Vasárnap lementünk Győrbe, hogy találkozzunk a győri és soproni wrimókkal, akik mind lemondták az utolsó pillanatban, az egyikük akkor, amikor már Tatabánya magasságában járhattunk. Persze jó dolog várost nézni és másik ezoterikus teázóban inni a jógitápszert, de kicsit drága hobbi ennyit utazni egy kancsó forró vízért. Az utolsó hétfői write-inen épp egyedül ülök, senki más nem jött el. Az elmúlt három hét tapasztalatai alapján pont erre számítottam, és tetszőleges hétfőn előfordult már, hogy egy Starbucksban pötyögve fejeztem be az estémet... de ma hasznosabb lett volna benn maradnom és dolgoznom ahelyett, hogy ide rohanok.
Igazából még csak frusztrált sem vagyok vagy csalódott, ezeket a dolgokat legnagyobb meglepetésemre rég elengedtem - idén azért ragadtam benne a szervezésben, mert úgy tűnt, ha mi nem toljuk meg, senki nem fogja, de most már látom, hogy igazából nincs rá igény, hogy itt dolgok bármerre tolódjanak. Ebben benne van a mi lustaságunk is, a másik két ML által két kézzel eldobott előszervezés, és az, hogy én is csak abból és arra készültem idén, ami könnyen megy és ami érdekel - a rengeteg fogadkozás ellenére meg sem próbáltunk megszólítani új embereket, a régiek pedig olyanok, amilyenek. Kicsit furcsa, hogy nem vagyok sem csalódottabb, sem dühösebb, és nincs bennem a kiégettség undora és keserűsége sem: a régi túlvállalós, túlpörgetős projektek után azt vártam volna, hogy most nagyon haragszom mindenkire, de nem. Egyszerűen csak... nem fontos, nem az enyém, az enyémek a feladatok voltak, amikből a részemnél többet teljesítettem, de az, hogy a megoldásokkal ki és mihez kezd, az már nem az én bajom.
A történettel megint elakadtam, jobban mondva végre sikeresen behoztam azt a két mellékszereplőt, akit négy éve nem tudok rendesen beépíteni a történetbe, mert túl erősek, és felborítják a szerkezetet... és miután gratuláltam magamnak, milyen jól sikerült letompítanom őket, eszembe jutott, hogy két hete rájöttem, nincs is rájuk szükség, ki tudom őket váltani valami sokkal egyszerűbbel. Persze nehezemre esik kitörölni az elfogadható megoldást, és nekifutni a sokkal egyszerűbbnek, pláne így, hogy meg sem kellett volna írnom, mert akkorra már tudtam, hogy nem ez lesz, csak olyan sok mindent kellene egyszerre számon tartanom ebben a rohadt életben, hogy azt sem tudtam, ezt hová írtam fel. És nem, nem tanultam belőle semmit, amit ezekre a szereplőkre építettem, abból semmit sem tudok átmenteni a történetbe; na, ez sokkal jobban bosszant, mint hogy nem csivitel a többi írópalánta a fülembe.
