Pénteken elvben angolt oktattam volna, ennek örömére Philt lepasszoltam valahová Gödöllőre, én pedig csavarogtam, mert az óra több hónapos hagyománynak megfelelően elmaradt. Rohadtul örültem, hogy végre egyedül lehetek, de tényleg, egyedül lenni én sokkal jobban szeretek, mint mindig emberekkel. Este egy üveg rozéval próbáltam átvészelni azt, hogy egy szem vendégem az Alkotmány úttól nem talál el a Nyugatiig (csak négyszer tettük meg együtt gyalog azt a távot, igazán semmi oka nem volt rá, hogy egy rövid és egyenes szakaszon eltévedjen), és teljesen navigálhatatlan, olyan hülye. Végül taxit kellett fognia, hogy visszajusson.
Másnap kora reggel kibotorkáltunk a Keletibe, elvonatoztunk Bécsbe, kóvályogtunk a borús, fülledt hőségben, levonatoztunk a hegyekbe, ámultunk és bámultunk, felvitettük magunkat a fesztivál helyszínére, ott konstatáltam, hogy ó, szóval ez a kisszínpad, aztán, hogy ez az egész fesztivál? Akkora lehetett, mint a gimnáziumunkban a tornaterem. Szerintem nem voltunk ott kétszázan sem, a krumpliárusokat és a zenészeket is beleértve.
Nem tudom, mit adtak sör helyett, hogy négytől sem sikerült kellemesen berúgnom, de idővel csak elmúlt az idő is, aztán vacsoráztunk a füves domboldalon, aztán besötétedett, és aztán a világ egyik legrosszabb együttese után előkerült a Primordial. Sikerült az első sorba verekednünk magunkat (volt talán három sor is), a koncert korrekt volt, én személy szerint utáltam minden pillanatát, mert elegem volt már akkorra minden emberből körülöttem, olyannyira, hogy arra gondoltam, az öreg Nem mester is csak a rohadt fotós hordáknak pózol, nem a lelkesedés fűti ennyire, pedig nekem hivatalból nem lenne szabad ilyesmiket gondolnom, csak rajonganom kazalszám. Aztán Nem addig mondta, hogy jön a vihar, hogy az utolsó szám alatt már esett is az eső, és amikor levonultak, leszakadt az ég. Mi elkaptuk a német srácot és a görög lányt, felajánlották, hogy meneküljünk le az ő szállásukra, én főleg azért egyeztem bele, mert a fesztivál területén nem volt más fény, csak a színpad világítása, és persze a villámok, az egyik oldalon meredek hegyfal, a másikon ugyanez lejtőben, és egész jól el tudtam képzelni egy sáros-sötét tömegpánikok. A faluig persze teljesen átáztunk, szerencsére nálam volt egy száraz garbó, de nadrágot és zoknit nem tudtunk cserélni, majd kedvenc piroshajú osztrák barátnénk kidobott a szobából (ahol legalább az ágytakarókba burkolódzva melegedhettünk), hogy ő úgy nem tud ott aludni, hogy ha mi a földön fekszünk, majd átment a szomszéd szobába bulizni és inni (igen, a kurva anyját neki). A szálloda halljában dideregtünk még pár órát valami lócán, a nyugágyak matracával próbáltunk takaródzni, mellettünk egy ájult fiatalember időnként a cserepes növények tövébe hányt. Aztán ki az első vonathoz, mire az Bécsbe ért velünk, nekem már erőteljes lázam volt. Haza, Phil összecsomagolt, hogy átadhassam Búvárzenekaréknak (akiknél időközben szintén válsághelyzet állt elő), aztán nem sikerült megtalálnia a 17-es villamost, úgyhogy helyette az 1-es végállomására ment, ezt én távmenedzselhettem még vagy másfél órát, kicsit mindenki összeomlott, én nagyon, és délután öttől hajnalig aludtam. De előtte káromkodtam sokat.
Majd kimentem Vácra, és reggel 8-tól este 6-ig lázasan és kimerülten állást pályáztam.
Kedden délben átballagtam Métely Anyjához, ahol átmenetileg letétben tartózkodott a vendégem, ettünk, fagyiztunk, felmentünk sétálni a Várba, iszonyatos fülledtség volt már megint, ettünk menet közben kürtős kalácsot, és megáztunk a ragyogó napsütésben. Phil átjött hozzám, felvette a maradék csomagját, és végleg áttelepült a Vár tövébe, ahol főztek rá, és macskák is voltak (neki is van vagy három, úgyhogy ő ezt értékelte), én pedig fellélegeztem. Volna, de épp olyan rohadt taknyos voltam, hogy az aszpirinen és az alváson kívül nem vágytam már semmire sem.
Nem vagyok én jó házigazda, ezt kéretik mindenkinek észben tartani, mielőtt vendégségbe jönne hozzám. És mondjuk menjen helyette inkább szállodába, ha lehet.
