Felveszem a télikabátot és a mamuszt, kivonulok a konyhába, kinyitom az ablakot, felülök a konyhapultra, a lábam felteszem a tűzhelyre, a párkány pont karfa magasságban van, jól rá lehet támaszkodni, árad be a hideg, forró kávét vagy forró levest szürcsölök, és nézem a forgalmat. Énekelgetek, azon gondolkozom, milyenre fessem majd be a hajam (az őszülés projekt úgy belehúzott, hogy talán még fél évig flangálhatok a saját színemmel), szívem szerint a türkizkéket választanám, de azt hiszem, nem vagyok ahhoz elég merész, hogy viseljem is. Odalenn kis játékvillamosok kattognak, és egy kamaszfiú sétáltat egy nagyon kajla kutyát.
Tegnap Impatienttel mozi helyett skót étterembe mentünk, és képesek voltunk lemondani a desszertről (a sokadik ale-ről azért már nem), fényképeket mutogattunk egymásnak tengerpartokról és virágokról és ipari pusztulatokról (a kilencvenes évek gyermekei vagyunk, nekünk szép a rozsdás vasállvány is), a hangszórókból üvöltött az East 17, és az például már a kilencvenes években is rossz volt (Impatient nem emlékezett a slágert előugráló nyeles sapkás törpére, szerintem ez megmagyarázza, hogy ő miért nem lett a fordításból tengődő, nyáladzó idegroncs) (eeeeee, a rókaképű elölfürtöst azért az én memóriám is törölte, pedig most olvasom, hogy ő volt az együttes motorja... ki nem néztem volna belőle). A sokkot csak némi whisky oldhatta, Impatient szerint finom parenyica íze volt, nekem továbbra is a szívem csücske (Ardbeg, kisszívecske).Később kimentünk a hidegbe és a ködbe.
