feketerigó

A madarak (a hang alapján ez egy darab, a fürdőszoba fronton lakó feketerigó) éjjel fél három, három körül kezdenek el énekelni, ez persze mindig is így volt, vagy legalábbis azóta, hogy megesik, hogy az éjszaka közepén tántorgok haza, egészen biztosan. És nem hinném, hogy csak az én kocsmázási szokásaim kedvéért áthangolták az evolúciót. Erről persze többnyire a következő, igen szomorú dolgok jutnak az eszembe:

1. nem normális életrend szerint élek én, ha fürdés közben egy magányos feketerigó trilláit hallgatom
2. a normális életrend elmehet a fenébe, ha nem hallanám mellette a feketerigót

Mintha valami rejtett áhítatba fülelhetnék bele. Minden hallgat, csak a rigó énekel, és mindig mást, mindig újat, de mindig szívbemarkolóan édeset. Az egész világ alszik, de ő énekel.

Szeretem a feketerigókat. Még Szent Kevin sem kell hozzá (de Nyerwtől kaptam igazi, magyar Heaney kötetet, szóval már az is van nekem, bizony).

St Kevin and the blackbird And then there was St Kevin and the blackbird. The saint is kneeling, arms stretched out, inside His cell, but the cell is narrow, so One turned-up palm is out the window, stiff As a crossbeam, when a blackbird lands and Lays in it and settles down to nest. Kevin feels the warm eggs, the small breast, the tucked Neat head and claws and, finding himself linked Into the network of eternal life, Is moved to pity: now he must hold his hand Like a branch out in the sun and rain for weeks Until the young are hatched and fledged and flown. * And since the whole thing’s imagined anyhow, Imagine being Kevin. Which is he? Self-forgetful or in agony all the time From the neck on out down through his hurting forearms? Are his fingers sleeping? Does he still feel his knees? Or has the shut-eyed blank of underearth Crept up through him? Is there distance in his head? Alone and mirrored clear in love’s deep river, ‘To labour and not to seek reward,’ he prays, A prayer his body makes entirely For he has forgotten self, forgotten bird And on the riverbank forgotten the river’s name.

Szt. Kevin és a rigó Aztán volt Szt. Kevin és a rigó. Kitárt karral térdel, de szűk a cella, Így kifordított tenyere Mestergerenda-merev karja végén Kilóg az ablakon, és a rigó Belészáll, és már rakja is a fészkét. Meleg tojások, apró begy és a behúzott Arányos fej meg a karmok. Kevin érzi már: az örök Élet körforgásába kapcsolódott, A szíve elszorul: most napban, esőben Ágként, hetekig kint kell, hogy tartsa kezét, míg Kikelnek, kirepülnek a fiókák. * S mert mindez a képzelet játéka csak, Képzeld: te vagy Kevin. De milyen az? Túllépett magán vagy megéli A leszakadt kar agóniáját? Az ujja zsibbad? Érzi-e a térdét? Vagy felkúszott-e a földből tagjaiba A lehunyt szemű üresség? Érzékeli még a teret? Egyedül van, tükröződik a mély szeretet-folyóban, „Dolgozz, s ne kérj bért” – így imádkozik, Azaz a teste, mert ő megfeledkezett már Saját magáról, a madárról S a folyóparton a folyó nevéről. Imreh András fordítása