Már megint csókolózó hollókat rajzolok (jó, hát ennyi gótság belefér, a hollók sokkal szebbek a galamboknál, és okosabbak is), igazából kezdem unni a dolgot, nem a csókolózó hollókat, hanem a rajzolást. Az elmúlt két-három héten már nagyon csúnyán alibiztem a macskákat is (puszta véletlen, hogy most fejeztem be az eddig legtöbb munkával járó, de mégsem egyértelműen legszebb macskaspirált), és az egyéb állatokról (mókus, tobzoska) nem is beszélnék. Azt hiszem, épp értelmetlennek látok mindent, bár igazán felfoghatnám úgy is, hogy az eddigi egyetlen hivatalos visszautasításban az volt, hogy ezek tényleg gyönyörűek, csak arra alkalmatalnok, amire.
Érdekes élmény volt egyébként, amikor már nagyjából a reptérre menet beültem egy forró csokira a Shakespeare’s Company újonnan nyílt kávézójába, ez ott van a Notre Dame-mal szemben, és az ablak túloldalán, odakinn egy háromfős család ült – egy idősebb pár és egy egyetemista korú lány – és a férfi és a lány a maguk stílusában és a maguk kis vázlatfüzetébe buzgón rajzolták is a katedrálist. A lány egészen kis füzetbe rajolt, ceruzával, aztán tollal, a férfi nagyobb füzetbe, vastag színes ceruzával. Az ő rajzát láttam, és úgy az első öt percben teljesen el voltam döbbenve, hogy ne már, emberek csak így ránéznek valamire, és lerajzolják, mi ez már, ez undorító – aztán behúzott még egy vonalat, és egészen máson voltam megdöbbenve.
Nekem persze nyilván könnyű, én annyi fényképet piszkáltam már arról a templomról, hogy tudom, mennyire zömök, de azért az öreg bő negyedével szúrta el az arányait. Mármint az a torony akkor olyan széles, ha háromnegyed olyan magas, a Notre Dame nem nyúlánk, a legkevésbé sem az. És hiába vázolja fel rá gyönyörűen a boltíveket, és húzza be a kapukat, ha az épület arányai teljesen el vannak szúrva. A lány a maga teljesen eltérő technikájával kicsit jobban eltalálta a templom formáját, de az is valóban csak gyors vázlat szintjén maradt – és komolyan és őszintén megnyugodtam, hogy más se tud rajzolni. Akkor sem, ha magabiztosan kicsapja az asztalra az összes kelléket, és vállalja, hogy itt most Művészet van folyamatban. Ez nekem még mindig nem megy, bár azért már elég sok dologban megtanultam pont leszarni az úri közönség véleményét. De most rájöttem, hogy tulajdonképp miért is lenne ciki bénán rajzolni nyilvános helyen, hát mennyire nem az, már csak ki kéne találnom egy olyan módszert, amivel nem öt-tíz óra lenne megrajzolnom egy képeslap méretű képet (két éve megpróbáltam ezt a helyben rajzolásosdit, tanulságos volt) (igen, ezen a ponton meguntam). (Az a baj, hogy a módszer kitalálása nagyjából úgy kezdődött: ki kéne találni egy
célt, hogy miért csináljam. Ez még sikerült: majd elküldöm embereknek képeslap helyett. De akkor ahhoz milyen papír kéne, és azt milyen dobozban tudnám mindig magammal vinni, és egyáltalán, amikor már azt terveztem, hogy ezt hogy integrálhatom a standard noteszemmel, akkor inkább feladtam a dolgot. Miért nem tudok egyszerű terveket kitalálni?)
