Másfél hónapja megint fáj a gyomrom és környéke, Isten malmai most jóval lassabban őrölnek, mint legutóbb, még a fizetős rendszerben sem sikerült eljutnom a belgyógyásztól a gasztroenterológushoz (jó, hát ebben az is benne van, hogy az az orvos, akinél februárban voltam, épp a maradék szabadságát éli fel) (vérvétel és EKG azért már az első körben gyorsan megvolt, hogy a legdurvább lehetőségeket kizárják, szóval remélhetően életben maradok). El sem merem képzelni, hogy a közegészségügyben hol tartanánk, a közérzetem többnyire a közepesen retektől a rettenetesen ótvarig változgat, a diéta nem igazán használ, és ettől nyilván a szokásosnál is elviselhetetlenebb hisztis picsa vagyok. Nem segít, hogy közben emberekkel kéne együtt léteznem és dolgoznom és terveznem, lehetőleg úgy, hogy senkit se haragítsak magamra mindörökre. Nem merek enni, nem merek inni, holott az egyetlen összefüggés, amit valóban következetesen tapasztalok, az, hogy ha nem eszem, akkor sokkal-sokkal rosszabb.
De szörnyű dolog elhasználódni, senki se mondja nekem, hogy az öregedésnek bármi haszna van, és én még az elején vagyok, basszus. Mi lesz itt, amikor az ízületeim is elkezdik benyújtani a számlát?! A látásom már versenytempóban halad a bifokális horrorszemüveg felé...
Persze vannak vidámabb dolgok is, tegnap például hétkor beájultam az ágyba, aludtam tizenkét órát, és nem voltak rémálmaim (ellenben abba a szép felvidéki kisvárosba, ahol álmomban jártam, elmennék egy fényképezőgéppel; kár, hogy nem létezik). A szerdai korcsolyázás az eső dacára is egész jól sikerült, mindenki tök aranyos volt, és megtudtam, hogy youtube-ről is egész jól el lehet sajátítani az alapokat. Szóval most várom a hétvégét, hátha alhatok (és valamikor mosnom is kell).
