Most akkor azon fogok pörögni, hogy de ez nem jó, de az nem jó, gyűlölöm a dolgokat, gyűlölöm a világot, ügyetlen vagyok és mindig álmos.
Pedig még halloweeni buliba is meghívódtam, mondjuk amilyen vidám vagyok épp, mindmeghalnánkcsúfrettenetesen, ha emberek közé vinném a kedvem. Legutóbb kipróbáltam, hátha a jó társaság gyógyír gót szívemre, de azon kívül, hogy mindenkinek beszóltam, csak nagyon megfáztam, szóval nem.
Mindegy is, boldog új évet minden bugaci kelta lélektestvéremnek, oíche shamhna shona daoibh, bár ezt a facebookról loptam, szóval simán lehet, hogy azt jelenti, "zsenge burgonyával tálald a párolt egércombot" (dehogy is, nyilván utánagugliztam, ha már írül nem beszélek).
Lámpások
Szóval az úgy volt, hogy akartam írni egy igazi halloweeni történetet, hát, nagyon ijesztő lett, Mazsola, a hiperatkív, zöld malac elaludt volna rajta, én viszont végigrettegtem egy éjszakát az alvómacijaimat szorongatva. Nem megy ez nekem. Mondjuk nem tudom, hogy akkor mi megy nekem, azt hiszem, nagyszerűen tudok például csokit enni, de abból sem sokat, mert a sok csokitól rosszul vagyok. Mert igazából ez sem, mindegy, hagyjuk is, tulajdonképp nem érdekel, tulajdonképp teljesen elég, hogy végre egyszer be is fejeztem valamit, aminek nem az a lényege, hogy szavak helyett megvadult indák tekeregnek.
A régi ház lépcsőjén ült, fél kézzel mintha a kihasasodott levegőt fogta volna, a másikkal egy kést markolt, és elszántan kapargatta a semmit. Lenyűgözve bámultam: kölyökkoromban lógtam pár évet egy pantomim társulattal, de sosem láttam senkit, aki ilyen tökéletesen el tudta volna játszani, hogy épp töklámpást farag. Méghozzá micsoda töklámpást! A mozdulatai alapján két karral épp csak átérhető, igazi, kövér tök, szinte láttam, milyen elégedetten pöffeszkedik. Néztem egy ideig, próbáltam kikövetkeztetni a mintát: vajon egyszerű, vicsorgó szörnypofát kap, vagy valami művészibbet?
Megérezhette, hogy nézem, mert a térdére ejtette a jobb kezét, és felvigyorgott rám.
– Nem látod, ugye?
Felvontam a szemöldököm, aztán visszavigyorogtam. Ragadós volt a jókedve.
– Kísértettök – magyarázta, mintha egyértelmű lenne, és erre már én is közelebb léptem. Rég hallottam ilyen ostobaságot, de hiányzott, azt hiszem.
– Amit már egyszer megettetek?
– Nem – rázta meg a fejét –, olyan tök, ami ki sem nőtt rendesen, eltapostuk a kertben, megrágták az egerek, esélye sem volt rá, hogy egyszer szép, kövér halloweeni tök legyen. Pedig minden tök arra vágyik, vagy hogy megegyék rendesen, almával töltött csirke mellé szépen lesütve, elkortyolgassák a levét pár csepp bourbonnal megbolondítva, esetleg felhabzsolják az elhagyatott kertekben túró vaddisznók. Szegény elhalt kis tökök ezt sosem élhették meg, és itt kísértenek.
Leguggoltam, hogy jobban lássam: inkább csinos, mint szép a maga pisze, szeplős módján, az a fajta lány, akitől szinte várja az ember, hogy a lépcsőn ülve kísértettököt faragjon. Terápiás céllal.
– És ha kísértettököt faragsz belőlük, megnyugszanak?
– Persze. – Megpaskolta a levegőt, mintha valóban ott lenne előtte a narancssárga, vigyori tök. – Igazán megérdemlik. Senkinek sem ártottak!
– És utána mit csinálsz a kísértetlámpákkal?
– Kiteszem őket a kertbe, a többi töklámpás közé. Gyertyát gyújtok bennük; persze nem igazi gyertyát, csak egy kis emléket, valami szépet, fényeset, ami úgy ragyog, úgy melenget, mint a tűz az éjszakában. Ha akarod, mesélhetsz nekem valamit, amíg ezt a tököt befejezem, és akkor az lesz benne a gyertya. Csak szép legyen. Boldog. Ami átfűti a szívedet.
Lassan bólintottam, és végigfutottam a gyermekkorom megannyi apró örömén, a kamaszkor lázasabb csodáin, aztán a sarkamra kuporodva mesélni kezdtem. A lány felemelte a kést, és ráérősen, a szavaim ütemére faragni kezdett.
– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány. Nagyon szép lány volt, nem is volt nála szebb. Nekem legalábbis nem volt, és hogy szerény is volt, okos, kedves és vidám, csak még szebbé tette. Hanem egy napon szörnyűség történt vele, borzalmas szörnyűség, és többé emlékezni sem emlékezett semmire, ami felderíthette volna a szívét. Márpedig fény nélkül nem nőhet semmi; elfonnyadt, mint a te kísértettökeid. De annyira szétmarta a szívét a keserűség és a hideg, hogy nem nyugodhatott még akkor sem. Ha már neki magának nem volt szép emléke, mások örömét égette el, akár a gyertyát, és bár alig nyert belőle több meleget, mint hideg télen a mécses mellett didergő ember, legalább nem veszett bele egészen a sötétbe. Legalábbis ezzel vigasztalta magát, mert a szíve mélyén tudta, hogy sötét és gonosz dolgot művel: ahogy a gyertyát is egészen elfogyasztja a láng, ő is felemésztette az emberek emlékeit, behabzsolta a gyermekkorukat, elkortyolgatta az első csókjukat, szépen, komótosan ellopta tőlük a boldogságukat. Körbebástyázta magát mások reszketeg fényével, hogy távol tartsa a sötétet, a saját sötétjét, és közben arra gondolt, ha meglennének a tulajdon emlékei, talán nem csak távol tarthatná, hanem feloldhatná az iszonyatot.
– Ez eddig nem valami szép mese – pillantott fel rám higgadtan, de a füle vöröslött, elárulta, hogy magára vette. – És nem is boldog.
– Még nem fejeztem be – emeltem fel a kezem, bár tudtam, hogy nem emlékezhet a mozdulatra, ahogy nem emlékezett rám sem. – Egy nap, amikor épp nem reszketett annyira, körbejárta a környéket, ahol kísértett, és leült egy ház lépcsőjére. Nem emlékezett semmi szépre, nem tudta hát, hogy a saját, régi otthona elé telepedett le, de valami átszivároghatott a régi boldogságból, mert ahelyett, hogy mohón ellopdosta volna az arra járók emlékeit, beszélgetni kezdett velük, és elkérte őket. Akadt, akinek fel sem tűnt, hogy elvesztette a múltja egy szilánkját, annyira sok fénye volt, de akadt olyan is, aki elővigyázatlanul a legdrágább kincsét adta, és egészen belebetegedett a hiányába. De a lány nyugodtabb lett, hogy csak csalnia kell, nem rabolni, és bolyongás helyett elkezdte berendezni a régi kertet, a régi házat. És bár továbbra sem emlékezett a saját múltjából semmi szépre, és bár továbbra is mások múltját égette el, a kicsalt láng melegéből kiszökött valami az utcára is, és a környékbelieket meglepte valami csendes öröm, amit már rég nem ismertek arrafelé.
– Még ez sem az igazi – morogta, és láttam, nem tudja eldönteni, mosolyogjon, vagy sértetten méregessen. A térdére könyökölt, a láthatatlan tök fölé görnyedve, és durcásan nézett. Mindig ezt csinálta, ha nem tudta, mitévő legyen.
– Aztán egy szép napon arra járt az apja, aki talán azóta nem látta a régi házat, hogy a lányát elvesztette. Ahogy ott sétált az őszi alkonyatban, először azt hitte, csak káprázik a szeme, mert a lány ott ült a lépcsőn, ahol gyerekkorában együtt faragták a tököket Halloweenre, és elszántan kapirgált valamit egy késsel. Ott ült, és várta, hogy valaki visszaadja neki az emlékeit.
A szemébe néztem, és elmosolyodtam.
– Mit gondolsz, elég nagy az a tök ahhoz, hogy ez a láng beleférjen?
A régi ház lépcsőjén ült, fél kézzel mintha a kihasasodott levegőt fogta volna, a másikkal egy kést markolt, és elszántan kapargatta a semmit. Lenyűgözve bámultam: kölyökkoromban lógtam pár évet egy pantomim társulattal, de sosem láttam senkit, aki ilyen tökéletesen el tudta volna játszani, hogy épp töklámpást farag. Méghozzá micsoda töklámpást! A mozdulatai alapján két karral épp csak átérhető, igazi, kövér tök, szinte láttam, milyen elégedetten pöffeszkedik. Néztem egy ideig, próbáltam kikövetkeztetni a mintát: vajon egyszerű, vicsorgó szörnypofát kap, vagy valami művészibbet?
Megérezhette, hogy nézem, mert a térdére ejtette a jobb kezét, és felvigyorgott rám.
– Nem látod, ugye?
Felvontam a szemöldököm, aztán visszavigyorogtam. Ragadós volt a jókedve.
– Kísértettök – magyarázta, mintha egyértelmű lenne, és erre már én is közelebb léptem. Rég hallottam ilyen ostobaságot, de hiányzott, azt hiszem.
– Amit már egyszer megettetek?
– Nem – rázta meg a fejét –, olyan tök, ami ki sem nőtt rendesen, eltapostuk a kertben, megrágták az egerek, esélye sem volt rá, hogy egyszer szép, kövér halloweeni tök legyen. Pedig minden tök arra vágyik, vagy hogy megegyék rendesen, almával töltött csirke mellé szépen lesütve, elkortyolgassák a levét pár csepp bourbonnal megbolondítva, esetleg felhabzsolják az elhagyatott kertekben túró vaddisznók. Szegény elhalt kis tökök ezt sosem élhették meg, és itt kísértenek.
Leguggoltam, hogy jobban lássam: inkább csinos, mint szép a maga pisze, szeplős módján, az a fajta lány, akitől szinte várja az ember, hogy a lépcsőn ülve kísértettököt faragjon. Terápiás céllal.
– És ha kísértettököt faragsz belőlük, megnyugszanak?
– Persze. – Megpaskolta a levegőt, mintha valóban ott lenne előtte a narancssárga, vigyori tök. – Igazán megérdemlik. Senkinek sem ártottak!
– És utána mit csinálsz a kísértetlámpákkal?
– Kiteszem őket a kertbe, a többi töklámpás közé. Gyertyát gyújtok bennük; persze nem igazi gyertyát, csak egy kis emléket, valami szépet, fényeset, ami úgy ragyog, úgy melenget, mint a tűz az éjszakában. Ha akarod, mesélhetsz nekem valamit, amíg ezt a tököt befejezem, és akkor az lesz benne a gyertya. Csak szép legyen. Boldog. Ami átfűti a szívedet.
Lassan bólintottam, és végigfutottam a gyermekkorom megannyi apró örömén, a kamaszkor lázasabb csodáin, aztán a sarkamra kuporodva mesélni kezdtem. A lány felemelte a kést, és ráérősen, a szavaim ütemére faragni kezdett.
– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány. Nagyon szép lány volt, nem is volt nála szebb. Nekem legalábbis nem volt, és hogy szerény is volt, okos, kedves és vidám, csak még szebbé tette. Hanem egy napon szörnyűség történt vele, borzalmas szörnyűség, és többé emlékezni sem emlékezett semmire, ami felderíthette volna a szívét. Márpedig fény nélkül nem nőhet semmi; elfonnyadt, mint a te kísértettökeid. De annyira szétmarta a szívét a keserűség és a hideg, hogy nem nyugodhatott még akkor sem. Ha már neki magának nem volt szép emléke, mások örömét égette el, akár a gyertyát, és bár alig nyert belőle több meleget, mint hideg télen a mécses mellett didergő ember, legalább nem veszett bele egészen a sötétbe. Legalábbis ezzel vigasztalta magát, mert a szíve mélyén tudta, hogy sötét és gonosz dolgot művel: ahogy a gyertyát is egészen elfogyasztja a láng, ő is felemésztette az emberek emlékeit, behabzsolta a gyermekkorukat, elkortyolgatta az első csókjukat, szépen, komótosan ellopta tőlük a boldogságukat. Körbebástyázta magát mások reszketeg fényével, hogy távol tartsa a sötétet, a saját sötétjét, és közben arra gondolt, ha meglennének a tulajdon emlékei, talán nem csak távol tarthatná, hanem feloldhatná az iszonyatot.
– Ez eddig nem valami szép mese – pillantott fel rám higgadtan, de a füle vöröslött, elárulta, hogy magára vette. – És nem is boldog.
– Még nem fejeztem be – emeltem fel a kezem, bár tudtam, hogy nem emlékezhet a mozdulatra, ahogy nem emlékezett rám sem. – Egy nap, amikor épp nem reszketett annyira, körbejárta a környéket, ahol kísértett, és leült egy ház lépcsőjére. Nem emlékezett semmi szépre, nem tudta hát, hogy a saját, régi otthona elé telepedett le, de valami átszivároghatott a régi boldogságból, mert ahelyett, hogy mohón ellopdosta volna az arra járók emlékeit, beszélgetni kezdett velük, és elkérte őket. Akadt, akinek fel sem tűnt, hogy elvesztette a múltja egy szilánkját, annyira sok fénye volt, de akadt olyan is, aki elővigyázatlanul a legdrágább kincsét adta, és egészen belebetegedett a hiányába. De a lány nyugodtabb lett, hogy csak csalnia kell, nem rabolni, és bolyongás helyett elkezdte berendezni a régi kertet, a régi házat. És bár továbbra sem emlékezett a saját múltjából semmi szépre, és bár továbbra is mások múltját égette el, a kicsalt láng melegéből kiszökött valami az utcára is, és a környékbelieket meglepte valami csendes öröm, amit már rég nem ismertek arrafelé.
– Még ez sem az igazi – morogta, és láttam, nem tudja eldönteni, mosolyogjon, vagy sértetten méregessen. A térdére könyökölt, a láthatatlan tök fölé görnyedve, és durcásan nézett. Mindig ezt csinálta, ha nem tudta, mitévő legyen.
– Aztán egy szép napon arra járt az apja, aki talán azóta nem látta a régi házat, hogy a lányát elvesztette. Ahogy ott sétált az őszi alkonyatban, először azt hitte, csak káprázik a szeme, mert a lány ott ült a lépcsőn, ahol gyerekkorában együtt faragták a tököket Halloweenre, és elszántan kapirgált valamit egy késsel. Ott ült, és várta, hogy valaki visszaadja neki az emlékeit.
A szemébe néztem, és elmosolyodtam.
– Mit gondolsz, elég nagy az a tök ahhoz, hogy ez a láng beleférjen?
2012.
itt van az ősz, itt van újra, és ezúttal szürke
A hatékony, "már ébredni is nyígva ébredek" reggel után ködös délután következett, nem sütött ki a nap, a Tristan und Isolde továbbra is lenyűgöz, de csak gyönyörű poszt-szecessziós dolgokat (lásd még: annyira unom, hogy mindig bonyolult dolgokat csinálok) tudok tőle gondolni, szavakat és mondatokat nem.
Az áttetsző gyurmáből készült nyakpántokkal az a gond, hogy mi a fenét vesz fel hozzájuk az ember (a fehér konkrétan olyan, mintha cukormázzal rajzoltam volna; gyönyörű, de a magas gallérú, ropogós fehér blúzon kívül el sem tudom képzelni semmivel); aztán utána mindig dühös vagyok, hogy eleve, miért nem tudok én egyszerű mintákat csinálni. Ilyenkor az a vége, hogy nekiülök valami egyszerűnek, ami végül sokkal bonyolultabb lesz, mint előtte bármi, de közben rájövök, hogy ha hagyták volna Trisztánékat mérget inni bájital helyett, mindenkinek jobb lett volna, ők ugyanúgy meghalnak, de közben nem tesznek tönkre mindenkit maguk körül, innen látszik, hogy Izolda nem beszélt hülyeséget az első felvonásban, hinni kellett volna neki, na. Igaz, akkor kimaradt volna a harmadik felvonás nyitánya, márpedig az valami csodálatos.
Vasárnap a családi ebéd és az IKEA-pohárvadászat után elballagtam NaNoWriMo Kick Off partira is, ami nagyon aranyos volt, csak rájöttem, hogy öreg vagyok, és ami sokkal rosszabb, tudálékos -vagy hogy is mondjam, én már annyi írástechnikai cuccon átrágtam magam, és annyi más buktatón magam is hasra estem, hogy hajlamos vagyok osztani az igazságot két kézzel az ifjúságnak, de erről le kéne szoknom, mert irritáló és fölösleges. Fölösleges, mert aki 19 éves, kicsit szociopata, de nagyon lelkes, annak hülyeség tanácsot adni, mert csak a saját hibáiból tanul; stb. stb. stb. De kaptunk a helyi főszervező kötötte plot bunny-kat, és én találtam egy nagyon picit, ami pont olyan anyagból volt, mint a tavalyim.
Az áttetsző gyurmáből készült nyakpántokkal az a gond, hogy mi a fenét vesz fel hozzájuk az ember (a fehér konkrétan olyan, mintha cukormázzal rajzoltam volna; gyönyörű, de a magas gallérú, ropogós fehér blúzon kívül el sem tudom képzelni semmivel); aztán utána mindig dühös vagyok, hogy eleve, miért nem tudok én egyszerű mintákat csinálni. Ilyenkor az a vége, hogy nekiülök valami egyszerűnek, ami végül sokkal bonyolultabb lesz, mint előtte bármi, de közben rájövök, hogy ha hagyták volna Trisztánékat mérget inni bájital helyett, mindenkinek jobb lett volna, ők ugyanúgy meghalnak, de közben nem tesznek tönkre mindenkit maguk körül, innen látszik, hogy Izolda nem beszélt hülyeséget az első felvonásban, hinni kellett volna neki, na. Igaz, akkor kimaradt volna a harmadik felvonás nyitánya, márpedig az valami csodálatos.
Vasárnap a családi ebéd és az IKEA-pohárvadászat után elballagtam NaNoWriMo Kick Off partira is, ami nagyon aranyos volt, csak rájöttem, hogy öreg vagyok, és ami sokkal rosszabb, tudálékos -vagy hogy is mondjam, én már annyi írástechnikai cuccon átrágtam magam, és annyi más buktatón magam is hasra estem, hogy hajlamos vagyok osztani az igazságot két kézzel az ifjúságnak, de erről le kéne szoknom, mert irritáló és fölösleges. Fölösleges, mert aki 19 éves, kicsit szociopata, de nagyon lelkes, annak hülyeség tanácsot adni, mert csak a saját hibáiból tanul; stb. stb. stb. De kaptunk a helyi főszervező kötötte plot bunny-kat, és én találtam egy nagyon picit, ami pont olyan anyagból volt, mint a tavalyim.
este van, este van, alszik is mindjárt
Eseménydús hétvége után a körmömet piszkálgatva azon gondolkozom, hogy a balatoni kirándulás, az "unom már, hogy mindig olyan bonyolult dolgokat csinálok, most akkor nekikezdek valami egyszerűnek" nyakpánt, vagy az idei plotbunny (a tavalyi miniatűr mása, mondhatni, stílusosan, mert ha nekivágok a nanowrimo-nak, a tavalyi mesét folytatom) fényképeinek essek neki.
Ma már olyasmi úgysem menne, amiben szavak vannak, esetleg mondatok.
Ma már olyasmi úgysem menne, amiben szavak vannak, esetleg mondatok.
pusztító angyal
Volt egy pillanat, amikor ültem a fűben az összehajtogatott poncsón a kis kerek, fehér vacak mellett, és bosszankodtam, hogy ennyire teleszórták a hegyet szeméttel a hajléktalanok (a keleti/alsó vidékeken még fényes nappal is kicsit félve keltem át, ott települések vannak, nyílt tűzön sütögetés, kutyák, és olyan rothadás, amit az én meséken szocializálódott énem mindenféle rettenetes dolgokkal köt össze, az ott a trollok és boszorkányok szeglete), aztán amikor felkeltem, és mentem tovább, rájöttem, hogy de hát az a kerek, fehér, az bizony gomba volt. És nem a hajléktalanok szórták vele tele a hegyet, hanem. És vajon ehető? Talán nem, talán akkor leszedték volna.
Másnap, amikor visszamentem nádast fényképezni (mert előző este addigra lemerült a gépem), és aztán fel, egészen az újból lakott területekig, már nagyon gyanús volt, hogy nem, mert az előző nap kidöntött gombák érintetlenül hevertek (egészen addig, amíg visszafelé sietve az egyikre rá nem léptem, és kis híján hanyatt nem estem; a gombák csúsznak) és hát ha rajtam kívül nem járt volna arra ember (bár találkoztam párral), valami állat csak megrágcsálta volna. Aztán a facebookra feltett fotóhoz megérkezett a válasz, hogy igen, ez alighanem gyilkos galóca. Nem is tudtam, hogy ilyen iszonyatos tömegben szokott nőni, másfajta gombát nem is lehetett látni, ez pedig tenyérnyire nőve, kövéren fehérlett mindenütt.
Azt sem tudtam, hogy az angolban a death cap és a fool's mushroom mellett épp a destroying angel vonatkozhat még a (fehérebb) galócafélékre, milyen már, ezeknek még a bolondgombájukat is pozőrül hívják.
Másnap, amikor visszamentem nádast fényképezni (mert előző este addigra lemerült a gépem), és aztán fel, egészen az újból lakott területekig, már nagyon gyanús volt, hogy nem, mert az előző nap kidöntött gombák érintetlenül hevertek (egészen addig, amíg visszafelé sietve az egyikre rá nem léptem, és kis híján hanyatt nem estem; a gombák csúsznak) és hát ha rajtam kívül nem járt volna arra ember (bár találkoztam párral), valami állat csak megrágcsálta volna. Aztán a facebookra feltett fotóhoz megérkezett a válasz, hogy igen, ez alighanem gyilkos galóca. Nem is tudtam, hogy ilyen iszonyatos tömegben szokott nőni, másfajta gombát nem is lehetett látni, ez pedig tenyérnyire nőve, kövéren fehérlett mindenütt.
Azt sem tudtam, hogy az angolban a death cap és a fool's mushroom mellett épp a destroying angel vonatkozhat még a (fehérebb) galócafélékre, milyen már, ezeknek még a bolondgombájukat is pozőrül hívják.
vadonbéli kalandjaim
Elmentem sétálni, és magasan, fenn a hegyoldalban találtam egy nádast. Nem valami nagy, de határozottan és tagadhatatlanul nádas, és mire kiértem belőle, már sirályok is köröztek fölötte. Lehet, hogy ha kicsit tovább csörtetek odabenn, beköltözik egy vízimanó is a tiszteletemre, bár nehezen ivott volna asztal alá, mert nem volt nálam egy asztal sem.
bágyadt, napfényes őszi délutánok
Nem tudom, mit csinálhattam, amitől így fáj a hátam, bár az alvási szokásaim mindent megmagyaráznak. Persze akkor már hozzáfűzném, hogy a héten azért nem aludtam valami sokat (még szerencse, hogy előtte a dögrovás során feltankoltam alvásból), szóval ezt most épp nem. Öreg vagyok én már ahhoz, hogy hirtelen behozzak teljesen kimaradt (ezúttal szigorúan és nagyon zord pofával átdolgozott) éjszakákat, bár ennek örömére vettem új üvegfesték kontúrokat (először teszteltem egy eddig ismeretlen márkát, hát, bár ne tettem volna, állagra leginkább olyan, mint a kis vízzel megpancsolt, durva folyami homok, tapadni sem tapad jobban, szóval csak akkor venném bármi hasznát, ha gót babahomokozót akarnék megidézni a pokol bugyraiból) és több rend tejeskávét is.
Olvasgatom a könyvet, ami A Bambi szerint jobb vikinges sorozat a Felesküdötteknél is, egyelőre határozottan nem értek vele egyet, már csak nyelvi szinten sem: a Felesküdöttek stílusa olyan erős és hangulatos, hogy már az eslő mondatnál beránt a történetbe (azaz elmondhatatlan szívás fordítani), ez a Wolfsangel pedig csak a harmadik fejezet után kezd el egyáltalán gördülékenyre váltani, addig porosan kisiskolás minden mondata. (Mellesleg elég nagy különbség, hogy a Felesküdöttek történelmi kalandregény sorozat, meglehetősen sok valóságossággal (a véres-rothadós részeknél néha kicsit túl sokkal is), a Wolfsangel pedig viking fantasy, annak mondjuk egyelőre nem rossz.)
El kéne menni sétálni, de álmos vagyok, illetve titokban reménykedem, hogy marad még egy kicsit a szép idő.
Olvasgatom a könyvet, ami A Bambi szerint jobb vikinges sorozat a Felesküdötteknél is, egyelőre határozottan nem értek vele egyet, már csak nyelvi szinten sem: a Felesküdöttek stílusa olyan erős és hangulatos, hogy már az eslő mondatnál beránt a történetbe (azaz elmondhatatlan szívás fordítani), ez a Wolfsangel pedig csak a harmadik fejezet után kezd el egyáltalán gördülékenyre váltani, addig porosan kisiskolás minden mondata. (Mellesleg elég nagy különbség, hogy a Felesküdöttek történelmi kalandregény sorozat, meglehetősen sok valóságossággal (a véres-rothadós részeknél néha kicsit túl sokkal is), a Wolfsangel pedig viking fantasy, annak mondjuk egyelőre nem rossz.)
El kéne menni sétálni, de álmos vagyok, illetve titokban reménykedem, hogy marad még egy kicsit a szép idő.
apróságok
Sikerült megvennem az egyetlen férfias illatúra belőtt hajlakkot az egész tetves boltban (úgy harminc közül), de amilyenre most az én hajam nyesve van, azt nem lehet hajlakk nélkül kiengedni az utcára, kipróbáltam, azóta is zokogok az akkor készült képeken. Így viszont nem tudom, kissé bizarr, és nem vegyül jól a jázminos parfümömmel sem, viszont az tény, hogy kevesebb ragaccsal sokkal jobban tart, mint az előző, amit a különféle mérőszámok tanulmányozása nélkül csak úgy leemeltem.
Két-három hét után már annyira hiányzott, hogy csináljak valamit a két kezemmel, ami aztán tárgyi valójában is létezik, hogy kipréseltem a tubus végében maradt, kevéske üvegkontúrt is, zseniális ötlet volt, azóta is fáj a kezem (a tubus vége mindig megkínoz, ott már nagyon furcsa pózban kell egyszerre rajzolni és nyomni ki belőle a pasztát). De, ööö, bár kell még rá festék is, egyelőre azt hiszem, csinos kis mécses lesz.
A lábamra ejtettem az új férfihajlakkomat, de olyan ügyesen, hogy öt perc múlva már szép, vörös félkör jelezte a becsapódást, természetesen be is dagadt (nem tört el, ha az a csont tört volna el, csak zokogva tudnék lábra állni) (attól még jaj). És így nem lehet rollerezni sem, mert minden cipő nyomja, pedig amúgy nyilván találtam volna más kifogást.
És szerelmes is lehetek, bár erre nem utal más, mint hogy éktelenül elsóztam a körözöttet. Éktelenül el is csiliztem (hát... paprika, nem?) de az direkt volt, teljesen.
Két-három hét után már annyira hiányzott, hogy csináljak valamit a két kezemmel, ami aztán tárgyi valójában is létezik, hogy kipréseltem a tubus végében maradt, kevéske üvegkontúrt is, zseniális ötlet volt, azóta is fáj a kezem (a tubus vége mindig megkínoz, ott már nagyon furcsa pózban kell egyszerre rajzolni és nyomni ki belőle a pasztát). De, ööö, bár kell még rá festék is, egyelőre azt hiszem, csinos kis mécses lesz.
A lábamra ejtettem az új férfihajlakkomat, de olyan ügyesen, hogy öt perc múlva már szép, vörös félkör jelezte a becsapódást, természetesen be is dagadt (nem tört el, ha az a csont tört volna el, csak zokogva tudnék lábra állni) (attól még jaj). És így nem lehet rollerezni sem, mert minden cipő nyomja, pedig amúgy nyilván találtam volna más kifogást.
És szerelmes is lehetek, bár erre nem utal más, mint hogy éktelenül elsóztam a körözöttet. Éktelenül el is csiliztem (hát... paprika, nem?) de az direkt volt, teljesen.
akkor leadnám a szinopszisomat
Noiz: Összefoglalnám a threadet: a rossz fanfictionnek indult vámpíros-romantikus regény rossz szadomazo fanfictionjének fanfictionjei hatására megszületett romantikus magyar agrárfantasy, amely már felbukkanása pillanatában fanfictionökre vált szét, így lett a félrevezető agrárfantasy, a félvezető agrárfantasy és a félvezető agárfantasy. MILLIOMOSOK LESZÜNK MIND!Katinkát, nemes családja utolsó sarját aljas spekulánsok forgatták ki vagyonából, és a hitelezők kilakoltatták kastélyából is. Pestre utazik gyámjához, a titokzatos és mogorva Ferenchez, aki Katinka keresztelője óta a család felé sem nézett. Most is ridegen fogadja a lányt, akinek egyetlen vigasza Zsemle, Ferenc messze földön híres versenyagara. Amikor a páratlan ebet anarchistát rabolják el, a lány Zsemle segítségére siet, de csak annyit ér el, hogy ő is a rablók foglya lesz. Hogy kiszabadíthassa őket, Ferencnek fel kell fednie legféltettebb titkát: ő az utolsó erdélyi vámpír, az ősi misztériumok beavatottja, és Zsemle sem egyszerű kutya, hanem a fennkölt tudományok megtestesülése. Vajon az emberfeletti ember és az ebfeletti eb képes-e megmenteni a tiszta szerelem ideálját, a naiv önzetlenség csodáját, mielőtt a világuralomra törő karvalytőke zsoldjában álló, megtévesztett anarchisták Ferenc József közelébe juthatnának éteri szépségével, és megölhetnék magát a császárt? És ami még fontosabb: képes lesz a büszke és hideg vámpír beismerni, hogy éppolyan parttalanul és őszintén imádja a lányt, mint hű kutyája, Zsemle?
Le kéne állnom a NeoCitrannal, azt hiszem.
vagy csak visszaájulok aludni
Köd van, és ha nem laknának a légutamban dolgok, tökéletes nap lehetne, bár nagyon rég volt már olyan, hogy ennyire egyvégtében húzzam le az utolsó alvásrészletet, hajnalban még felébredtem, hogy nemkapoklevegőt-köhögnömkell, aztán kinyitom a szemem, hogy hmm, nyolc óra lehet, izé, ez most hogy jött össze, dél van. Viszont közel két nap közel folyamatos alvás után már csak félholtnak érzem magam egészen zombi helyett, nézem a kinn terjengő tejfehérséget, biztos vagyok benne, hogy ma is sapkában megyek vásárolni (annyira azért nem vagyok még jól, hogy nekivessem fedetlen, bús homlokom az elemeknek), de olyan terveim is vannak, hogy csinálok dolgokat, mert az jó. (Mondjuk főleg olyan dolgok jutnak az eszembe, amihez számítógép kéne, és most kicsit visszavennék a monitornézésből, amíg ki nem telepítettem a gonosz űrlényeket a rendszerből.) Hétfőtől pedig zordan visszamenetelek a hétköznapokba, és a fügepálinka és a sörkülönlegességek helyett az ereimben kerengő koffein határozza majd meg az életem (remélem, ez kellően tragikusan hangzott, mert engem nagyon elkeserít).
és tényleg
A hét végül még annál is hosszabb lett, különösen, ha hozzácsapom a hazaút óta tologatott megfázást, amiről olyan makacsul és sikeresen nem vettem tudomást egy héten át, hogy aztán az első valóban szabad napomon atombombaként robbant. Persze megértem, már szombaton is vacakul voltam, aminek nyilván nem használt vasárnap órákon át a hideg szélben gyalogolni és kicsit megázni; hétfőn órákon át a szeles napsütésben gyalogolni (szerencsére megázás nélkül); kedd este vagy két órán át egy nyitott teraszon sörözni; szerdán további szeles városnézéseket eszközölni, félig még vizes hajjal; csütörtökön pedig csak simán elmérni, mennyire van hideg.
Leginkább azért nem ülhettem békésen otthon egy bögre forró, gyömbéres-mézes whiskey-vel a kezemben (azon kívül, hogy a whiskey megcsúfolásának érezném, bár finom lehet), mert kivételesen és mindenki legnagyobb megelégedésére sikerült iderángatni a fórumita Anathemánok legjavát, ha már az Anathema a környéken koncertezgetett, és vasárnaptól csütörtökig amerikaiakkal, finnekkel, hollandokkal, törökökkel, románokkal rohangálhattam, rövid időre még egy grátisz iráni is felbukkant, és hát nagyon jó volt, csak nagyon fárasztó. Tömegközlekedésre például csak akkor szálltunk, ha sikerült meggyőznöm az épp aktuális csapatot, hogy 1) messze megyünk 2) nem szép a kilátás út közben. Amúgy gyalogoltunk, és gyalogoltunk, és néha közben ettünk és ittunk is.
Meg voltunk persze Anathema koncerten, ami úgy az elejétől a backstage partyig egy OMGWTFBBQ, mármint hát ez nagyon jól sikerült, de tényleg, diszkóslágerekre ugrálni a lányokkal meg a különféle szívem csücskei fürtösökkel, meg beszélgetni lényegtelenül, de jelentős dolgokról, meg vigyorogni rettenetesen, hát tényleg páratlanul jól sikerült az az este.
Szóval most van mit kipihennem, a nyaralás és ez, két hét teljesen szokatlan izgalmatosság, nincs is kedvem visszatérni a hétköznapokba, de hát ugye az meg nem kedv kérdése. Most plédául kezd beütni a NeoCitran, úgyhogy borulok is vissza az ágyba.
Leginkább azért nem ülhettem békésen otthon egy bögre forró, gyömbéres-mézes whiskey-vel a kezemben (azon kívül, hogy a whiskey megcsúfolásának érezném, bár finom lehet), mert kivételesen és mindenki legnagyobb megelégedésére sikerült iderángatni a fórumita Anathemánok legjavát, ha már az Anathema a környéken koncertezgetett, és vasárnaptól csütörtökig amerikaiakkal, finnekkel, hollandokkal, törökökkel, románokkal rohangálhattam, rövid időre még egy grátisz iráni is felbukkant, és hát nagyon jó volt, csak nagyon fárasztó. Tömegközlekedésre például csak akkor szálltunk, ha sikerült meggyőznöm az épp aktuális csapatot, hogy 1) messze megyünk 2) nem szép a kilátás út közben. Amúgy gyalogoltunk, és gyalogoltunk, és néha közben ettünk és ittunk is.
Meg voltunk persze Anathema koncerten, ami úgy az elejétől a backstage partyig egy OMGWTFBBQ, mármint hát ez nagyon jól sikerült, de tényleg, diszkóslágerekre ugrálni a lányokkal meg a különféle szívem csücskei fürtösökkel, meg beszélgetni lényegtelenül, de jelentős dolgokról, meg vigyorogni rettenetesen, hát tényleg páratlanul jól sikerült az az este.
Szóval most van mit kipihennem, a nyaralás és ez, két hét teljesen szokatlan izgalmatosság, nincs is kedvem visszatérni a hétköznapokba, de hát ugye az meg nem kedv kérdése. Most plédául kezd beütni a NeoCitran, úgyhogy borulok is vissza az ágyba.
hosszú lesz még ez a hét
A kérdés lehetne, hogy most a harcsapaprikástól vagy a túrós tésztától téptem be, a válasz valószínűleg az, hogy az egész napos mászkálástól, úgy a dereka tájában majnem vettem magamnak sámánnal megtoldott, rovásírásos pólót, mert körülöttem mindenki olyat vett, és sok hülyeséget beszéltem már megint szokás szerint, jaj.
Aztán sétáltam hazafelé, néztem valami fénypöttyöt, és arra gondoltam, igazából mégis az a legnyomósabb érv az okostelefon mellett, hogy azt csak felemelném egy pillanatra, és rögtön tudnám, melyik bolygó az.
Aztán sétáltam hazafelé, néztem valami fénypöttyöt, és arra gondoltam, igazából mégis az a legnyomósabb érv az okostelefon mellett, hogy azt csak felemelném egy pillanatra, és rögtön tudnám, melyik bolygó az.
messze, messze
Az első éjszakát a reptéren töltjük, az utazóközönség hangosabbik fele kínjában lehúzza a biztonsági ellenőrzés után vett összes töményet, de amikor hajnalban végre megérkezünk, én is olyan álmos vagyok, hogy nem vacakolok a pizsamával, lemosom magamról az izzadtságot, és vizesen dőlök az ágyba. Majd ugyanezt reggeli és ebéd után, ahelyett, hogy virágokat fényképeznék, vagy mit is szoktam ilyenkor.
Mire magamhoz térek, itt az ősz, alighanem a bőröndömben hoztam magammal, extra naptej helyett, és ah, bár tudnám, mihez kezdjek, az sem rossz elképzelés, hogy majd lesülök, kamaszkorom óta nem csináltam olyat, elképzelésem sincs már róla, az hogy nézne ki.
Egyik este bemegyünk a civilizációba is, zenélő szökőkutat nézni, vidám lengyelek telepednek mellénk, előkerül a lengyelmagyarkétjóbarát is, bár csak sört nyomnak, és ráadásul a család egyetlen francia tagja kezébe, hol itt a bor, egyenest nekem? Igazságtalan a sors.
Sosem tudom, miért tűnik olyan magától értetődőnek, ahogy szépen, lassan, ide-oda billegve bokáig belefúrom a lábam a homokba, nyilván sosem csináltam a balatoni iszapban, a kisebb-nagyobb kagylók között, az egyik így is máig látható cakkot vágott a lábujjamba. De annyira otthonos, ahogy enged a talpam alatt a homok, és otthonos az is, ahogy a hullámok aztán lemossák róla, és megyek tovább, bokáig gázolok a vízbe, térdig, a nap süt, halkan énekelgetek magamban, nagyon halkan, hogy a többi strandoló azért meg ne hallja.
Délután aztán tombol a szél, fényképezés közben néha videóra állítom a gépet, és versfoszlányokat dörmögök bele, almákról meg egyéb romantikusságról, bár az almákból aztán meseféle kerekedik, nem vers. A szarvasra, aki most még épp ember, igyekszem nem gondolni, a szarvas története szomorú, és én nem akarok semmit sem írni belőle, inkább a sárkányos-világösszeesküvős regényt gyurmázom át magamban, és örülök, hogy ebben a változatban a főhős lényegesen szeretetreméltóbb és okosabb.
Este fügepálinka, és forró, agyoncukrozott mentatea a teraszon, a rózsabokrok mellett, és vízipipa, almás vízipipa, ízek és illatok, kellemes szédülés, a tenger moraja, narancsvörös, mediterrán telihold lenn a parton, bár kissé vonakodva enged le a biztonsági őr fényképezni, és el is kísér, nem teljesen tiszta, hogy a testi épségemért aggódik (itt azért mégis forradalom volt és miegymás), vagy ismerkedni akar.
Nem akarok hazamenni, úgy nem akarok hazamenni.
Mire magamhoz térek, itt az ősz, alighanem a bőröndömben hoztam magammal, extra naptej helyett, és ah, bár tudnám, mihez kezdjek, az sem rossz elképzelés, hogy majd lesülök, kamaszkorom óta nem csináltam olyat, elképzelésem sincs már róla, az hogy nézne ki.
Egyik este bemegyünk a civilizációba is, zenélő szökőkutat nézni, vidám lengyelek telepednek mellénk, előkerül a lengyelmagyarkétjóbarát is, bár csak sört nyomnak, és ráadásul a család egyetlen francia tagja kezébe, hol itt a bor, egyenest nekem? Igazságtalan a sors.
Sosem tudom, miért tűnik olyan magától értetődőnek, ahogy szépen, lassan, ide-oda billegve bokáig belefúrom a lábam a homokba, nyilván sosem csináltam a balatoni iszapban, a kisebb-nagyobb kagylók között, az egyik így is máig látható cakkot vágott a lábujjamba. De annyira otthonos, ahogy enged a talpam alatt a homok, és otthonos az is, ahogy a hullámok aztán lemossák róla, és megyek tovább, bokáig gázolok a vízbe, térdig, a nap süt, halkan énekelgetek magamban, nagyon halkan, hogy a többi strandoló azért meg ne hallja.
Délután aztán tombol a szél, fényképezés közben néha videóra állítom a gépet, és versfoszlányokat dörmögök bele, almákról meg egyéb romantikusságról, bár az almákból aztán meseféle kerekedik, nem vers. A szarvasra, aki most még épp ember, igyekszem nem gondolni, a szarvas története szomorú, és én nem akarok semmit sem írni belőle, inkább a sárkányos-világösszeesküvős regényt gyurmázom át magamban, és örülök, hogy ebben a változatban a főhős lényegesen szeretetreméltóbb és okosabb.
Este fügepálinka, és forró, agyoncukrozott mentatea a teraszon, a rózsabokrok mellett, és vízipipa, almás vízipipa, ízek és illatok, kellemes szédülés, a tenger moraja, narancsvörös, mediterrán telihold lenn a parton, bár kissé vonakodva enged le a biztonsági őr fényképezni, és el is kísér, nem teljesen tiszta, hogy a testi épségemért aggódik (itt azért mégis forradalom volt és miegymás), vagy ismerkedni akar.
Nem akarok hazamenni, úgy nem akarok hazamenni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)