Nem az a kérdés, hogy volt-e normális hely a kávézóban, vagy hogy a fotel karfájára valahogy felaggatott kabátról lecsúszott-e életem első, közel menő fülhallgatója, miközben próbáltam úgy leülni, hogy a dohányzóasztalról (gyűlölöm a dohányzóasztalokat, semmi értelmük) ne verjem le a kávémat. Nem is az a kérdés, hogy észrevettem-e időben, ráültem-e a drágaságra, vagy hogy eltört-e valami irgalmatlanul hülye helyen. Még csak nem is az, hogy sikerült-e átmenetileg megszerelnem egy zöld alapon sárga kiskacsás ragtapasszal*, ügyes vagyok, találékony, és pont volt még egyetlen, árva ragtapaszom (hiányzott az egyik végéből egy centi, amit azóta sem értek).
A kérdés az, hogyan tudtam megállni a visítva szitkozódást, és hogy mikor esik szét végleg ez a nyomorult vacak.
*Ezt később felváltotta egy halvány rózsaszín masni. Leginkább azért, mert a ragtapaszt nagyjából ugyanazért nyúzta le magáról használat közben az eszköz, amiért a szigszalagot is ledobta volna, és ha már úgyis ragasztóval átitatott textillel tekertem körbe, miért ne legyen masni belőle.
