Igazából térképet kéne épp hegesztenem a linkekhez, amiket
elfelejtettem, és nem tudom, miért olyan érzés, mintha beledörzsöltem
volna a szempillafestéket a szemembe, amikor a szempillafestéknek
legfeljebb a félméteres távolában jártam, és nagyon komoly problémát
okoz, hogy semmi sem jut aze szembe, ami kényelmes és gót (de legalább
fekete) és jól is áll nekem, valamint a birtokomban van, és ruhaféle. A
tök jó ruháimon mind színes minták vannak, szóval nem gótok (vagy
legalább feketék), nem mintha egyébként bárkit érdekelne, mit veszek
fel, ha lenyűgöző személyiségem épp átütő erővel azt sugározza, hogy „azt
a kurva élet, mit keresek én itt, de ha most tovább iszom, akkor még
bántani is fogok embereket, miért nem maradtam én otthon, miért nem, hát
úgy tudtam, hogy ez lesz”, és akkor ez még a jobbik eset, mert ezen kívül még sugárzhatja azt is, hogy „a
jóindulatú hülyeségig ittam magam, de az is lehet, hogy tényleg ilyen
elképesztően buta vagyok, neeeem tudoooom, de azt meggyőzően”,
illetve úgyis az lesz a vége, hogy ártatlan kukákat fogok rugdalni
dühösen, vagy harmadrangú prózát, esetleg huszadrangú lírát próbálok
összeeszkábálni a fejemben ködösen kavargó hiszti körül. Továbbá a pokolból sürgősséggel felpostázott másnap.
A
múltkor egyébként teljesen hosszas eszméket futtattam bele a noteszembe
a szeretet témaköréről, annyira meghatottam magam, hogy még könnyeket
is elmorzsoltam, miközben néztem a ködbe vesző tájat, és a zöld
különféle árnyalatait elemeztem (nem, továbbra sincs olyan hideg
zöldünk, mint az íreknek. Még ennyi hó-eső-esőshó-havaseső után sem), de
lehet, hogy azért pityeredtem el, mert a végére már tisztára Coelhonak
éreztem magam, és az meg már milyen. Továbbá minek.
(Ha valakit esetleg érdekel, milyen nagyon szépen tudok énekelni, amikor épp nem nekem kéne. Így, egy év elteltével már egészen megbarátkoztam vele.)
