Ha jól emlékszem, az első ősz hajszálamat úgy hat-hét éve fedeztem fel, és magam is meglepődtem rajta, hogy szabályosan rosszul lettem a láttára, remegtem és szédültem, tisztára nevetséges volt, és ráadásul érthetetlen.
A második, harmadik, negyedik, ötödik és hatodik szálra most vasárnapig kellett várnom, és ebből három üvöltően hófehér volt (nem is hittem volna, hogy a fehér hajszálak vagy százszor olyan vastagnak tűnnek, de esküszöm, ilyen vastag hajam nem volt még sosem, a Titanicot el lehetett volna vontatni egy szálával is), kettő pedig olyan piszkosszürke. Jó tudom, ez az emberi sors, meg fogok őszülni teljesen, és olyan leszek, mint a kis fehér kutya, csak (remélhetőleg) kevésbé szakállas, de akkor is. Végre megszerettem a saját hajszínemet, erre gondolkozhatok rajta, hogy ha megszaporodnak ezek az esetek, milyen színűre mázoltatom.
Amúgy pedig szemerkél az eső és hideg van, és színtani elképzeléseim dőlnek meg, például, hogy ilyen időben kékebbnek kéne lenniük a hegyeknek, erre pedig határozottan barnábbak.
mondhatnám, hogy paranoia, de
A mai napra aztán valahogy elfogyott a kiskanállal nagy nehezen összekapirgált kraft is, és hazafelé csak ültem a vonaton az esőben és időnként szétmázoltam a képemen a könnyeket, mert annyira sok volt és annyira sok és annyira sok és annyira sok.
És tudom, hogy nyilván rengeteg mindent tényleg én rontok el, és ezeknek talán a húsz százaléka már reálisan számon kérhető is lenne, de azokat is elrontom, mert nem tudok egyszerre tizennyolc folyamatban levő ügyet és jelentést és oktatást és levelezést még csak képernyőn sem tartani, nem hogy fejben, és ha valamit nem értek, és visszakérdezek, akkor jön az ingerült lesajnálás, és tudom, hogy ennyire nem vagyok buta, ennyire nyilván nem vagyok buta.
De most először komolyan felmerült bennem, hogy az új kollégát az én helyemre keresik, és nem a januárban szülő lány helyére.
És tudom, hogy nyilván rengeteg mindent tényleg én rontok el, és ezeknek talán a húsz százaléka már reálisan számon kérhető is lenne, de azokat is elrontom, mert nem tudok egyszerre tizennyolc folyamatban levő ügyet és jelentést és oktatást és levelezést még csak képernyőn sem tartani, nem hogy fejben, és ha valamit nem értek, és visszakérdezek, akkor jön az ingerült lesajnálás, és tudom, hogy ennyire nem vagyok buta, ennyire nyilván nem vagyok buta.
De most először komolyan felmerült bennem, hogy az új kollégát az én helyemre keresik, és nem a januárban szülő lány helyére.
autentikus ír színészekkel, kelta havasesőben
Szombaton kicsit távolról indítottunk, mármint ezúttal nem mentünk el Pécsig, csak ki a furcsa óratornyos lakótelepre, hogy mindannyiunk Adminjánál fojtsuk borba és sajtba heti nehézségeket. Pálinkába is. És pizzába a végén. Meg zellerszárba az elején. Nagyon jó volt és remek is, sőt. Pompázatos.
Esténként aztán mostanában gondolataim szoktak lenni az életről és a világról, és néha az is eszembe jut, hogy ha lenne olyan blogom, mármint ha olyan blogom lenne, amiben fejtegetem a dolgokat úgy általában, akkor most mindenféle érdekeset írhatnék, például arról, hogy mit és miért. Vagy mit nem és miért nem, de ez nem mind igaz ám, mert én kérem a természettudományos egységeknek azon részébe tartozom, akikről annyi bizonyos, hogy bizonytalanok, és nem azokba, akik szigorúan bináris eldönthetőségben léteznek.
Megnéztem a filmet, amiben római legionáriusok skót télben pikt lovasok elől futnak, igazából tetszett, mármint képileg, egészen tündérletesek volt például, amikor hőseink csak úgy a távolból látták, ahogy üldözőik elvágtatnak az erdő fái közt rézsút tűző, bágyadt napfényben. Szerintem tényleg ilyen lehet, amikor a Tündérkirály vadászik, ilyen vad és távoli és idegen. A filmbe aztán sajnos történetet is tettek, mert hogy elvben azt illene, és az nagyon nem állt jól neki. Az utolsó öt perc pedig különösen ördögtől való volt. De nem a laza dolgok ördögétől, hanem attól, amelyik rosszindulatúan röhögve kevergeti a szánalmasságok üstjét (egy gigantikus műanyag kávéspálcával) és Britney Spearst dúdol közben.
És polcokat rángatok a nemhelyükre, mert a helyüket még én sem tudom.
Esténként aztán mostanában gondolataim szoktak lenni az életről és a világról, és néha az is eszembe jut, hogy ha lenne olyan blogom, mármint ha olyan blogom lenne, amiben fejtegetem a dolgokat úgy általában, akkor most mindenféle érdekeset írhatnék, például arról, hogy mit és miért. Vagy mit nem és miért nem, de ez nem mind igaz ám, mert én kérem a természettudományos egységeknek azon részébe tartozom, akikről annyi bizonyos, hogy bizonytalanok, és nem azokba, akik szigorúan bináris eldönthetőségben léteznek.
Megnéztem a filmet, amiben római legionáriusok skót télben pikt lovasok elől futnak, igazából tetszett, mármint képileg, egészen tündérletesek volt például, amikor hőseink csak úgy a távolból látták, ahogy üldözőik elvágtatnak az erdő fái közt rézsút tűző, bágyadt napfényben. Szerintem tényleg ilyen lehet, amikor a Tündérkirály vadászik, ilyen vad és távoli és idegen. A filmbe aztán sajnos történetet is tettek, mert hogy elvben azt illene, és az nagyon nem állt jól neki. Az utolsó öt perc pedig különösen ördögtől való volt. De nem a laza dolgok ördögétől, hanem attól, amelyik rosszindulatúan röhögve kevergeti a szánalmasságok üstjét (egy gigantikus műanyag kávéspálcával) és Britney Spearst dúdol közben.
És polcokat rángatok a nemhelyükre, mert a helyüket még én sem tudom.
összességében
A múltkor egy film előzetesében be tudtam azonosítani egy operarészletet (igaz, elsőre tévesen), tulajdonképp meglep, hogy nem csak az AC/DC örökzöldeket ismerem fel.
Van a kis gyógyszeres szekrénykénk a Gyárban, tele láz, fájdalom, és görcs elleni vény nélküliekkel. Az alsó polcon egy űrlap, ki kell tölteni, ha az ember onnan vételezi a betevő napi Algoflexet. Előttem valaki beírta a panasz rubrikába: élet.
Csütörtök este aztán megérkeztem az Alaptáborba, és mintha megnyitottak volna valami csapot, éjjel egyig folyamatosan dőlt belőlem a szó, többnyire hülyeség vagy önközpontúság, szóhoz sem hagytam jutni másokat. Nem jó ez így. Ha a fröccs ilyen hatással van rám. Nagyon jó volt persze látni a barátaimat - még ha beszélgetni ugye nem is beszélgettünk, mert nem hagytam őket szóhoz jutni - és hazafelé gyalogolni egy sajtburgerrel a kezemben. Alvás közben véresre horzsolni a könyökömet a falon, és reggel hernyómozgásban kihámozódni a takarók alól, az már kevésbé volt jó, de azért csak megérte.
És ott volt még Szent Kevin és a feketerigó esete, de mostanában már nem tudok verset fordítani, úgyhogy ott is maradt.
Van a kis gyógyszeres szekrénykénk a Gyárban, tele láz, fájdalom, és görcs elleni vény nélküliekkel. Az alsó polcon egy űrlap, ki kell tölteni, ha az ember onnan vételezi a betevő napi Algoflexet. Előttem valaki beírta a panasz rubrikába: élet.
Csütörtök este aztán megérkeztem az Alaptáborba, és mintha megnyitottak volna valami csapot, éjjel egyig folyamatosan dőlt belőlem a szó, többnyire hülyeség vagy önközpontúság, szóhoz sem hagytam jutni másokat. Nem jó ez így. Ha a fröccs ilyen hatással van rám. Nagyon jó volt persze látni a barátaimat - még ha beszélgetni ugye nem is beszélgettünk, mert nem hagytam őket szóhoz jutni - és hazafelé gyalogolni egy sajtburgerrel a kezemben. Alvás közben véresre horzsolni a könyökömet a falon, és reggel hernyómozgásban kihámozódni a takarók alól, az már kevésbé volt jó, de azért csak megérte.
És ott volt még Szent Kevin és a feketerigó esete, de mostanában már nem tudok verset fordítani, úgyhogy ott is maradt.
este van, este van
Írhatnék is, de álmos vagyok és nem tetszett igazán a Szellemíró (tudom, én az átlagnál hatékonyabb paranoiával kezelem az ilyen helyzeteket, de már az elején egyértelmű volt, hogy ki itt a ludas, és hősünkben annyira kevés volt az életösztön, hogy még sajnálni sem lehetett), ráadásul a félig megírt gondolataimat elhagytam, bár volt bennük élet, igaz, főleg tünetegyüttesként.
Nem örülök neki, hogy megint sürgetni kezdtem az időt, hogy jaj, már csütörtök lesz végre, mert ettől nem csak a hétköznapok pörögnek le gyorsabban, de a hetek és a hónapok és az évek is. És érdemes lenne őket megélni is, nem csak ledarálni, mint a mákot.
(Annak viszont örülök, hogy a héten már csak kétszer kell hajnalban kelnem.)
Nem örülök neki, hogy megint sürgetni kezdtem az időt, hogy jaj, már csütörtök lesz végre, mert ettől nem csak a hétköznapok pörögnek le gyorsabban, de a hetek és a hónapok és az évek is. És érdemes lenne őket megélni is, nem csak ledarálni, mint a mákot.
(Annak viszont örülök, hogy a héten már csak kétszer kell hajnalban kelnem.)
nemzeti ünnep
Augusztus huszadika van, nagyon kábán ülök a padlón, és arra gondolok, hogy este akár vihar is lehet, de nem baj, mert leszerelték a maradék redőnyeimet, és az új ablakot nem nyomja be a legnagyobb szélvihar sem.
Az agyonvertségig kimerült vagyok, pedig tegnap este csak két whiskyt ittunk meg és egy csodálatos ale-t. (Azt hiszem, az Ardbeg egy olyan scotch, ami nekem minden szempontból tökéletes. Van még pár ilyen, de más alkalmakkor mindig túl sokat kóstoltunk ahhoz, hogy emlékezzem a nevükre.) (Egyszer úgyis veszek magamnak sok ilyet. Tőzegeset. Füstöset.)
Az agyonvertségig kimerült vagyok, pedig tegnap este csak két whiskyt ittunk meg és egy csodálatos ale-t. (Azt hiszem, az Ardbeg egy olyan scotch, ami nekem minden szempontból tökéletes. Van még pár ilyen, de más alkalmakkor mindig túl sokat kóstoltunk ahhoz, hogy emlékezzem a nevükre.) (Egyszer úgyis veszek magamnak sok ilyet. Tőzegeset. Füstöset.)
álmok és ébrenlétek
A szemhéjtus egyetlen bőrfelületemet fogta meg letörölhetetlenül: az ujjamat. A szemem környékén már nem is látszik.
Meglepő, de csak két és fél hét után kezdtem el álmodni a munkahelyemmel, azóta viszont megállás nélkül. Egyik éjszaka kiderült, hogy valójában beérkezve kopott szürke zsákokba öltözünk, és levonulunk egy elhagyott rendezőpályaudvar végére, ahol egy kibombázott vonatban, az üvegszilánkokon és meghajlott, szétégett vasrudakon ülve kellett dolgoznunk villódzó képernyőjű, kiörögedett laptopjainkon a jeges esőben, miközben a kerítés túloldalán egy távol-keleti város csillog, a zöldellő hegyek ormán száz méter magas, színarany istenszobrokkal (Szingapúr lehetett, a váci részleg jogilag oda tartozik). Épp mondani akartam Dulifuli típusú kollégámnak (akit aggaszt, hogy nem tud szellemileg kiteljesülni a munkában, hmm, szerintem aki nem tud szellemileg kiteljesülni a munkán kívül, az nyilván benne sem), hogy most már megértem, miért elégedetlen a pozícióünkkal, aztán arra ébredtem, hogy csak ledobtam magamról a takarót, és a szél belökte az ablakot.
Ma aztán Roxforttal egyesült álmomban a Gyár, a részlegek tornyokban laktak, és a vészhelyzet nem eldönthető mód vagy az volt, hogy elfogyott az alkatrész, és nem tudtunk sárkányokat gyártani, vagy az, hogy egy vadsárkány leszállt az udvarra, és riasztásra kapcsoltak a vándorló védőtavak szellemei (légy szíves, az elkövetkezendő tizenhárom napon belül menj le a déli tóhoz, és kérd vissza a csontjaidat, mondta a csoportvezetőm, a tavi szellem nagyon megijedt a felfordulásban, és szétszedett pár embert... semmi gond, átmenetileg betettünk a csontok helyére pár alkatrészt, de idővel érdemes lenne visszapakolni a rendeset, és hát tizenhárom nap után már mindenféle engedélyt kéne kérnünk az orvosmérnöki csapattól; tudod az a baj a szellemekkel, hogy még a minőségellenőröknél is kényesebbek az engedélyekre, dátumokra, részletekre).
A valóság ennél persze sokkal bizarrabb, reggel kis üzenet várt az asztalomon, hogy sikeresen átmentem az éjszakai biztonsági szúrópróbán, azaz nem volt bekapcsolva a számítógépem, kulcsra zártam a fiókomat, lekódoltam a telefonon a városi vonalat, és egy árva cetli sem volt az asztalon. Megtudtam, hogy büntettek már meg azért embert, mert az asztali naptárján szerepelt az apja születésnapja, és nem hagyhatunk személyes vagy céges információt elérhető helyen - igazából csodálkozom, hogy a húszéves Swissair bögre miatt nem kaptam ki, van rajta egy évtizedek óta inaktív telefonszám, ez súlyos kihágás kéne, hogy legyen.
Mert ez itt egy komoly cég, kérem szépen.
ezek ilyen napok
Péntek hajnalban még a nővéreméktől indultam, szereztem új személyit, nem értettem semmit a munkahelyemen, aztán a sógorom anyjához mentem haza, ahol volt meleg vacsora, tévé és az ablakon át bedübörgő Sziget. Éjszaka vihar. Reggel átballagtam a saját otthonomba, szembesültem vele, hogy a derék mesteremberek csodálatos szép lakást varázsoltak nekem, csak épp a bútorokat hagyták odakinn a folyosón mind egy szálig. Ezen mérhetetlenül elkeseredtem, mert ki vagyok én, hogy egymagam fél kézzel könyvespolcokat cipeljek, jól van, a könyvespolcok nagyobb részét ha nem is fél kézzel, de be tudtam vinni egymagam, de a többit, a többit (fiókos szekrény, másik fiókos szekrény, harmadik könyvespolc) nem. Ezen zokogtam egy darabig, az öreg laptop - amit szerdán még netkapcsolatra tudtam bírni - olyan kódokat kért a modemhez, amiket még soha más program eddig, ekkor rövid tombolásba kezdtem, aztán inkább aludtam egyet. Nyomorult vagyok mostanában, kérem, nyomorult.
Ennek örömére kimentem a Szigetre. Kaptam a szüretelőktől szüreti kalácsot, találkoztam rengeteg jó baráttal, kaptam legigazibb chipset, és ott voltam. A Szigeten. Sok sör után megálltunk a Nagyszínpad előtt a tömegben, meleg volt, zaj, villódzó fények, és végre egyszer úgy éreztem, hogy most minden jó, most minden rendben. Otthon vagyok. Na, ezért baj, hogy idén csak egy napra jutottam ki, mert ez a varázs a K-híd túloldalán teljesen szertefoszlott, és most nagyon nincs minden rendben, és nem érzem magam otthon... leginkább otthon sem.
Valamikor hajnalban felkeltem hajat mosni, és átköltöztem a félig kicsavart matracra, oda nem sütött a nap. Délelőtt nagy nehezen újraélesztettem magam, aztán Búvárzenekar segítségével becipeltem a maradék bútort, adtam neki kávét, felmostam a folyosót, majd kizártam magam a lakásból. Mert nekem kulcs nélkül kellett ellenőriznem, hogy felszáradt a folyosó, huzatos időben. Pedig még a szemetet is úgy szoktam kitenni az ajtó elé, hogy a kulcs a kezemben, én pedig a küszöbön belül.
Innentől kezdve pár órára beköltöztem a szomszédokhoz, akik nem csak rettentően segítőkészek voltak, de még kávét és palacsintát is adtak. Röpke három órába és tízezer forintba került, hogy visszajussak a saját lakásomba, végül is lehetett volna rosszabb, például ha közben kitör a vihar, és a tárva-nyitva álló, vadonatúj ablakon át elárasztja a víz a vadonatúj parkettát. De legalább tudom, milyen elképesztően rendes szomszédaim vannak (megköszöntem aztán nekik egy doboz belga csokival). Aznap már több inzultus nem ért a sors részéről, ebben azért az is benne volt, hogy hamar eltakarodtam aludni.
Hétfőn aztán elindultam úgy munkába, hogy félúton vettem észre, hogy a bő nyári nadrágom zsebei hátul vannak, azaz fordítva vettem fel reggel, fáradt lehetek, tényleg. Eszembe jutott, hogy ilyenkor elvben azért nem szabad megfordítani, mert megfordul vele a szerencse is, aztán az is eszembe jutott, hogy milyen szerencsém volt nekem az elmúlt napokban, és ha ez fordul, nem tudom, én nem fogok sírni.
Ennek örömére kimentem a Szigetre. Kaptam a szüretelőktől szüreti kalácsot, találkoztam rengeteg jó baráttal, kaptam legigazibb chipset, és ott voltam. A Szigeten. Sok sör után megálltunk a Nagyszínpad előtt a tömegben, meleg volt, zaj, villódzó fények, és végre egyszer úgy éreztem, hogy most minden jó, most minden rendben. Otthon vagyok. Na, ezért baj, hogy idén csak egy napra jutottam ki, mert ez a varázs a K-híd túloldalán teljesen szertefoszlott, és most nagyon nincs minden rendben, és nem érzem magam otthon... leginkább otthon sem.
Valamikor hajnalban felkeltem hajat mosni, és átköltöztem a félig kicsavart matracra, oda nem sütött a nap. Délelőtt nagy nehezen újraélesztettem magam, aztán Búvárzenekar segítségével becipeltem a maradék bútort, adtam neki kávét, felmostam a folyosót, majd kizártam magam a lakásból. Mert nekem kulcs nélkül kellett ellenőriznem, hogy felszáradt a folyosó, huzatos időben. Pedig még a szemetet is úgy szoktam kitenni az ajtó elé, hogy a kulcs a kezemben, én pedig a küszöbön belül.
Innentől kezdve pár órára beköltöztem a szomszédokhoz, akik nem csak rettentően segítőkészek voltak, de még kávét és palacsintát is adtak. Röpke három órába és tízezer forintba került, hogy visszajussak a saját lakásomba, végül is lehetett volna rosszabb, például ha közben kitör a vihar, és a tárva-nyitva álló, vadonatúj ablakon át elárasztja a víz a vadonatúj parkettát. De legalább tudom, milyen elképesztően rendes szomszédaim vannak (megköszöntem aztán nekik egy doboz belga csokival). Aznap már több inzultus nem ért a sors részéről, ebben azért az is benne volt, hogy hamar eltakarodtam aludni.
Hétfőn aztán elindultam úgy munkába, hogy félúton vettem észre, hogy a bő nyári nadrágom zsebei hátul vannak, azaz fordítva vettem fel reggel, fáradt lehetek, tényleg. Eszembe jutott, hogy ilyenkor elvben azért nem szabad megfordítani, mert megfordul vele a szerencse is, aztán az is eszembe jutott, hogy milyen szerencsém volt nekem az elmúlt napokban, és ha ez fordul, nem tudom, én nem fogok sírni.
pitty
Nem azért nem írok, mert nincs miről, hanem mert a fejem a szavak szintjét el nem érő izékkel van tele, színekkel, formákkal, textúrákkal, és (az átlag MÁV szerelvényt figyelembe véve hála istennek) jóval kevésbé illatokkal és esetleg ízekkel. És/vagy nincs gépem, mármint van, de a gardróbszekrényben, a monitor a konyhaszekrényben, az egér és a billentyűzet pedig egy gondosan leragasztott ládában a szobában, én pedig a nővéreméknél, vendégségben. Hosszas küzdelem után megkezdődött a lakásfelújítás. Nem euklidészi, hogy mennyi könyvem és ruhám van, nem euklidészi (ha már főleg úgyis geometriával foglalkozott a derék görög). Heteken át pakoltam dobozokba, ládákba, zsákokba, előszoba- és konyhaszekrényekbe (a lábosok között van 43 DVD és nyolc stóc könyv), iszonyat, iszonyat, el sem tudom mondani. Ablakcsere, parkettázás, festés.
Van emellett ugye új munkahelyem is, annyi biztonsági előírással és felfoghatatlan kóddal, hogy ahhoz képest könyvem is kevés van (ruhám is, nyilván), két beléptetőkártyával és az egyik ablakban műanyag ciklámennel. A hónap elején a helyi lakosok egy része segélykoncertekkel gondoskodik a szórakoztatásunkról - még sosem láttam embert dalolva csigavonalban biciklizni, különösen délelőtt 11-kor nem. A magasított kerítés és a szögesdrót túloldalán kéklő Toporgó Büfé árnyas fái alatt egész nap hangos danolászással ünnepelték a családi pótlék, majd pár nappal később a segély érkeztét. (Mi voltunk a dróton belül. Ez egy ilyen rezervátum.) Megbeszéltük, hogy az első fizetésünkkor mi is átmegyünk, és bedobunk egy felest, aztán éneklünk valami szépet, de egy kicsit tartok tőle, milyen egészségkárosító hatása lehet az ott árusított "italbolt jellegű szeszes italoknak".
Erről jut eszembe, hogy a napi 2x50 perces vonatút szép, és amikor épp nem ájulok be rajtaütésszerűen, és nem a kollégákkal kell társalkodnom, akkor bámészkodom (mert a vonatút szép) vagy írok (kézzel, mint az állatok), valamint elkezdtem vázlatokat készíteni a 9745. számú italboltról és törzslátogatóiról, a mappám konya bajszú biciklitranszformerekkel és bamba vízvezetékszerelőkkel van tele. Újabb tétel az ígéretes, ám egyelőre/soha meg nem valósuló projektjeim listáján. (A nyulas bábképregényből amúgy júniusban elkészült 7 oldal, ebből 5 oldalt meg is lehet tartani, ez már egy teljes epizód, EGY TELJES EPIZÓD! Kár, hogy nem az első... és hogy rémesen kurta ahhoz képest, hány napot vacakoltam vele. A másik 2 oldal nem rossz, nem rossz, csak kukába vele.)
Most akkor egyszerre ennyit, a többit majd ha lesz időm és agyam és gépem egyszer.
Van emellett ugye új munkahelyem is, annyi biztonsági előírással és felfoghatatlan kóddal, hogy ahhoz képest könyvem is kevés van (ruhám is, nyilván), két beléptetőkártyával és az egyik ablakban műanyag ciklámennel. A hónap elején a helyi lakosok egy része segélykoncertekkel gondoskodik a szórakoztatásunkról - még sosem láttam embert dalolva csigavonalban biciklizni, különösen délelőtt 11-kor nem. A magasított kerítés és a szögesdrót túloldalán kéklő Toporgó Büfé árnyas fái alatt egész nap hangos danolászással ünnepelték a családi pótlék, majd pár nappal később a segély érkeztét. (Mi voltunk a dróton belül. Ez egy ilyen rezervátum.) Megbeszéltük, hogy az első fizetésünkkor mi is átmegyünk, és bedobunk egy felest, aztán éneklünk valami szépet, de egy kicsit tartok tőle, milyen egészségkárosító hatása lehet az ott árusított "italbolt jellegű szeszes italoknak".
Erről jut eszembe, hogy a napi 2x50 perces vonatút szép, és amikor épp nem ájulok be rajtaütésszerűen, és nem a kollégákkal kell társalkodnom, akkor bámészkodom (mert a vonatút szép) vagy írok (kézzel, mint az állatok), valamint elkezdtem vázlatokat készíteni a 9745. számú italboltról és törzslátogatóiról, a mappám konya bajszú biciklitranszformerekkel és bamba vízvezetékszerelőkkel van tele. Újabb tétel az ígéretes, ám egyelőre/soha meg nem valósuló projektjeim listáján. (A nyulas bábképregényből amúgy júniusban elkészült 7 oldal, ebből 5 oldalt meg is lehet tartani, ez már egy teljes epizód, EGY TELJES EPIZÓD! Kár, hogy nem az első... és hogy rémesen kurta ahhoz képest, hány napot vacakoltam vele. A másik 2 oldal nem rossz, nem rossz, csak kukába vele.)
Most akkor egyszerre ennyit, a többit majd ha lesz időm és agyam és gépem egyszer.
folyók
vannak a fejemben, és ennek semmi értelme, nyilván nincs is, hogy a fenébe lenne, nézd már meg, nincs neki. Folyó a fejében, nem is lehet. De hogy én milyen elképesztően szerettem ezt a számot annak idején, mert pontosan tudom, milyen az, amikor folyók vannak az ember fejében, és sötét utcák és tágas mezők, és hatalmas barlangok, ahol elbújhat, és kőbörtönök, ahol könyörög és kérlel és könyörög. És kérlel. Mármint az én fejemben ezek nagyon éles képek, illatok, ízek, és persze ott van az is, hogy és az a rengeteg esély, amit kaptál, úgy nézem, az sem tudta kinyitni azt az ajtót.
A lelkemre megy nekem ez a pakolás, most már tényleg. A régi leveleimet szerencsére már évekkel ezelőtt egy dobozba gyűjtöttem, azokkal nem kell most egyesével megküzdenem, de anélkül is őrületes dolgokat tartok itthon.
Persze ha kidobnám őket, az emlékek akkor is a fejemben maradnának.
Ki kéne dobnom a fejemet is, azt hiszem.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)