a művészet örök

Ma kaptam fényképeket az első tetoválásról, amit én terveztem.

Az ember sosem tudhatja, miben alkot majd maradandót.



Csak a haloványan A és I betűket formáló két virágot terveztem, a napocska régebbi... A és I a képen szereplő hölgy két kislánya, a napocska pedig a férje nevének kezdőbetűjét rejti.

egy kiállítás csokrai(a legjobban virágot fényképezni szeretek)

egy kiállítás képei(még otthon, szállítás és kerettörés előtt)

rossz hír

Vannak helyzetek, amikor a döbbent "de hát nem arról volt szó...?", a zsibbadás, a szédelgés, a sírás után után nem nagyon marad más, csak hogy este be kell rúgni, hátha az legalább egy pár órára kitakarítja a gondolatokat és az elkerülhetetlent.

(De egyébként nem, egyébként ott lapul utána az összes nyomasztó álomban, az éjjel kettőkor felriadásban, a csuromvizesre izzadt pizsamában.)

coraline

Megnéztük a Coraline-t, csodálatos vizuális élmény, és roppant félelmetes is, bár engem a rettegett első jelenet nem ijesztett meg, én annyit varrtam babát életemben, hogy még drótvázas, kék nyulakat is. Akik egyébként mind a hárman ott voltak velem, valamit akartam nekik vázolni délután, és tudtam, hogy csak két program közt kávézva lesz rá időm, és rögtön mondták is, hogy ha gombszemet varrok nekik, akkor letörik a kezem, mert az ilyenkor úgy dukál, de megnyugtattam őket, mert a gombszemekre amúgy sem tudnám ráhúzni az álarcukat (ennek ellenére öltöttem coraline-i ötleteket az ő meséjükbe is, mostanában már az időjárásról is újabb ötleteim támadnak, csak általában nem túl összefüggőek).

A babavarrás tehát nem rémített meg, de aztán a koszosan felbukkanó baba folyamatosan. Azt hiszem, igazából az volt az egyetlen, ami nagyon mgrémített, amúgy még a Másik Anyától sem féltem. De a Coraline-baba, az rosszabb volt, mint a(z éjszaka, ködben, vámíprokkal teli ládákat szállító) hajó, márpedig arról tudjuk, hogy maga a transzcendentális rémület. Persze a Másik Házban történő dolgok is elég ijesztőek voltak, mert odaát mindig éjszaka volt, de ugyanakkor lenyűgözőek is, hah, világító kert repülő szöcske-traktorral, vattacukor-ágyú, mi kellhet még?

Nem olvastam a könyvet, de a film történetének nagyon tetszett a szerkezete, a szép szabályosságok, a mesék törvényei, a hármasságok, az és-egy-a-ráadás, ami megfordít mindent, no meg persze a macska, aki kivételesen nem a boszorkány tartozéka. A különféle szimbólumokba pedig belegondolni is kimerítő.

Egy szó, mint száz: érdemes megnézni, de csak ha nem tartozott alapvető gyermekkori félelmeink közé, hogy anyánk valójában egy rozsdamentes géppók, és meg akar enni minket.

(Lezárásként pedig megjegyezném, hogy a magyar címben szereplő titkos ajtó engem korai szerepjátékos éveimre emlékeztetett, és nem csoda, hogy a felnőttek nem találták, az emberek, mint faj, nem értenek hozzá; a kis fehér kutyára gyakran alkalmazott "gombszemű" becézést pedig kétszer is meggondolom ezután... szerencsére a "gomborrú" maradhat.)

kora reggeli morfond

Felébredek reggel 3/4 hatkor, húsz percig forgolódom, aztán felkelek, és természetesen miután megittam az első kávét, hirtelen rám tör, hogy most  igazán el tudnék aludni, de akkor már nem érdemes.

Aztán azon gondolkozom, hogy megszegjem-e John Scalzi elsődleges tanácsát az íróknak, hogy legyek kedves, mert a kedvesség nekem alapvetően legalább annyira természetem, mint amennyire sikítófrászt kapok tőle, például ha valaki úgy próbál meg kedves lenni hozzám, ahogy nekem épp nem, vagy általában nem, vagy soha a rohadt életben nem esik jól, például ez a legtöbbször abban nyilvánul meg, hogy hülyeséget beszél hozzám (netán mangával és képregénnyel megtöltött adathordozókat ad nekem, mert azt én biztos szeretem; megragadnám az alkalmat, hogy ismételten kifejtsem, NEM, belőlem a kerek fejű, levesfazék szemű androgünök és a nyolcvanas évek szuperhőseinek vizuális világa legtöbbször a halk vinnyogás és az erős menekülési kényszer közti reakciókat váltja ki, tehát aki ilyenekkel támad le, az számítson rá, hogy onnantól pár évig rá is halk vinnyogással és erős menekülési kényszerrel reagálok), szóval ha valaki úgy próbál kedves lenni hozzám, amin épp a magam kis szubjektív rögeszméi szerint úgy felbaszom az agyamat, hogy még másnap hajnalban is felriadok, és álmatlanul anyázok, akkor azzal nekem kedvesnek kell-e lennem, ahogy John Scalzi tanácsolja, vagy sem.

Elvégre John Scalzi mégis csak jó író, biztos igaza van.

Aztán arra jutottam, hogy én meg nem vagyok jó író, sőt, író sem, mert akkor legalábbis írnék, és ennek mostanában nem adtam túl sok tanújelét.

Úgyhogy kitűztem a csalánt és megittam még egy bögre kávét.

Aztán elgondolkoztam a tündéreken is, mert igazából engem foglalkoztat ez a téma, és egészen biztos vagyok benne, hogy a tündérek nem kedvesek, nem aranyosak, és nagyon örülök, hogy nekem nem kell személyesen találkoznom velük. Anélkül is épp elég kisebbrendűségi komplexusom van, például mert nem tudom rendbe tenni az életemet; úgyhogy csatlakoznék az ipari forradalom előtti népek óvatos, utálattal vegyes gyanakvásához, és inkább távol tartanám magamat az olyan fajzatoktól, akik emberfeletti képességeit a mikrohullámú sütő előtt nem nagyon tudtuk kompenzálni.

Ennek megfelelően majdnem kijelentettem, hogy én határozottan nem rajzolok tündéreket, de aztán eszembe jutott, hogy mégis, csak általában démonoknak titulálom őket, abban a görög eredetitől közepesen elrugaszkodott felfogásban, hogy nem feltétlenül gonoszak, nem feltétlenül jók, de ne játsszunk velük, mert feltétlenül veszedelmesek.

A baloldali jelölt például egészen egyértelműen haditündér, bár az arckifejezését elnézve az egyszeri halandók nála ágyútöltelékként sem jöhetnének számba. Az egyszeri halandók áltagminősége egyszerűen... túl... alacsony. Ezen a ponton persze komoly kérdésként merült föl, hogy használna-e egyáltalán ágyút, mocskos kis halandó találmány, piha; de aztán arra jutottam, hogy az ábrázatán is látszik, milyen őszintén célratörő, úgyhogy igen, feltétlenül, minden olyan helyen és helyzetben, ahol az a leghatékonyabb.

Aztán persze eszembe jutott a szőke (bocsánat, aranyhajú) Niamh, és hogy ő hivatalosan is tündér, sőt, tündérkirálynő, de őt eleve csak azért rajzoltam le, mert koncepcionálisan nem nagyon lehetett kihagyni. Amúgy ő sem egy kedves asszonyság, férfiakat csábít el a kötelességük mellől, aztán nem vigyáz a kutyájukra, és ráadásul egyes rágalmak szerint elrabolja az Ifjúság Szigetén innen élő tündérek összes gyermekét is (ez manapság jóval nagyobb felháborodást okozna, a büntetőjogi következményekről nem is szólva).

Mellesleg hosszabb ideje tervezem egy fél-ifjúsági tündérmese összeeszkábálását (attól eltekintve, hogy nem vagyok író, mert akkor legalábis írnék), de az ottani tündéreket meg sem kísérelném lerajzolni. Igaz, a többségük nagyon ellenszenves, úgyhogy legalább azon nem pánikolnék, hogy nem lesznek elég éterikusan bűbájlatosak, és hogy senkit sem támad majd meg láttukra az az ellenállhatatlan késztetés, hogy azonnal új Loreena McKennit életművet alkosson (hála a magasságosnak), de nem rajzolom le őket akkor sem.

Aztán meg egyszer úgyis biztos készítek majd aranyos kis tünciket is, de ez még nem holnap lesz, holnap takarítanom kell és ügyet intéznem.

nátha

Csak közben betegedtem is meg is, például egy napot úgy, ahogy volt, átaludtam, és ettől hasznavehetetlennek éreztem magam, azt hiszem, szigorúan véve persze az is voltam, de a NeoCitran rám rosszabbul hat, mint a baseball ütő, és bár a fejem nem fáj tőle, szédelegni tovább szédelgek utána.

Ez azért nem akadályozott meg abban, hogy pénteken Búvárzenekarék törzshelyén sört és whiskey-t, szombaton fonológ barátnémnál bort, lazacsalátát, tiramisut és csokis süteményeket vegyek magamhoz. Valószínűleg nem használt a lázamnak, hogy mindkét esetben sokat gyalogoltam utána az éjszakai fagyban, de így jár, akinek vannak még barátai.

Álmomban mostanában rendszeresen világot kell megmentenem, néha egy nap több generáció képviseletében is, mitológiai állatban egyszarvú lettem (remélem, már nem kötelező betartani azt az idejét múlt kikötést a szüzekkel, máskülönben kivel fogok én sörözni) (arról nem is beszélve, hogy önmeghasonulnék), néha rajzolok, de dolgoznom is többet kellene.

És van még fréziám, liliomom, lázam. Több, mint a felének örülök. Az élet szép.

szent patrik napja

Túl volnánk ezen is... és a fényképek alapján nagyon örülök, hogy csak a nagybátyámnál volt gép, és más nem örökítette meg a fejemet. De nagyon jó volt, és köszönet mindenkinek még egyszer, a segítségért, a biztatásért, a lelkesedésért, és azért, hogy / ha eljött. Jó volt látni titeket! Most pedig (mivel az amerikai népdal is megmondhassa, Szent Patrik napján mindenki "ojris") igaz, kelta lelkülettel ledöntök egy adag whiskey-t, és közben a Spancil Hill-t énekelgetem.

Majd meg még összeszedem a gondolataimat és a képeket, és akkor írok bővebben is.

készülődtem is

Insane hathatós és életmentő segítségével aztán eljutottak a képek a könyvtárba, sőt, a falra is fölkerültek (időnként ugyan felvetettem, hogy én is hajlandó vagyok felmászni a létrára, de nem hagyta; a világ nagyon szerencsés, mert nekem még mérőtárgyakkal a kezemben sem sikerült volna szimmetrikusan elrendezni a képeket tartó damilokat, ebben egészen biztos vagyok), most már csak attól rettegek, hogy valamelyik függesztés (a damil, a horog, vagy a kép hátán az ellendarab) megsemmisül, és reggelre mindenüt öngyilkos képek hevernek majd, saját üveglapjuk által szilánkokra metszve, papírsikolyuk még ott visszhangzik majd a könyvtár falai között, és a könyvek rettegve bújnak össze a végtelen polcokon.

Izé, az ugye hiba, hogy mindez egy mondat volt?

készülődöm

Természetesen sikerült belelépnem az egyik keret üveglapjába, szerencsére abba, amiből volt egy tartalék (három kellett, de párosával adták) és szerencsére nem vágta el a lábamat, de azért most már kicsit unok mindenféle papírlapokkal ügyetlenkedni. És fogalmam sincs, hogy fogom holnap elvinni a képeket a könyvtárba, mert nehezek ám, rohadt nehezek, haza is csak úgy tudtam elcipelni azt a ronda sok keretet, hogy közben megálltam egyszer palacsintát enni.

Aztán teltek, múltak az órák, és csomagolás közben sikeresen összetörtem a pótkeretet is, át kellett gondolnom és szerveznem, mi hogy legyen, mert nem-nem-és-nem akarok visszamenni még keretet venni.

De egyébként szépek meg minden, igaz, felirat még nincs hozzájuk, meg nem is tudom, azt hogy akarom, de hát még majdnem egy fél napom van, mielőtt feltesszük.

az én fejem nem rendezőpályaudvar, hanem roncstelep

De tele van írnivalóval és köddel és reggelente egyre tovább tart, mire kitisztul a tekintetem. Ha elmegyek itthonról, rögtön süt a nap, aztán hazajövök, és rögtön esik az eső;, most már hivatalos, hogy a világmindenség összeesküdött ellenem, vagy azt hiszi, hogy valami skót mocsári növény vagyok, és csak hideg nyirkosságban érzem jól magam.

Szereztem egy napsárga virágot az ablakomba, nem nárcisz, és így, hogy csak egy cserépben kuporog a három tő, olyan magányosnak tűnik, de ahhoz azért világválság van, hogy én beültessem a három méter hosszú ablakpárkányomat, és különben is, elhervad a virág, eliramilk az élet, én meg biztos elfelejteném gondosan eltenni és újra kiültetni a kis jácint-krókusz-nárcisz-nősziromhagymácskákat.

Rohangászás van, képnyomtatás, szakkifejezés-keresés, darázsfészek vaníliaöntettel, fűszeres muffin, béke-gyros, rumos tea, juhtúrós pogácsa és új-zélandi báránysült. Ennek egy része nagyon nyűgösítő és nehéz, a másik része viszont jó, és nem csak azért, mert igazi haspók vagyok (ellenben a hamis haspókokkal). Rettentő dolgokat tudok meg, ennek egy jelentős részét azonnal elfelejtem (albetét), egy része érdekes (a brit kommandósok kézikönyve szerint jobb híján használt, még nedves teafilterrel kell átkenni a szúnyogcsípéseket), és/de annyira akadnak egymással a gondolataim, hogy elkezdtem dadogni (vagy legalábbis jobban, mint valaha, pedig sosem voltam a világos önkifejezés bajnoka), továbbá nincs itthon kávé.

Persze előfordulhat, hogy egyszer majd az agyamat is visszaszerzem, és írok értelmeseket, de addig bemutatom a nyuszikat, akik közül háromnak van már álarca, és egynek igazi is, ezzel kb. 21%-ra kúszott fel az állapotjelző csík. De egyszer majd kész lesz a csodálatos bábképregény is, és akkor rettegni fog az egész világ, az időigényét elnézve könnyen meglehet, hogy valójában erre akartak figyelmeztetni minket a maják.

ez van

Mióta szebesültem vele, hogy az, hogy lelkem mélyén mindig is a nagymosással azonosítottam az esős, de földillatú napokat, igazából csak egy tolkienita csökevény, és Aranymag mosása miatt kellett a négy hobbitnak pihenőnapot tartania Bombadil Toma hajlékában (amit én már csak a menü miatt sem bántam volna; foszlós, friss kenyér, vaj és méz... ...mmm) szóval azóta még jobban szeretem az ilyen időt. De egyszerre legfeljebb egy napot; mostanra már megint fényhiányom van.

Történtek olyanok, hogy: kocsmáztunk Minden Rénszarvasok Urával és Úrnőjével. Megnéztük, amint Jet Li Névtelen Hős. Kocsmáztunk edzés után. (És fényképezkedtünk avar sisakban.) Megnéztük, amint az Őrzőket senki sem őrzi. Idegeskedtem. Sokat. Fájt a fejem. Sokat.

És azon gondolkozom, hogy miért csak tulipánokat lehet kapni, amikor én nárciszokat akarok felsorakoztatni az ablakpárkányomra.