Luca nem veszi le róla a tekintetét. Óvatosan a farzsebébe túr, a tenyerére ejt egy csipet sárga port, és a furcsa árnyalak felé fújja, mielőtt felpattanna és letiporná a házakat. A fa, az óriás válla megrándul; szandálos, rövidnadrágos alak pottyan ki az ágak közül, és elszalad. Luca sietve utána pöcköli a por maradékát, széles fénysáv vág végig a fákon, a keresztutcáról halk surranással fordul be az apja kocsija.
A kölyök leugrik a pad támlájáról – az út csak egy szökkenés, a kőszegély egy másik – és máris felkapaszkodik a kerítés tetejére. Át a cseresznyefára, le a sóskaágyások között, aztán lélekszakadva végig a kerten, míg csak a hátsó drótkapuig nem ér.
Megtorpan. A kapu nem remeg, a kerítés sem imbolyog, mintha átmászott volna rajta valaki.
Ezek szerint még odakinn van.
Habozik, hogy utána eredjen-e, aztán a combjába törli a tenyerét, és felkapaszkodik az egyik kerítésoszlopra. A drótháló beroggyan alatta, ahogy hason átcsúszna rajta, megkarmolja a lábát, a pólójába akad, de szerencsére nem szakítja ki. Így is épp elég nagy szidást kapnak mind a ketten. Tanácstalanul áll a kerítés tövében, a keskeny füves sáv túloldalán az erdő már sötét. Bármi megtörténhet.
Az árnyakból font, csápos szörny majdnem átölelte már, mire észreveszi. Először megriad, aztán előreveti magát, benyúl a sötétbe, és elkapja az öccse zöld trikóját. Nem dulakodnak sokáig, Luca kíméletlen és dühös, úgy megcsavarja a kölyök fülét, hogy kis híján a kezében marad. Fél kézzel a grabancát fogja, nehogy elszabaduljon megint, a másikkal kertkapu felé lódítja, és ha közben véletlenül ülepen térdeli, hát legalább ennyit előre törleszt. Ki fogunk kapni, füstölög magában, de nem ettől olyan dühös.
Az apjuk a kocsibeállónál toporog, lehajol, keres valamit. A fényszóró csak a körvonalát rajzolja ki fekete-sárgán, késélesen; csak még jobban mutatja, hogy remeg a keze. A kulcsot ejthette el. Luca megáll, rámarkol az öccse trikójára, és visszanyeli a könnyeit.
Az utca túloldalán sötét, csendes halmok a délután ledöntött házak romjai.
2009-2013.
