Jó, szóval rájöttem magamtól is egy csomó mindenre azzal kapcsolatban, hogy miért is sértődtem meg ennyire dolgokon, és persze a világ is érzékeltette még példákkal a helyzetet, ezúton szeretném jelezni, hogy kedves világ, ne érzékeltessél nekem helyzeteket példákkal, mert így sem vagyunk jóban bazmeg.
Azt hiszem, kezdetnek fel kéne mérnem, hogy amikor két óra leforgása alatt két külön ember állapít meg rólam olyasmit, ami nem illik az énképembe, akkor lehet, hogy az énképem avult el az évek során, és nem ők tévednek. Még értem is, melyikük mire gondolt, de csak az egyikükre nem haragszom, a másik delikvenssel vannak gondjaim. Azt hiszem, vele egyébként is vannak. Persze lehetnék hálás is, amiért most már legalább tudom, milyennek látnak, és elgondolkozhatok rajta, tetszik-e nekem a dolog (az egyik felével semmi bajom, csak kicsit meglepett; a másik felével nagyon komoly bajaim vannak, és gondolkozom is különféle megoldási stratégiákon) (mivel a legjellegzetesebb megoldási stratégiám, hogy ha valamiből elegem van, hátat fordítok neki, és ha nagyon elegem van belőle, káromkodva arrébb megyek, nem fűzök olyan sok reményt a pozitív végkifejlethez), de igazából azért van némi bazmegelhetnékem.
Olyan szempontból persze hasznos volt ez az egész, hogy néhány alaptalan és buta, szentimentális téveszmémet lemeztelenítette, és amikor eljön az ideje, hogy káromkodva arrébb menjek, ezek már nem fognak annyira megütni érzelmileg. Nem fogom úgy érezni, hogy bármiféle munkámnak értéke van, és ez netán kötelez; és nem fogom úgy érezni, hogy a minimálisan kényelmesnél nagyobb empátiával kéne kezelnem az embereket, és törődnöm kéne vele, ha megbántom őket.
Most pedig rendelek egy pizzát, és tovább gondolkozom a világ dolgain, például azon, hogy miért rajzoltam ma reggel hatig, és miért épp csomózott lábú kutyákat, de azt hiszem, azért, mert azt könnyű, ott csak számolni kell.
