valaki szedje ki Dolores Keane-t a loopból

Ha valamiért utálom az ír nyelvet, az nyilván az, hogy a legkedvencebb dallamaimat természetesen nem találom angol nyelven, hogy megtanulhassam, és azzal énekeljem majd magam álomba, mint a Spancil Hill-el tettem, amíg a gonosz blackmetálosok el nem rontották nekem. És a válogatott Yeats-feldolgozások nem az igaziak akkor sem, ha Dolores Keane nyilván, Donovan pedig nagyon hosszú ideje egyértelműen. Jaj, jaj. Persze nyilván nem fogok csak ezért megtanulni egy bonyolult és erősen félholt nyelvet, hiába vallana bölcsészre meg művészre egyaránt, botcsinálta vagyok én mindkettőnek.



Természetesen amikor az ember nyula elkeseredik, akkor sosem az ír, akinek kellene - és még csak nem is azért, mert akinek kellene, az sosem ír, és itt most nagy önuralmat tanúsítottam a rossz szóviccek terén - hanem az, aki tulajdonképp inkább ne írjon, sőt. Jobb lett volna, ha már két éve is elvesztettük volna egymás email címét.

(A dolgok, amikről keveset írtam. Igazából sokan vannak.)

Elkezdtem életem első regényét, mármint az első olyat, amiről nem csak úgy tervezem, de NAGYON komolyan gondolom, hogy be is fogom fejezni, már három teljes mondat kész van belőle, még esélyt is látok rá, hogy ezek mind a hárman túléljék valamilyen formában a végső változatig - vagy nem. Ezen kívül a teljes geometriai háló is kész van (ez nekem fontos) és természetesen a történet nagy vonalakban, a szereplők kis vonalakban is, és az érdekességek, azaz a fűszerek már olyan mennyiségben, hogy azzal egzotikus kacsát is lehetne készíteni. Egyszerre több kínai szakácsjárás szerint. Most már csak kíváncsi vagyok. Hogy meg tudom-e írni, meg ilyesmik.