A kedd-szerda ugyan a hidegrázva izzadós takony jegyében telt, de csütörtökre igenis minden jó lesz, mert na, most már nnna.
Egyfolytában az az érzésem, mintha valami rettenetesen fontosat és hasznosat csináltam volna, pedig azt hiszem, nem, már amennyiben az, hogy napi két és fél órát gondolkoztam azon, hogy mikor mit vegyek fel, nem számít rettenetesen fontosnak és hasznosnak (de ha legalább jutottam volna bármi értelmesre). Ó, igen, nagymamámmal palacsintáztunk és apámmal vacsoráztunk szecsuáni csirkét, azt hiszem, ez lehetett valójában az, ami tartalommal töltötte meg a hét elejét. A hétvégém nagyon izgalmasan telhetett, mert így három nap elteltével nincs róla határozott emlékem, múlt héten pedig söröztünk a szöges kezű lánnyal, és nagyon együtt tudtam vele érezni, pedig nekem annak idején csak drótozták a kezem, és gipszelni is csak könyékig (cserébe viszont ujjhegyig, hogy kb. még orrot vakarni se lehessen vele).
Egyébként meg belefutottam egy klasszikus Farkas/Rozsomák, netán Holló/Varjú helyzetbe (amikor a magyar fordítás erősen hajlana a kúlságosabb állat neve felé, akkor is, az angol eredeti végtelenül egyértelmű) (de hát nem elég kúl!!!), és már megint vagy tíz wikipedia oldal van megnyitva különböző ragadozó madarakról (a szárd történelmi szálat már régebben felgöngyölítettem, Arboreai Eleonóra akár Guy Gavriel Kay hősnő is lehetne, nem csak a neve alapján) (mennyi izgalmas dolgot nem tudok Európa történelméről) (de erre egyszer már Austrasiai Brünhild kapcsán rájöttem), egyrészt, hogy megtaláljam a legjobb megoldást (marad az, ami lenne, aztán a kiadó kitalálja, mit akar), másrészt mert a kabasólyom annyira kis cukorfalat, harmadrészt pedig milyen vicces, hogy a kígyászsólyom angol neve laughing falcon (és a hollók tökéletesen utánozzák a kutyaugatást).
Negyedrészt elmegyek aludni. Mert későre jár.
