Persze annyiszor nem írtam már meg, de néha tényleg fáraszt, még így is, hogy abból, hogy hetente háromszor sírva ébredek fel, már addig tompult, hogy csak havonta kétszer mondom azt álmomban kissé megfáradva a tudatalattimnak, hogy ne, ezt most légy oly szíves ne, mert semmi értelme, akkor sem volna sok, ha történetesen tartanék itthon időgépet, de így még annyi sem. Dolgok elmúlnak, végük, az néha csúnya, sőt a legtöbbször nagyon, valahogy a befejezésekhez nekem sosem volt érzékem, tartok tőle, már nem is lesz, de ennél még az is jobb, ha sárgarigókkal álmodom, vagy mit tudom én, mindenféle olyasmivel, ami soha nem lesz, de legalább soha nem is volt.
Tényleg le kéne már formázni az agyamat teljesen simára, mert ez ami ott kavarog benne, ez úgy mind nem jó nekem.
