Szerdán aztán el is indultunk időben, csak 50 percet kellett várni a nemzetközi jegyvételre, de sokkal jobban bírtuk türelemmel, mint a terézanya ruhás néger apácák a szomszéd oszlop tövében. Pont 5 perccel késtük le az aktuális vonatot, úgy döntöttünk, megjutalmazzuk magunkat némi jeges-habos kávéval a szomszédos gyorsétteremben, Phil teljesen elámult rajta, hogy ó, hát a McCafé ilyen is lehet, feléjük az csak egy fél kassza a pult csücskén, semmi süti, semmi stíl. Bezzeg itt.
A vonat légkondicionált volt és halk, terveztem is, hogy igazából fenn kéne maradni rajta, de hát azt nem lehetett. Bécsben besiettünk a városba, és beültünk enni egy újabb légkondicionált gyorsétterembe, a hőség miatt még a nyitott teraszokon sem lehetett volna megmaradni. Ezek után teljes menetfelszerelésben végiggyalogoltunk a Hofburgon és le a szállásunkig, igen kellemes kis hostel volt, árnyas kerttel, nagy bokrokkal, kemenceforró szobákkal.
Elindultunk megkeresni a házibuli helyszínét (pofátlanul jó a piroshajó fényképészlány új lakása, pofátlanul jó), meg is találtuk, igaz, ehhez először át kellett jutnunk a Purgatóriumon, azaz utaznunk kellett a Pokol Villamosán (se légkondicionálás, se nyitható ablak), és persze a pofátlanul jó lakásban is állt a levegő, tócsákat izzadtunk a parkettára. Viszontláttuk a skandinávokat, végre élőben is megismerkedtünk a görög lánnyal (hozott nekem falra akasztható Nereidát), szétrobbant a kezemben egy pohár, aztán pedig elszakadt a nyakláncom anélkül, hogy hozzáértem volna. Csak reménykedem benne, hogy minden követ megtaláltunk. Ezen a ponton enyhén hisztérikus lettem, hogy mi lesz még, de szerencsére a dolgok kivételesen nem hármasával közlekedtek, csak párban, és sértetlenül sikerült visszatérnünk a bázisra.
Valamikor hajnal négy körül arra ébredtem, hogy állok a szobámban a mosdó előtt, és behajolok a víz alá, hátha van még benne hideg, de nem volt; aztán csuromvizes fejjel visszaesek az ágyra, és örülök a takarónak, mert valamivel legalább le tudom törölni magamról az izzadtságot. Úgy éreztem magam, mint egy nagyon zavarodott bibliai hős, bár az az angyal, akit mellém rendelt az Úr ebbe a kemencébe, nem klimatizált tökéletesen.
A hőség másnap sem engedett, árnyékról árnyékra eltévedtem a metróállomások között, de legalább találtunk egy légkondicionált reggelizőt, és megvitattuk, hogy bár nem látványosság, de egyelőre mégis ez tetszik a legjobban. Aztán felmentünk a Stephansdomba, és le a katakombákba, és lenn a katakombákban hideg volt, viszont kellemetlen szag, és mindenütt bedobozolt lágy részeket kellett megtekintenünk, vagy elsárgult, pőre csontokat. Százával. És meséltek hozzá borzalmas érdekességeket, a végén nagyjából azt szűrhettem le, hogy még a pestisgödör a legszimpatikusabb benyíló az egészben, azt legalább mindenhol így kezelték, de az utólag letisztogatott, tűzifaként glédába rakott lábszárcsontok-combcsontok-bordák (és hogy azokat valaki letisztogatta) nálam már enyhe kultúrsokkot okoztak. Mármint hogy ha én ezeket a magyarázatokat valahol fekete Afrikában hallom, azt mondom, hogy hű, de lenyűgözően barbár népek élnek itt; de hát a világ egyik legelegánsabb városában ez valahogy mégis furán hangzott volna, akkor is, ha épp az alkoholban tartósított, cirádás fémkondérba zárt Habsburg belsőségek közt ácsorogtunk (igen, a kisebb kondérok a gyermekek, válaszolta az idegenvezető készségesen). Persze a szakrális királyság elképzelését figyelembe véve érthető, hogy azok a szerencsétlen halva született csecsemők is legalább három részletben vannak széttemetve, csak azért az az én fejemben nem épp keresztény elképzelésként élt, meg csak azért már mégis.
Elvonszoltuk magunkat az Operáig, ahol is körbevezettek minket (némi pénz ellenében) (meleg volt) (a bécsi opera NAGY. NAGYON NAGY), majd mivel Caro előző este nagyon a lelkünkre kötötte, beültünk a megfelelő helyre igazi Sacher tortát enni és igazi bécsi kávét inni - persze az atompuccba az már nem fért bele, hogy a cukrászda légkondicionált legyen, így én a rendelésünket bármikor elcseréltem volna a szomszédos McCafé azonos termékeire. Nehéz úgy élvezni bármi sűrű és csokoládé alapút, hogy közben leizzadom a tányért is az asztalról.
Rövid téblábolás után megállapodtunk benne, hogy ideje hazamenni, majd Budapesten sétálunk még egyet, ebben némileg akadályozott, hogy - hál' Istennek a vonatot kivéve - bármire szálltunk fel, pillanatok alatt lerobbant. Vagy eltévedtünk. Megnéztük azért a Parlamentet, lesétáltunk a tűző napon a Vörösmarty térig, és elföldalattiztunk a másik végállomásig; a turista ezt végre nagyon élvezte, ott álmélkodott, hogy hű, és hé, ez szép, és hogy itt az állomások tényleg olyanok, mint egy kis időutazás (a szerelvények is, csak egy kevésbé elegáns korba). Az adott csütörtökre kijelölt kocsma felé azért eltévedtünk egy kissé, de aztán szerencsére összefutottunk Amonnal, és megtaláltuk az asztalunkat is.
Nagy, vidám, szellős, szabadtéri fröccsözgetés vette a kezdetét, AnnGel kiokosított, hogy mit és hogyan kell majd a hétfőre megbeszélt állásinterjún, időnként fényképeztünk, nagyokat nevettünk, a vendég lelkesen vegyült a többiekkel, én pedig egy pillanatra szinte megfeledkezhettem róla, hogy ez most nem teljesen csak egy csütörtök, és a hátizsákomban még ott a vörösborral telerobbant, fehér póló, és a tartalék zoknimba belekötözött féldrágakövek előző este még nyakláncot alkottak. (És utazott velem egy Nereida is.)
