black hód visszatér

Gyermekkori fanzinkodásunk sötét démona, ifjúkorunk fekete bálványa visszazombolyog a feledés ködéből, és tizenharmadik születésnapjára (ami mellesleg júniusban volt) saját blogot és twittert és facebookot követel.

Olvassátok, kövessétek, lájkoljátok!

Egyelőre még ugyan főleg csak összevissza szószaporítás van rajta, de idővel felkerül a fanzine mind a tizenhárom száma is, rajzok és képregények. Zenei érdeklődésem beszűkülése folytán új epizód legfeljebb Verdiről készülhetne; persze, ööö, nem, kérem vegyék ki ezt az ötletet a fejemből most rögtön. Volt egy Primordial és egy Woven Hand / Fields of the Nephilim tervezet is, de az sajnos átkerült a drótnyulak mappába (utóbbi még visszakerülhet, csak nem tudok már rajzolni sem egyáltalán sem).

tökéletes fantasztikus regények hat szóba tömörítve

Az úgy kezdődött, hogy a tor.com kitalálta, hogy a közönség írjon nekik fantasy regényeket hat szóban, és úgy folytatódott, hogy a közönség írt. Én is. Később szántak neki egy cikket is az oldalukon, ami nyilván azért nagyon jó, mert a megnevettetősök közt az enyém került fel elsőnek, elvégre az én humoromnak ellenállni tényleg nem lehet, ez köztudomású, az én humorom maga a humor (jut eszembe, holnapra én még dolgokat akartam megcsinálni, nemnemnem), de igazából az eseti öntömjénen kívül ez az egész azért is jó, mert a legtöbb Hatszavas egészen egyszerűen zseniális. A felét meg kéne írni regényben, de legalább novellában. Ízelítő, az ízelítés kedéért.

Egy kék sárkány megette a leckémet! (shalter)
Gépből kilépni! Jönnek az élőhalott hordák! (cybernetic_nomad)
Medvéknek nem volna szabad varázsolni tudni. (Rowanmdm)
A vidrák órákig lekötik a sárkányokat. (dragonwomant)
Sok nulla. Sok egy. Smith ügynök. (@hbraco)
A varázslók ígéreteit kardok váltják be. (@brandg)
De hogyan fogyhatott el a rum? (@teampreston)
Boldogan éltek, amíg meg nem haltak. (@MKKare)

egy másik technológiai korban

Húsz éve volt a taxisblokád, tényleg, hogy rohan az idő , emlékszem, szombatra megbeszéltük, hogy anyámék irodájában csinálunk Iskolaújságot, mármint az Fiúk (az okosak és kegyetlenül gúnyosak) csinálnak olyat, én pedig biztosítom a helyszínt, a gépeket, és egyáltalán, ez már majdnem olyan, mintha én is a stáb része lennék (de persze nyilván nem). Állt a blokád, de amilyen rendes anyukám van, a budai oldalon összeszedtünk mindenkit kocsival, még az óbudai hegyekbe is felmentünk a srácért, akit pedig ki nem állhattam, és akinek épp aznap volt a születésnapja, nem tudom, hogy akkor kapott végül a születésnapjára tőlem egy mandarint, logikus lenne, hogy nem másodikban, mert másodikban nem voltunk beszélő viszonyban*, szóval őt is vittük le újságozni. Az persze kérdéses, hogy miképp szerveztük le ezt az egészet, hiszen akkoriban még nem volt evidens, hogy minden háztartásban volna telefon (a miénkben például talán épp abban az évben lett; akkor már úgy 6-7 éve lakhattunk ott), az pedig, hogy mobil mindenkinek, ugyan már, nem volt még álom sem.

1990-ben az iskolaújság még úgy nézett ki, hogy különféle írógépeken írtuk és ollóval vágtuk, fénymásolóval kicsinyítettük vagy nagyítottuk a cikkeket, a fényképek nyilván használhatatlanul néztek ki, mindenbe belerajzoltunk és hibajavítóztunk, talán az irodában valamelyik gépen már volt szövegszerkesztő, de arra persze alkalmatlan, hogy bármit csináljunk vele. Estig ott ültünk, sajtos tésztát ettünk, fénymásoltuk az agyoncelluxozott eredetit, aztán anyám mindenkit hazavitt, ameddig kellett vagy ameddig lehetett.

Nem is az a durva, hogy húsz éve volt, hanem hogy mennyire más világban. És hogy aztán milyen félelmetesen gyorsan változott meg minden.

* Harmadikban szinte biztos, egy üveg tonikot kapott, mert azt szerette, és mert már beszélő viszonyban voltunk, aztán negyedikben a születésnapján legalább két hete jártunk, és macis kesztyűt kapott meg dolgokat, amik akkor a Világ voltak nekem; aztán most meg már kilenc éve nem beszélünk soha többet, és ez alighanem már mindig így lesz.

szinte három mondat már

Ülök, úgy teszek, mintha nem azért ülnék, mert elfelejtettem, hogy a kávémba kávét is kell tenni majd a forró víz alá, pedig elfelejtettem; tyúktojásnyi ezoterikus féldrágakő lapul a ruhám alatt, leginkább, mert ez egy olyan nap, olyan, amikor mentateás kávét kell inni délben, és küldetésvázlatot írni részletesen, miközben a szomszéd asztalnál nyugdíjasok olvasnak, aztán órákkal később a furcsa kattogásról csak percek után jut eszembe, hogy a mikróban ott a kukorica, természetesen odaégett megint. Nagyon álmos vagyok, azt hiszem. És nem tudok aludni, mivel hogy lenni épp síkideg.

nanowrimo

Kitaláltam, hogy feliratkozom a NaNoWriMo-ra (NeReÍrHó? Nemzet(köz)i Regény Író Hónap, vidám ámerikai népszokás az internet korában), és paranormális kamaszromantikát fogok alkotni, a legkisebb ellenállás irányában haladva szépen, mert ahhoz még csak gondolkoznom sem kell. Gimnazista halhatatlanok. A Föld szívcsakrája. Házibuli, démonirtás, matekdolgozat.

Biztos azért jutott az eszembe, mert mostanában csak olyasmit írok, aminek minden egyes szavát alaposan meg kell gondolnom.

október

Olyan ragyogó, arany ősz van, hogy ha a csütörtöki fél óra séta után nem lázasodtam volna be megint péntek reggelre, most elmennék kirándulni, és párás napsütésben csillogó leveleket fényképeznék ezerszám. Bár amúgy is pont lemenne a nap, mire kiérnék az erdőbe. Vasárnapi ebéd illata üli meg a levegőt - csak szombat van, de ünnepnap, nem lehet a szokásos szombati kötelességeknek (bevásárlás, még bevásárlás, nagybevásárlás) hódolni, főzni kell, és ha jól szimatolok, sütni is.

Cork jár az eszemben, az egyetlen ír város, ahová nincs kedvem visszamenni, és az, hogy ez nem olyan jó arány, mert akkor az egyetlen ír város, ahová kedvem lenne visszamenni, Dublin; Cashelt kéretik nem városnak számolni, Cashel legfeljebb egy nagyon bájos porfészek. Négy éve épp Corkban voltam, és igazából rossz volt, leginkább az én hibámból, mert nem tudtam, hogyan szabad nekem egyedül utaznom (mértékkel), és mégis nekivágtam. Persze maradt rengeteg érdekes kép és emlék, színek, illatok, a döbbenet, hogy dagálykor közel az utcákkal egy szinten tetőzik a Lee, mert ez az én árvízhez szokott, budapesti szememnek maga az iszonyat, de biztos tudják ezek, mit csinálnak (nem, nem tudják, honnan tudnák, ezek a nyugat magyarjai), az operaház, ami úgy néz ki, mint egy vidéki Centrum áruház a kommunizmus bágyadt délutánján, és a Shandon mellet a balti kisközért. Az ír szabadságeszményt jelképező hattyúk, és a szabadságeszményt némileg romboló kép, hogy a szökőkútra mekkora csavarokkal rögzítették őket. Színarany angyal szürke kőháttér előtt. Ifjú ír alkoholisták emlékműve, akik ugyan a szabadságért haltak meg, de leginkább azt érték el, hogy az angolok bakanccsal lerúgták nemzetük arcát sokszor gyors egymásutánban (mondom én, hogy ők a nyugat magyarjai).

Igazából Budapesten belül is annyi utaznivaló volna. Az ilyen napsütéses, álmos őszi délutánokon annyi látnivaló. Csak venni kéne egy jó vastag sapkát, vagy meggyógyulni végleg rendesen.

ha már egymondatos korszakomat élem

Elmondhatatlanul aranyosan laza film a The Expendables, csak nincs benne elég Jet Li, és kicsit aggaszt, hogy aztán álmomban szültem Mickey Rourke-nak hat gyereket.

(Mickey Rourke-nak. Hat gyereket. Még jó, hogy csak álmomban.)

ha már úgyis rajzolok valamit mostanában

A kedvenc szereplőm azt hiszem, egyre kevésbé hasonlít az ifjú Laurence Olivier-re.

ha már úgysem rajzolok semmit mostanában

A kedvenc szereplőm azt hiszem, leginkább az ifjú Laurence Olivier-re fog hasonlítani.

éjfél után

"Láttál már olyan hányást, ami alul volt rücskös-répás, és felül vette fel a talaj formáját?!"

Nem a vámpíroktól és a kísértetektől kell rettegnünk. Az online ragadt, nagyon álmos barátoktól.

álmos vasárnap délután

...és nekem olyan jó dolgom van, hogy apukám külön elhozza nekem a töltött káposztát, a házi sütésű hagymás kenyeret, és az erdőben maga szedte szederből főzött levest, mert beteg vagyok. És utána még teázik is velem, és megbeszéljük a világ dolgait.

kicsit úgy érzem magam, mint egy rag (már ami a hasonulást illeti)

Egyszer volt, hol nem volt a tegnap este, amikor is úgy döntöttem, hogy nekem azért jogom van a barátaimhoz, és nekik is énhozzám, akkor is, ha rosszul lekommunikált tennivalók és fojtó köhögések állnának közénk, és elindultam, hogy mergenccel megnézzük a Timur Lenket (addigra azért már túl voltam napi 8 óra munkán, egyenletesen elosztva a gépi képtoszogatás és fordítás között). Nagy bánatomra a négyes-hatos nem járt, és sikerült a rossz irányba menő villamospótlóra felszállnom, de gondoltam, én rugalmas vagyok és rendíthetetlen (ez a kettő nem mond egymásnak ellent?), és az előnyömre fordítom, hogy a Nyugati helyett a Moszkva téren kötöttem ki, majd megyek metróval jól. Hah! Mert én ilyet is tudok!

Aztán kiderült, hogy a Sors miért teremtett olyan bambának aznap, mert rögvest belebotlottam AnnGelbe és brainoizba, és velük mehettem el a Nyugatiig, és hőzöngtem meg lelkesedtem felváltva, mostanában ezek az állapotaim vannak (a dermedt zombulás és a fuldokló köhögés mellett), aztán elértem a Timur Lenk második felére is, mint kiderült, épp egyházalapító áhítat volt, azaz megint idióták voltak, mi meg vidámak ennek megfelelően. Lenézett Petya is, és saját bevallása szerint mostanában van élete (gasp!) holott eddig mindig azzal jött, hogy neki olyan nincsen.

Aztán hazajöttem, és teletömtem magam aszpirinnel, és különféle apokalipszisokról álmodtam egész éjszaka, voltak ott ufók, zombik, és gonosz lények, akik aranyos kismacskákkal tartottak minket sakkban. Illetve volt egy skót gael whisky katalógus is, amit akkora mérhetetlen ámulattal csodáltam, hogy ettől whiskyrajongók szerettek belém, és hoztak nekem whiskyt, szóval azért álmodtam jókat is.

Reggel meg aztán azon gondolkoztam, hogy miképp is állok én ezekkel a dolgokkal, mint whisky meg szerelem, és arra jutottam, hogy az első még hagyján, majd nekiláttam porszívózni egy kicsit. Ahhoz sem értek, de azt nem halogathattam tovább.

Ez illeti a hasonulást, na.

borsószem királykisasszony

Valamikor délután volt egy laza tízperces köhögőgörcsöm, amikor nem tudtam eldönteni, az ájulás irányába leszek rosszul, vagy másfelé, aztán átgondoltam, hogy ilyen állapotban lehet, hogy nem egy falbontással és vakolatleveréssel (vaskos porral) járó konyhafelújítást kéne felügyelnem, akkor sem, ha már hetekkel ezelőtt elvállaltam, akkor sem, ha két szobával arrébb ülök.

Mert a por még a kis zöld lényeknél is jobban irritálja a légutaimat, és mert szeretnék már egyszer másfél óránál többet aludni egyvégtében. (Mondjuk ez sem magyarázza meg, hogy lehet az, hogy reggelre a plüss jegesmedvém gyárilag rávarrt sálja lekerült a nyakáról, és az én szemem volt bekötve vele.)

Kényes portéka vagyok. Sosem voltam más, azt hiszem.

Isten látja lekemet

Itt egy hónap múlva Anathema koncert lesz, és nekem rajongóleányi, mondhatni életrajzi kötelességem, hogy elmenjek, gondoltam, megpróbálom még egyszer meghallgatni azt a lemezt, ha már május-júniusban olyan csúfosan elvéreztem rajta. Nos, továbbra sem keverik az ivóvizembe azt, amitől ez nekem bejönne... De legalább utána a Winamp dobott nekem Panterát. A Winamp engem szeret.

kába (még mindig lassú)

Tegnap úgy döntöttem, sétálok egyet, és valamiért egy pillanatra a belső zsebembe tettem a szemüvegemet, és aztán elfelejtettem, és aztán elveszítettem. Amikor egy órával később észrevettem, végigkerestem a fél Gellért-hegyet, de természetesen nem lett meg: vékony keretű, aranybarna szemüveg az avarban, esélytelen volt. A tartalék szemüvegemnek más az alakja, kényelmetlen, és 2-3 nap, amíg megszokom: most hasogat a fejem és hányingerem van. Boldogság, boldogság. Bár valahogy az, hogy (hervadó, de) virágok közt ténfereghettem a napsütésben, néztem a lángoló cserszömörce leveleket, és a sétányon a kavics narancsvörös volt, mint kiskoromban a tihanyi kertben, kamaszok csókolóztak a parkban, és olyan lágy volt a fény, az eltompított minden rosszat.

Az állat-abc óta nem nagyon rajzolok, ez tulajdonképp zavar, nem mintha amúgy mostanában olyan helyzetbe kerülnék, amikor rajzolni szoktam (bambán bambulok egy kávé mellett), azt hiszem, valami hasonló projekt kellene, csak nem tudom, micsoda. Meg amúgy is épp elég nem-rajzolós projektem van, és mellette azért kell dolgozni is, néha kevesebbet, máskor viszont többet. Egészen másfél percig gondolkoztam azon, hogy hah, a kézenfekvő projekt persze a tarot, de mivel az számomra csak egy nagyon szép vizuális feladatokat és megoldásokat kínáló, lenyűgöző szimbólumrendszer, semmi több - nem hiszek a kártyában, nem hiszem, hogy felfedné a jövőt és a titkokat - arra jutottam, hogy nem lenne hiteles. Fantasyt sem írnék, ha nem hinnék benne, hogy a világ alapvetően maga a varázslat. Üres lenne. Kiszámított. Nem élne. Azt hiszem, Komaváryval volt egy vitánk ennek a problémakörnek egy sokadik vetületéről (templomi esküvő olyan pároknál, akik amúgy turistaként sem tennék be a lábukat egy templomba, csak mert az esküvőt azt úgy kell), és valahogy én úgy vagyok vele, hogy ha valami nekem csak forma, de másnak tartalom is, akkor valahol tapintatlan a magam szórakozására felhasználni azt a formát. (Azt hiszem, ő olyasmit mondott, hogy de az tulajdonképp tisztelgés a forma felé, és ez is egy teljesen korrekt álláspont, csak nem osztom.) Úgyhogy azt hiszem, autós kártyát kéne rajzolnom, vagy Fekete Pétert, ott nem baj, ha nem látok benne többet, mint rendszerbe gyűjtött képeket.

Karl Schroeder: Lady of Mazes

Livia Kodaly egy roppant arisztokratikus manifoldban él valahol az Oort felhőn innen, de a Kuiper övön túl. Szülővárosa – szülőrétege – leginkább egy disztillált reneszánsz városállamra emlékeztet, legalábbis annyiban, hogy mindenki született diplomata, költő, de legalább is cselszövő.

Cikk az SFmag.hu-n.

szürke

Valahogy most ez az éles napfény és a sok szín ellenére is az, minden, igazából amúgy nem, hanem inkább tejeskávé színű vagy csak úgy kavarog. Szerintem elöntötte az agyamat a takony és az, hogy valahogy semmi sem jó - semmi sem rossz, csak nem is jó semmi sem.

Épp elég nagy baj az.

Azt hiszem, jobb lenne, ha nem fáznék, ha otthon lennék, és nem mások lakásfelújítását felügyelném, ha nem érezném erősen alkalmatlannak magam (mindenre, de leginkább arra, amit el kéne végeznem az adott pillanatban), ha valahol a tenger morajlását hallgatnám, vagy csak egyszerűen sütne a hátamra a nap.

lassú

Nem eseménytelen ennyire az életem, csak mostanában ahhoz ritkán elég markáns, hogy írni lehessen róla, máskor meg túlságosan is sűrű, és azért nem megy. Mark Chadbournt olvasok, az izgalmas történeten kívül tanulok tőle, hogyan kell lebilincselően írni, máskor pedig azt, hogy jaj, ez így most nem volt valami elegáns. Görög salátát eszem kék sajttal, utána aszalt áfonyát, mandulát és portóit majszolok, egy esőre hajló, szürke délutánon Veszprémben bóklászunk ebéd és cipők után kutatva, látványtervet maszatolok a gépemen.

Aztán kitör rajtam valami zombivírus, feltehetően influenza, másfél óránál tovább ülni sem tudok, nem hogy tenni vagy venni. Pedig gyönyörű napsütés várna odakinn, esténként pedig pálinka és kolbászfesztivál a Várban, Feldmár előadás a belvárosban, de képtelenség, hogy az út túloldalán lévő gyógyszertárnál távlatibb terveket szőjek. (Arról nem is beszélve, hogy nem lenne tőlem túl szép megfertőzni a fél várost.)

azt a kurva

És én csak magamban röhögtem, amikor Veszprémből hazafelé tartva szembe száguldott velünk némán villogva egy Katasztrófavédelem feliratú tűzoltókocsi, hogy ugyan már, majd biztos épp katasztrófa történt...