon hagytam a szemüvegemet. Egy árnyalattal barnábbra festettem a hajamat. Most aranyfényű bronz, azaz furcsa színű barna. Nehéz volt legyőznöm a késztetést, hogy ne agresszív atomskarlát vagy agresszív atompadlizsán legyen. De majd nyara... tele... őszöléskor. Megfogadtam, hogy akkor legalább arra a másfél-két hétre ordító lilás-bordó, dúsan zselézett fürtjeim lesznek (úgyis csak az írek látják, azoknak úgyis mindegy, úgysem látom őket többet) (vagy ha igen, akkor bejött nekik az ordító lilás-bordó, dúsan zselézett nyúlhaj), nem, nem lobognak majd bele az őszi szélbe, nem borzolja őket fagyos ujjaival a zokogó, tengerparti orkán; úgy be lesznek zselézve, hogy atom. Vagy beton. Kivéve persze, amikor majd kedvenc csíkos kötött sapkám alatt lapulnak szerényen, és magukban mosolyognak, hogy igen, agresszív atomskarlátok vagyunk és agresszív atompadlizsánok, de most nem látsz minket mégsem. Persze ez már más kérdés.

Igen, nagyon tervezem ezt az őszölést. Remélem. Szeretném. Ha összejönne.

Amíg lehet, hordom az organzapántos, spárgatalpú nyári szandálomat. Ki tudja, hányszor vehetem fel még idén, és olyan kényelmes... és olyan szép. Sokat alszom. Mindig fáradt vagyok és dolgozom. Néha pizzát eszem. Néha bármi mást, csak legyen rajta olvat sajt, erős paprika, vagy legalább ecet. De a három együtt lehetőleg mégse. Borzalmas lenne az ecetes pizza, vagy a sajtos töltött káposzta.

Tulajdonképp lehet, hogy az agyamat is otthon hagytam. Nem tudom. Ha otthon megtalálom, akkor igen. Ha nem, akkor lehet, hogy csak betettem véletlenül a zoknis fiókba, és ott marad valamelyik téli frottír dupla alatt mondjuk úgy januárig.

lemerül az elem

Olyan fáradt voltam, mint életemben talán még sosem, szombaton a puszta gondolatra is elbőgtem magam, hogy nekem most fel kellene öltöznöm, és ki kellene mennem az utcára, pedig lett volna épp elég okom rá, programok hegyekben, én pedig ehelyett felváltva arcra borulva aludtam, és szédelegve támolyogtam az asztaltól az ágyig.

Este tízkor aztán olyan ideges lettem létem mérhetetlen értelmetlenségén, hogy negyedóra alatt a hatodik női magazint állítottam röppályára, pedig azok általában megnyugtatnak a túláradó nagy hülyeséggel; szóval este tízkor már tudtam, hogy nem fogok rekordot dönteni a fordításban, és kialudni sem tudom magam egy röpke hétvége alatt. Közben kicsit zavart, hogy miért okoz lelki törést, hogy leütöttem egy legyet, ahelyett, hogy örülnék neki, baromi nehéz puszta kézzel leütni egy legyet, még ilyenkor ősszel is. És a légy undorító állat, és ez különösen nem hagyott aludni, igazán nem értem, miért a kezemen mászkált, ha egyszer az asztalon felejtettem a reggelim maradékát, eddig azt hittem, a legyek jobban szeretik az ételt, mint az embert. De azért nehéz dontés volt leütnöm, akkor is, ha nem pusztult el, sőt, amikor kidobtam az ablakon, már annyira magához tért, hogy fel-alá járkált a kezemen, pedig előtte szánalmasan fetrengett a hátán, szóval csak elszédült, de talán nem sérült meg komolyabban. Igazából valahogy nehezemre esett volna megölni. Komolyan nem értem. Nem vagyok buddhista, semmi bajom nincs a gyilkolással. Sőt, szerintem az ember van annyira állat, hogy joga legyen ölni; az ölés olykor élesebb és tisztább reakció, mint bármi más, és sokkal ocsmányabbul el lehet venni mások életét, mint ha csak megölnénk őket.

Ne ölj , mondja ugyan a Biblia, de jó kérdés, hogy ha már itt kivételesen nem emelik ki külön azt a felebarát dolgot, akkor a legyekre, akik ugyan nyilván nem felebarátaink, de itt kivételesen nem emelték ki, hogy ennek csak felebarátainkra lenne hatálya, szóval akkor a legyekre vonatkozik-e?

Aztán közben gondolkoztam olyasmiken, hogy miért épp a Panic -et kezdi el ilyenkor játszani a gép, majd rájöttem, hogy nyilván azért, mert a beállított, mintegy hat órás playlist összes többi számát meghallva betűre ugyanezt a kérdést tenném föl - hogy miért épp - és betűre ugyanezt válaszolnám; mégpedig hogy mert így állítottam be, én hülye.

Igazából egy idő után minden emléknek éle van, és minden emlék vág. Egyszer volt, hol nem volt, mindenesetre sok-sok éve már, hogy ültem egy buszon, halálosan fáradtan, vagy három napja nem alhattam, és ott aludt a karfába kapaszkodva az a szerencsétlen, és amikor felriadt, látszott rajta, hogy nem nagyon tudja, hol van, de azért arra még emlékszik, hogy másfél órán át ordítottunk valami barbár nyelven, és nyilván nem arról, hogy hány bögre rizst kell tenni a gulyásba (még ha igyekezett is szó szerint ezt hallucinálni szegény istenbarma, pedig tudhatta volna, hogy a gulyásba senki sem rak rizst, hah, mocskos nyugati barbárok, méghogy gulyásba rizst, bögreszám!!!), és akkor annyira sajnáltam, és annyira szerettem... aztán amikor utoljára láttam, egy darab megtestesült költői kép volt; egy csillag ragyogott a homlokán...   az már más kérdés, hogy egy ezüstszín, felragasztható ajándékkísérő csillag volt az, ő maga pedig saját bevallása szerint is talajrészeg.

Ehh, a guaranás 3az1ben kávénak gyanúsan halíze van. Persze minek tesznek guaranát a kávéba, a kávéba kávét kell tenni, minek cifrázzák ezek, a legközelebb még mentát is kevernek bele... Vagy nem, azt nem, azt szeretem. A mentateás kávét valamiért szeretem.