Megérkezett hozzám is a The Gathering Storm (és olyan csúnya a borítója, hogy azt én nem mutatom meg gyanútlan embereknek). Kicsit furcsa érzés, hogy az Idő Kereke tovább gördült, de sajnos már nem az öreg Jim írta, és valahol azt is bánom kicsit, hogy nem én fordítom (bár ugye ez volt az a kiadó, ahol szánalmasan fizettek, aztán meg kitalálták, hogy inkább azt sem) (és őszinte kárörömmel gondolok arra a szerencsétlen balfékre, aki megkapta helyettem: a szószedet frissítéseit öt igen hosszú kötete csak én vezetem, és nyilván nem könnyítem meg a kiadó dolgát, amíg tartoznak nekem). Érdekes, hogy bár olvastam én már Sandersont, nem is keveset - a teljes Mistborn sorozat, Warbreaker - most először volt az az érzésem, hogy felszínes és sietős. Pedig alighanem csak az Idő Kerekéhez képest.Azt azért már most leszögezném, hogy egy roppant korrektül megírt, roppant izgalmas kötettel van dolgunk. Sanderson mindenképp profi, és nem próbálta, nem is lett volna jó ötlet, ha próbálja szolgaian másolni az öreg stílusát.
Mindenkinek az a baja Jordannel, hogy terjengős és lassú. Ez tagadhatatlanul igaz. De néha engem is meglep, mennyire meg lehet szokni. Sanderson fiatalabb, és magától szikrázóbb, szélsőségesebb könyveket ír; de bő tízezer oldal Robert Jordan után sekélynek és túlexponáltnak tűnik a stílusa. Valahol nagy előnye, másutt pedig épp csak érezhető hiányossága, hogy nem merül el annyira a tapintható kis részletekben. Komolyan mondom, még a ruhaleírásokat is hiányoltam, pedig azoktól amúgy többször falhoz vágtam és kádba dobtam az előző részeket. Furcsa, de mintha nem lenne meg ugyanaz a súlya, ugyanaz a kiterjedése a kötetnek, pedig a maga közel nyolcszáz oldalával nagyjából ugyanolyan hosszú, mint a többi.
Az is érdekes, hogy eddig fel sem tűnt, hogy egyes fontos szereplők (most itt Aviendhára gondolok) szemszögéből még nem nagyon láttuk az eseményeket (pedig már ez a tizedik kötet, amiben szegény lány szerepel! És legalább annyit, mint a fő-főszereplők némelyike). Ez újdonság volt. Nagy újdonság. Nyilván onnan vettem észre, hogy most többször is ott értetlenkedik a szerencsétlen; az egyéniségére olyan sok fény így sem derült, de már eddig is volt olyan érzésem, hogy azon kívül, hogy szeret vérszomjasan hörögni, nem sok személyiséget oltottak bele. Viszont ezek szerint tényleg meg lehet csinálni, hogy jelentős szereplőket mindig csak másokon át mutatunk meg, és ez nem furcsa, sőt, fel sem tűnik az olvasónak - más kapcsán, de megnyugtató, hogy meg lehet úszni a dolgot.
Rettentő sok minden lezárul, néhány dolog igen kurtán-furcsán, de hát ilyen a valóságban is van, illetve több szempontból is így logikus. Rand al'Thor olyan mélységekbe süllyed, hogy az egyszeri olvasó néha megverné a róla szóló betűket, míg mások azért tűnnek csak fel néhány közjáték erejéig, hogy ne feledkezzünk el róluk teljesen. Van benne egy-két állkeresgetős nagy meglepetés is, és egész sokat sejtet arról, hogy Moridin egy ideje miért nem akarja kivégeztetni drága jó cimboráját és örök ellenfelét, a Sárkányt.
Egy szó mint száz: kifejezetten kellemes, és az egész áldatlan helyzetből alighanem képtelenség lett volna ennél többet és jobbat kihozni. Most már csak várni kell a következő két kötetre.
