a tompa kés, amiről nincs mit írnom

Aztán volt olyan is, hogy véletlenül belebotlottam Grafikuslányba, és húsz percen belül megdöntötte a rövid távú elképesztés világrekordját, kétszer kis híján begyalogolt egy szabályosan közlekedő villamos alá, aztán majdnem átvágott egy négysávos kereszteződésen, majd amikor őszinte döbbenettel megkérdeztem tőle, hogy de mégis, merre kószál az életösztöne, akkor mondta, hogy neki olyan nincs, de nem is hiányzik. Kicsit később felnézett rám, és büszkén megnyugtatott, hogy félig azért magánál van. Majd megpróbált meg- és eltéríteni fantasztikus és mindig újszerű spirituális előadásra, bár hatszor is mondtam, hogy nekem most nem megy a spiritualitás, mert épp bogarak zsibonganak az agyam helyén (valójában nem én lettem Eddie Vedder - bugs are in my head   - csak nyűgösen hisztis voltam, és egy pillanatra már majdnem azt hittem, hogy szerelmes; de aztán megnyugtattam magam, hogy az valószínűleg ennél élénkebben feltűnne, inkább csak nyűgösen hisztis lehetek, és azóta el is múlt, úgyhogy tényleg), mondta, hogy az arra is jó. Bogarakra. Az ellen is véd. És még én panaszkodtam. Amikor emberek ilyen állapotban mindennapolnak. Remélem, én legalább senkit sem akartam megtéríteni. Ugye arra azért emlékeznék, ugye?

Még a Primordialt is csak félve mertem ajánlani embereknek, pedig az nem vallás.

Egyébként kezdek kibékülni a szövegekkel, különösen a koncertlemez részeg felkonferálásaival. Részegen én is beszélek érdekeseket, pedig nekem még csak lelki fájdalmat sem okoznak a történelem viharai (és volt, amit simán félrehallottam).

Tegnap este például Synge-et olvastam és a To the nameless Dead -et hallgattam, miközben jeges szélvihar rázta az ablakot, és gondoltam, hogy most akár száz évvel ezelőtt is lehetnék, egy sötét, connemarai fogadóban (bár akkor még nem volt black meg doom meg miegymás metal, de kicsire nem adok), csak aztán meghozták a pizzámat, és már valahogy nem lehetett olyan autentikusan beleborongani a kelta alkonyatba.

Úgyhogy Deirdre és Naisi (hősnők és hősök) históriája helyett inkább Schultze és Hagerdorn (álruhás milliomosok és álruhás szegényemberek) történetét szedtem elő, Erich Kastner tollából (Három ember a hóban ), bár itt megint több ponton hiányoltam a kezemből a söröskriglit. A könyv folyamán rengeteget ittak, és én nem, én csak kávét és csalánteát.

Viszont rájöttem, hogy az éjszakai buszokra azért mindig az Oktogonon szállnak fel az ellenőrök, mert ott van éjjel-nappali McDonald's, és nyilván ott szoktak tobzódni, ha már fűtés és forró ital is akad. És ismét bebizonyosodott, hogy ha az ember kedves az ellenőrökkel, akkor az ellenőrök emberfelettien kedvesek vele, nem állnék ellenőrnek, de azért néha őszintén sajnálom szerencsétleneket.

Valamint írtam kb. négyoldalnyi igazi fiction -t angolul, és bár ezek a részek nyilvánvalóan semminek a végleges változatába nem illenének bele, azért érdekes dolgokra jöttem rá közben. Például, hogy tudok írni angolul. Szinte.

Bár ez még a magyar részekből van.

Ash csak intett egyet, aztán a fejét csóválva tovább indult. Sosem tudta igazán megszokni a rajongókat. Az őrülteket még csak hagyján; tudta, miféle energiákat robbanthat ki a zene. De ezt a hétköznapi, kilenctől ötig robotoló fajtát nem értette, annyira rendezettek voltak, annyira fegyelmezettek, annyira... üresek. Miféle szenvedély az, amit be lehet szorítani az értekezlet és a vacsora közé? És vajon szenvedély az, amit csak mintegy sétálni engednek ki, ha éppen véletlenül sikerül rá időt szakítani? Mit adhat, mit adhat nekik? Azt a hazugságot, hogy négy perc harminckét másodpercig, vagy amíg a boltban sorra nem kerülnek, arra végtelen és örök három percre őszinték és szabadok lehetnek? Gombnyomásra kikapcsolható szabadság, számonként elléptetett szenvedély; mit éreznek ezek? Vagy csak ő nem képes megérteni, hogy mindez nem hazugság, hogy ha négy perc harminckét másodpercre is, de ki tudja tépni őket a szürkeségből, hogy ha csak végtelen és örök három percekre is, de tényleg őszinték és szabadok... Megrázta a fejét. Nem hitt benne.

...

A lány mormolt valamit, és Ash a hirtelen kézmozdulatból úgy vette ki, erős biológiai jellege lehetett. Amikor felnézett, már mosolygott, de olyan feszülten, hogy Ash hátralépett. Ha ez a szenvedély, ezt tényleg ne engedje ki, még sétálni se, még négy perc harminckét másodpercekre se.

Ezen kívül függőségben élek a pattogatott kukoricától. Már másfél napja.

És nem értem, mit írnak az emberek, saját magammal az élen.

Black Hód Ármányai

Volt olyan, hogy szándékosan találkoztam Grafikuslánnyal, mert nem láttam rég, és furcsa volt és rossz, mert ő pedig szét volt csúszva (de nagyon), és összefutottunk Brighttal véletlenül, és az arckifejezése alapján neki is feltűnt, hogy Grafikuslány szét volt csúszva (de nagyon). Ilyenkor egy kicsit aggódom, hogy azért ugye én ennyire nem voltam súlyos októberben, bár amilyen sűrűséggel érkeznek a gratulációk, hogy már kezdek emberszabású lenni és hogy-úgy-aggódtak-értem, félő, hogy igen. Damn , szigorúan azzal a durván óbazdmeg hanghordozással, amit Eminem használ a Stan végén.

Yo.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fanzine-unk, és valahol még meg is van, mármint nem a fanzine, hanem az összes 13 száma, sajnos nem tudom, hol, de eléggé elgyalázva, ahogy legutóbb láttam. Például mert a képregények egyes számait alkoholos filccel rajzoltam, és az alkoholos filc förtelmes dolgokat tesz a szomszédos papírokkal, megfogja őket, és aztán onnantól kezdve... Ráadásul a számok nagy részének nincs meg az eredeti file verziója, és ha meg volna, sem tudnék most hirtelen mit kezdeni egyikkel-másikkal, azóta valahogy megszűnt az érdeklődésem és a Corel Draw-m is, ugye.

Vicces kis fanzine volt ez, szinte már komoly cikkekkel is, például volt benne interjú, lemezkritika, együttes-bemutatósdi, és ezeket mi is komolyan vettük; egyes rovatainkat és különösen pedig a képregényt aztán nem. Vettük komolyan. A képregényben például minden alkalommal más együttes mentette meg a világot totemállatunk, a gonosz Black Hód ármányaitól; pedig hol néztem én még akkor a Pinky & The Braint, hogy tudjam, hogy a gaz rágcsálók mindig megpróbálják eluralni a világot, ugyan hol...! (Nem, még a Cartoon Networkön sem.)

A Különbség a Hód és minden más, értelmes fanzine-forma között már a címlapon is megmutatkozott; ez mindig Feitico da Lua személyes játszótere volt, és már akkor is irigyeltem a Photoshopját és a kreativitását, azóta már nem teszem, mármint lett Photoshopom meg minden. Az áprilisi színes különszám annyiból volt különleges, hogy (bár a címlap egyen-fukszia lett; perverzül tekeredett, és a hátulján el lehetett játszani a klasszikus tulipánból-paprika-paprikából-Jancsika hajtogatóst) minden egyes lappárt más színű papírra fénymásoltunk; az utolsó számon pedig le lehetett húzni a (leszúrt Black Hódot ábrázoló) rolót, de abból nem maradt létező példány a birtokomban. A címplaszerkesztésben irányelvként érvényesülő -elme- viszont a többi számon is virul.

Emlékezetes eseménynek számítottak a Játékok, például a világ legrosszabb történetbe foglalt anagramma-kutatásai, amire mindig meglepően kaptunk megoldást, de volt logófelismerő-pontösszekötő verseny is, azt utólag én személyesen szégyellem, de értsétek meg, éjjel kettőkor rajzoltam egy fénymásoló tetején, úgy, hogy másnap délre egy havi sátorozáshoz összecsomagolva, délcegen és egy befejezett számnyi Hódot hátrahagyva kellett megjelennem a Keleti pályaudvaron (hajnalban még a Bem rakparton sétálgattunk C.S.-el a napfénytől vörös, áradó Dunában az első buszra várva, miközben a később Pissman kódnévre hallgató, kiöregedett, részeg hippi zaklatott minket, és már tudtuk, hogy plusz egy kört kell megtennem az otthon felejtett címlapkép miatt).

A Téli tücsök meséi nyomán a Téli Hód is kigépelte véletlenszerűen, egy fű -illatú valami alól ki-kiszökve, hogy A SZIGETRE VÁGYOM, úgyis mint koncepcionális Sziget-beszámoló 1997-ből, amire a mai napig büszkék lehetnénk, de szerintem már csak én vagyok, mármint erre büszke. Elmosta mellőlem a gonosz, nagy idő a tettestársaimat; nyilván azért, mert túl közel álltak hozzám. És sok minden más is változott, a mobiltelefon például már nem a Győzike kategóriájú létformák védjegye, hanem eleve, akkor még nem tudtuk, ki az a Győzike, és azóta pedig a Szigetes túlélés legfőbb eszköze. Mármint a mobiltelefon, nem a létforma.

És aztán volt például az a szám, a hatos, ami a régi, lapozgatós Kaland-Játék-Kockázat könyveket idézte, és amiben azt a nehéz feladatot lehetett megélni, hogy Csirke, az átlagos rocker, egy csúnya berúgás után Nick Carter Backstreet Boys tagként ébred. De van visszaút. Még ebből a pokolból is van visszaút.

De nem feledhetem folytatásos lovagregényünket, az Éjidő Lovagja (aka. Knighttime Birds) című mega és giga és opuszt sem, ami leginkább kusza volt és össze-vissza, mert az első rész után csúfosan elveszítettem a részletes útitervet. A végén azért a hős metállovagok megnyugtatóan megmentették Anneke hercegnőt Black Hód ármányaitól (akkor volt emelkedőben a true metal csillaga, hjaj, akkor még mertünk nevetni rajta; később már inkább sírni volt kedvünk), és az is kiderült, hogy legfőbb hősünk, Sir Ripper maga... ezt inkább fedje jótékony homály, megoldásokat legfeljebb a szerkesztőségbe várnánk, de az szerencsére réges-rég megszűnt. Stepps-i Sir Floorshow és Békásmegyeri Sir Harris valódi kilétét például fiktív világéletükben az fedte (jé, kiderült, hogy valójában Duncan és Csabika volt a keresztnevük; hogy volt keresztnevük).

És hát a képregények. Végre megembereltem magam, és egy párat pixelesítettem, már csak azért is, mert időnként a WarCraftIII is unalmas, nem csak a fordítás, és ennek ráadásul több értékmentő értelme van. Vagy nem. Egyébként tényleg nem nagyon lehet elolvasni a szövegeket, és a rajzok is elég döbbenetesek (mondhatni éktelenül randák), de ezt ellensúlyozandó rajtuk az olcsó fénymásolatok minden varázsa, például hogy még kevésbé olvashatóak és még sokkal csúnyábbak, mint az eredetik. File-tisztogatás közben többször is elkínzottan kérdezgettem, hogy "ez a hülye, ez ki volt" , és nem kis szomorúsággal töltött el, hogy általában a különösen fájó részeknél én saját magam.

Black Hód ármányai 2.
Egy régi történet
avagy hogyan küzd Bruce Dickinson, ha a Gonosz pólógyártásba kezd


Black Hód ármányai 3.
Nővérem, irgalmazz
ne keveredj szerzői jogi perbe a The Sisters of Mercy-vel, még zseblámpája is lehet


Black Hód ármányai 4.
1 pillanat, kérem!
harkályok a Marsról, és miért késett egy órát a Faith No More a Szigetes koncerten

Black Hód ármányai 5.
Bocs, tényleg egy pillanat...
eseti napfényhasogatás után a Paradise Lost tagjai visszafestik a világrendet, és a szemhéjukat is

Black Hód ármányai 6.
Seggrészeg Bús Szerelmi Dúdolgatós
azóta sem árulták el a Radiohead tagjai, hogy miért érdemes a földre feküdni


Black Hód ármányai 8.
A Halál Havában
eladjuk Trent Reznort, hisz talpig Fekete (biciklisnadrágban) Dalnok; később hatásosan reklamál


Black Hód ármányai 9.
Hé Mr. Hóember
majd ha fagy; a Dog Eat Dog síparadicsoma és az Immortal hószörnyei között zord a tél


A stáb egykori, állandó tagjai a következők voltak: PartIII Asztrogóttal közös álnevünk; C.S. Asztrogót egymaga; Feitico da Lua (aki keveset írt, de annál jobban, és összetördelt mindent, amit csak egy újságba tördelni kell és lehet) életem akkori legnagyobb szerelme; Footer és [Version] pedig személyiségem lehasadt részei, úgyis mint sosem akartam, hogy kiderüljön, hogy túl sokat írok ahelyett, hogy értelmeseket.

Azzal pedig senkit sem akarnék rémítgetni, hogy később Cudar Gyíkok néven újabb totemállatot emeltünk a nyáladzó idiotizmusnak, érjen majd mindenkit meglepetésként, ha egyszer eszembe jut.

hiánypótlás, 30 napon túlsziget 2007 és a harmadik nap (augusztus 10, péntek)

Pénteken meleg volt, és én úgy döntöttem, hogy kékbe kell öltözni, például előszedtem kar- és nyakláncokat is, pedig ez igazán nem jellemző rám, sem a kék, sem a karravaló. De másokat is megihletett a napfény, például arra, hogy végre és szárazon aludjanak; heteken és hónapokon át sátoroztam el az ifjúságomat, és le merném fogadni, hogy a csütörtöki viharok több sátrat alakítottak át gyerekeknek való pancsolóvá, mint ahányat szárazon hagytak - márpedig kevés gusztustalanabb dolog van, mint hálózsákkal meregetni a vizet, és tudni, hogy többé a világon egy száraz váltás zokni sincsen, mert még ha veszek egyet, az is átázik a kiszáríthatatlan cipőben (igaz tapasztalások a szomorkás angol eső hazájából).

Az idő azonban szép volt, és mi is, feltétlenül; a Hilltopnál gyülekeztünk, egyre többen és természetesen egyre jobb hangulatban. Elvégre máshogy nem is érdemes. Idővel elfajultunk a Nagyszínpad felé is, de akkor már sötétedett és Pink ugrabugrált a háttérben. A sártengerek közötti keskeny, járható sávokon egyensúlyoztunk éppen át, amikor különös jelenség vonta magára a figyelmünket: az egyik medence méretű tócsában különös, sárszínű... lények   tobzódtak. Másoknak nem sikerült nem beleesniük a mocsárba. És ha már beleestek, akkor bele is hempergőztek, és ha már bele is hempergőztek, akkor valahogy átitatta őket a gonosz mocsári manókra jellemző késztetés, hogy ők bizony mást is belehempergetnek, vagy belefojtanak, vagy mindenesetre sárzombiknak érzik magukat, és erőszakkal is terjesztik a sárzombulást.

Az első gyanútlan járókelőt ketten rántották be a lágy iszapba, ahol aztán kedélyes birkózásba kezdtek; és mivel a sárlények között több lány is volt, a társaságból is akadt olyan fiú, akit úgy kellett visszafognunk, nehogy csatlakozzon hozzájuk. Még az sem hatotta meg, hogy 1) utána nem tudna lezuhanyozni, és a rádermedő hideg sár elég kellemetlen lehet 2) mi pedig nem ülnénk le vele egy asztahoz borozni, nagyjából soha többé (ezt amúgy később sárfürdő nélkül is sikerült elérnie, sok bor után találékony önsorsrontó az ember). Közben gondoltam, hogy ha már itt vagyok én is és a gépem is, lefényképezem a hempergőzőket, annyira ijesztően néztek ki azzal a megelevenedett agyagszobor külsejükkel. Az iszapbirkózó női hármas ebben a pillanatban döntött úgy, hogy új áldozatok után néz, és az egyik futva megindult egyenesen felém; én persze szintén futva kezdtem el hátrálni, egyenesen neki békésen álldogáló barátunknak, akiről ugyanezzel a lendülettel le is pattantam - de csak miután összetörtem Brainoiz borát, amit megőrzésre nálunk hagyott. Heves bocsánatkérések közepette bújtam el a többiek, mert az hagyján, hogy megsemmisítettünk rengeteg kiváló fehérbort, de én még mindig féltem a germán trollnőktől. Hú, de én nagyon féltem. Onnantól kezdve figyeltem rá, hogy mindig legalább két méretes férfiember legyen köztem és a sármanók között.

Amikor Brainoiz is visszaért, és fényképezni is túl sötét lett, végképp kivonultunk a veszélyzónából, mert innunk kellett az ijedelemre, és a megsemmisült bor tulajdonosait (akié jog szerint lett volna, és aki a pólójába épülve hordta) vigasztalandó. És akkor már táncoltunk is a sárban és szemerkélő esőben. És vártuk a Madnesst.

És a Madness jött.

És jobb volt bármi másnál.

Akkora bulit én még nem nagyon láttam, táncolt az egész közönség, kicsit még azok is, akik előrelátóan rendszeresítettek maguknak egy zöld kanapét, mert a Szigeten is legyen igényes az ember, és ne csak úgy a földön ülve szemlélődjön, ha már. Az úr a keverő és az italpultok háromszögében, a kólásdobozok és söröspoharak pusztájában is úr, pedig ahhoz képest a pokol kispálya. Mi pedig táncoltunk, mint a megveszekedettek. Aztán ezen kívül még táncoltunk, és utána táncoltunk is, végig egy teljes koncertet, féktelen ugrálással és vigyorgással körítve. Még a szomszédságos bámészkodókat is táncra bírtuk, bizony.

Ezzel sikerült valami olyan magasságokba emelkednünk, amit a világ már nem értékelt biztonságosnak, és az este innen át is billent valami érzelmileg hasonlóan túlfűtött, de sokkal kellemetlenebb programba: jelesül, hogy sok bor és mások részéről még annál is több után Válságot Kezeltem. Tudni kell, hogy a Válság Kezelésére én egyetlen egy kézenfekvő módot ismerek, mégpedig hogy teljes alacsonyságomban kihúzom magam, és ordítok és bökdösöm a Kezelendő Válság mellkasát; ez különösen vasárnapi konflislónak felékszerezve, virágos, kék nyári ruhában hatásos, a Sziget kellős közepén. Bár tény, hogy legalább két lépésen át hátrált az alany, mielőtt rájött volna, hogy súlyra nagyjából két nyúl is kitelne belőle, és velem ellentétben van magassága is. Nekem viszont nagyon elborul az agyam, ha azt látom, hogy egy megtermett férfiember trágárságokat ordítva lökdös egy nőt, és ha jó barátnőmmel teszi, akkor mindenki örülhet, hogy kicsi vagyok és használhatatlanul gyenge.

Válságot idővel sikerült elzavarni (ez a Kezelés határozott, és végeredményben sikeres válfaja), majd kisebb vargabetűket tettünk a bodzapálinka felé, hogy a lelki békénk is helyre álljon; a bodzapálinka igazi csoda, és még a nők lelki békéjét is helyre állítja. Az igazi, nagy megnyugvás előtt aztán kitört a vihar, és a társaság kettészakadva menekült a Csónakház udvaráról - egyesek a grillpult előtt kerestek hiányos fedezéket, mi bejutottunk az épületbe, ott legalább csak tömeg volt. Víziszonyomban (eső, már megint az az átkozott eső) kis híján már Guinness-t vettem (három után egész kalapot is kaptam volna ajándékba, hé!), aztán eszembe jutott, hogy A Bambit mi hosszan és hangosan kinevettük, amikor elárulta, hogy ő ivott olyat a Szigeten és rossz volt (buta dublini, hát tudhatná jobban), és inkább energiaitalba fektettem a vagyonomat, hogy ébren kibírjuk, amíg eláll az eső.

Az eső nem akart elállni, de legalább érdekes dolgokat beszéltünk meg, én például nem sokra emlékszem, de az EU és a muzulmán vallás szerepelt benne. Valamikor aztán eluntuk a dolgot, és nekivágtunk az esőnek, én raboltam a csomagmegőrzőből térdig érő pulóvert és fuksziaszín kötöttsapkát, ettől aztán végképp sajátos külsőt öltöttem, viszont nem akartam egy helyben megfagyni a vizes és spagettipántos semmiben. Elindultunk taxit szerezni, háromnegyed óra alatt megtettünk tíz métert a sorral, aztán kiszámoltuk, hogy ebben a tempóban talán másnap éjfélre már kapnánk is kocsit, de sebaj, majd odakinn.

Odakinn aztán hosszas didergés és tekergés, valamint hiábavaló telefonálás után kiderült, hogy a Sziget és a vihar ketten együtt megszüntették Észak-Buda teljes taxiforgalmát, de már órák óta. Nincs mit tenni, vetettem fel, el kell engem kísérni hazáig, ott van éjszakai busz Dél-Budára, annak csak nem omlott össze a taxiforgalma, és nyilvánvalóan azért ajánlgatom, mert útba is esik. Mármint Dél-Buda. Mármint nem nekem.

Nekem speciel a forróvizes fürdő esett útba, és valamiért a mélyhűtő is, mert aznap éjjel hagytam nyitva tántorgás közben - de ez már egy másik történet, és mérhetetlenül utáltam utána leolvasztani az egészet.

...illumination...

Megvilágosodtam. Ez a Rollins szám az évezred újrafelfedezése.

Ezen kívül az évezred újrafelfedezése az is, hogy a Skid Row ilyen korán tudta ám az igazat, és megmondta, hogy "you can't be king of the world if you're slave to the grind" , garázdálkodtam Búvárzenekar zenéi között. Tulajdonképp nem is tudtam, hogy nekem világéletemben az Anthrax hiányzott, a Corrosion of Conformity és a Living Colour kapcsán legalább sejtettem. Bár a hatvankiló-Tarja Turunent akkor sem nézem meg, ha Doug Wimbish kíséri, pedig Doug Wimbish, ah, az ember, aki szuggesztíven kezeli a basszusgitárját, már megint telenyáladztam a bögrémet.

morgás: tudálékos és szőrszálhasogató

Szóval olyasmik vannak, hogy ideológiailag felideolog-idegel ám a Primordial, minek is hallgatok dolgokat, amik szólni akarnak valamiről, és az a valami nem a bakancsorr-nézegetés nemes grunge hagyománya. Mostanában lemezhallgatás közben folyamatos belső monológokat mantrázok, nagyjából a hülye-vagy-te vonalon. Különösen a (z amúgy elképesztően szép és annál még elképesztőbben közhelyes) digi-könyv kiadvány kísérőszövegeiért csapnám néha tarkón a derék Nem mestert (ha már felnézek rá, vagy micsoda; persze magasabb nálam, és különben is, a felnézés és az egyet nem értés nálam nem zárja ki egymást), például, hogy "te Isten barma, te, hát most konkrétan melyik ír szobrotok eredetije fintorogna, hogy nem harcoltok már és miért már nem már, a Parnell vagy az O'Connell, de mondd nyugodtan akár a Pearse-t is, szerinted ő ragaszkodna hozzá, hogy nyissatok harmadik világháborút, amikor épp Ulsterben is békésen és a ti irányotokba halad minden?" ; milyen kínos, hogy már az egyik kedvenc együttesemhez is öreg és cinikus vagyok.

De azon is lekarmolom az arcomat, hogy "your dying culture" , hát a frászkarikát haldoklik az én kultúrám, de még a nemzetemé sem. A tömegeknek mindig is tömegkultúrája volt, azaz sosem valami égbe szökő, nem haldoklik az, csak így él; az én személyes kultúrám pedig már olyan emelkedett, hogy hé, hát a tizediken lakom, hová magasabbra? Tudom, tizenöt emeletes házban lakom, még van bőven hely.

Úgyhogy emeltem is a kultúrámon, és megnéztem az elsőbb Erzsébet királynő megfilmesített Aranykorát, és volt benne westie, és innentől (azaz a negyedik perctől) kezdve nem kötött le a film, mert innentől (azaz a negyedik perctől) kezdve kutyát akartam dögönyözni. Különösen ahelyett, hogy ismét bebizonyosodott, hogy még a hetyke kalandor hősszerelmesek is a fiatal, pisze szőkékre buknak, és mivel fiatal már nem vagyok, pisze és szőke pedig sosem voltam, ilyenkor elszomorodom tengermélyen. És nekem még csak birodalmam sincs, hogy kárpótoljon, a birodalommal járó csodaszép zöld és kék selyemruhákról és elképesztő ékszerekről nem is beszélve.

Jó, persze az egésznek lett volna történelmi színezete is, de az már ott megbukott, hogy akkoriban még nem voltak westie-k, Stuart Mária sem ilyen decens kis töltött galamb volt, hanem a maga hét láb magas termetével még most is beférne bármelyik női kosárcsapatba (ezt tavasszal olvastam az edinburgh-i várban, és a skótok csak tudják, ha már az ő királynőjük volt), és amúgy is az egész valami festményszerűen prűd dicshimnusz lett I. Erzsébet bátorságáról és szűziességéről. Persze látványos és romantikus és minden, de azért feltehetően nem csak egy kósza puszi és némi vállon sírás volt közte és a derék Sir Walter Raleigh között. Mi több, ezt már a kortársaik sem feltételezték róluk.

Meglepő, de ezzel együtt is kifejezetten kellemes volt a film, úgyis mint szórakoztató, látványos és szép. Csak ezt sem érdemes összekeverni az alaposabb történelmi ismeretekkel.

Ellenben most már komolyan érdekel, hogy milyen világban élnénk ma, ha az a vihar nem verte volna szét a spanyol Armadát?

A lényegesen nagyobb nyálcsorgást persze Az Arany Iránytű   trailere okozta. Bár a kiragadott részletek alapján az állatok nem győztek meg, a jegesmedve nem ilyen, a jegesmedve sokkal vadabb és sokkal, sokkal sárgább (és szebb!!!); ellenben Nicole Kidman végre mégis. Nagyon nem tudtam Mrs. Coulterként elképzelni, pedig igen. Jó lesz.

A másik, még nagyobb nyálcsorgást a Beowulf   és az ő nagy agyonreklámozottsága váltja ki, folyamatosan. Bár a reklámszövegíró komoly kétségekbe ejtett, hogy most akkor hogy is van ez Beowulf és a gótság kapcsán; olyan hülyén nézne ki zsabós bőrpáncélban, bár a fekete-fehér arcfestés legalább dél-skandináv származásához illene. És én ráadásul tudom, hogy amúgy is geat , és az valami más, a gótok délebbre laktak, és különben is; de aztán utánaolvastam az itthon tartott szakirodalomban, mert Beowulfból tartok itthon olyat, többet is, és a szakirodalom azt írta, hogy nem biztos benne, csak valószínűsíti, hogy nem gót, nem jüt, inkább csak egy korán beolvasztott svéd törzsecske ez a geat. Mert amúgy az eposz végére határozottan és egyértelműen el is tűnnek a történelem összes színpadáról, együtt halnak utolsó nagy királyukkal, ilyen kegyetlen volt a népvándorlás, és ennyire... ööö... izé... gót   eposzokat írtak ezek a különféle germán népek.

nincsen bennem életösztön

Csak ezzel magyarázható, hogy elmegyek francia karaoke estre kettesben egy harmatos harmadévessel, és utána még csak nem is csodálkozom, hogy a férfiemberek inkább rajta lógnak fürtökben. Igaz, volt ott akkora tolongás és hangulat, hogy akadt volna nekem is, már ha időközben nem jöttem volna rá, hogy 1) mihez kezdenék én most egy ilyen igen jámbor fajtával 2) énekelni akkor is sokkal jobban szeretek, ha amúgy akadna pár ilyen igen jámbor fajta. A francia asztaltársaság a harmadik énekpróbánk után minket és az egyéb véletlenül felbukkanó magyarokat is bevont a bűvkörébe, így eshetett, hogy nemsokára tízen osztoztunk három mikrofonon, és francia slágereket énekeltünk; igen, még én is, az én franciatudásommal, igen, két lelkes francia között egy mikrofonnal, még én is. De az sem volt semmi, amikor a pincérnők, a szakács, a karaoke személyzet és a teljes vendégkör részvételével fiúk-lányok megosztásban sikítottuk a Grease   nyitódalát, vagy amikor a harmatos harmadéves flörtjével összedugtuk a fejünket, és teli torokból kiabáltuk a Simple Minds Don't You -ját egy mikrofonba, ketten. Nagyon jó volt; karaoke bulira akarok menni még, és nem csak azért, mert láthatóan itt lehet a legjobban ismerkedni, hanem mert sokan sokat énekelni, miközben azok, akiknek épp nem jutott kedv vagy mikrofon, vadul táncolnak a többiek között, és nem   esnek hasra a huzalozásban mégsem; az, hát az teljesen kész.

Aztán még előtte voltak olyanok is, hogy születésnapi megleptük Raont, ha már harminc múlt, és kicsit Búvárzenekarnak és Nelisnek is kijutott az ajándékokból, ha már úgy akkortájt van nekik is a születésnapjuk, és ettünk csilis-csokis süteményt, aztán másnap volt hóvihar, de később ezt elmosta az eső, és azóta is csak zuhog. Befizettem a következő francia tanfolyamra, úgyhogy most már valószínűleg nem csak számolni, bemutatkozni és tagadni fogok tudni; bár például már kiváló samponházaló ügynök lennék, dobálódznék mindenféle számokkal, aztán letagadnám még a nevemet is.

Később emberekkel ittam; sört és kávét, bár ez két külön este volt. Srakker ügynök elmesélte az új képregénye tervét, Búvárzenekarral megbeszéltük, ki hogyan szoroz fejben, Brainoizzal pedig Annekét méltattuk, elvégre Anneke aranyos. A következő fejezetben Adryval arra jutottunk, hogy a macskák szeme egészen más színben veri vissza a vaku fényét, mint a kutyáké, és megtanított, hogy hogyan kell használni a telefonomon a Bluetooth-t, mert azt eddig tényleg nem tudtam. Valamint megnyugtatott, hogy két hét távlatából is látható, hogy mennyivel jobban vagyok, és például nem is beszélek teljesen összefüggéstelenül meg hülyeségeket. Márpedig én mondom, ez valami döbbenetesen nagy haladás a pár héttel ezelőtti állapotokhoz képest, akkor átmenetileg nagy hiányt szenvedtem a tagolt beszéd adományában. És az összefüggő gondolkodáséban is.

A Primordial kapcsán rájöttem, hogy a Heathen Tribes   nekem jobban tetszene hangsúlyos bodhránnal, én annyira és nagyon szeretem azt a dobot, hogy már így is azzal hallom, csak mégsem; és hogy másokra is kedvet ragasztottam az együtteshez, pedig tényleg mindenkinek csak a saját felelősségére. Elvégre ez metal - ráadásul abból a fajtából, ami komolyan veszi magát, és a közönségtől is elvárja ugyanezt. Manapság pedig olyan kevés dolgot illik komolyan venni, hogy még azt sem. Nehéz feladat. Komolyan nehéz feladat komolyan venni bármit is.

Mellesleg pedig szemléltetném, hogy mit félek elrontani minden egyes tollvonással; és hogy miért szoktak eltévedt alsó tagozatosok szótlanul sorban állni az asztalomnál, ahányszor csak beülök egy gyorsétterembe teázni (valamiért csak gyorséttermekben tudok rajzolni, otthon nem megy; és valamiért csak az alsótagozatosok mernek igazán érdeklődve megnézni bármit is). Az a baj, hogy innen elég nehéz lesz nyerni; már a tűzmadáron is látszik, hogy nem tudom tartani azt a fekete-fehér egyensúlyt és motívum méretet, amit akartam. A csontkunyhó még csak ceruzavázlat, de nem változhat sokat, mert ha még másfélszer átradírozom alatta a terepet, megszűnik a papír. Szóval nem egyszerű ez sem. De egyelőre rettenetesen szerelmes vagyok a tulajdon munkámba; sosem hittem volna, és azt sem, hogy ilyet is tudok.

Robert Holdstock: Lavondyss

Eltökélten haladunk a World Fantasy díjas Robert Holdstock nyomában, és egyre mélyebbre merészkedünk a félelmetes erdő nyirkos sötétjében, ahová a mythagók ura rendszeresen száműzi szegény főhőseit. A hasonlatot tovább erőltetve azt is hozzá kell tennünk, hogy Tapsi ismertetője már ismerős ösvény, hiszen a sorozat második részéről írott cikkének újrája.

Cikk az endless.hu-n.

hiánypótlás, 30 napon túlsziget 2007 és a második nap (augusztus 9, csütörtök)

Csütörtökön épp leterített a hosszas alváshiány, és kisebb megszakításokkal átaludtam a napot; mármint átaludtam volna, ha valamikor közép-délután nem ébredek arra, hogy leszakad az ég, és valami villámok közvetlenül a párnám mellett csapkodnak. És sötét van, rohadt sötét van. Gondoltam, hogy ezek után talán mégsem sietem el azt a kivonulást; legalább azt érdemes lesz megvárni, amíg eláll az eső, és pár felhőnyi víz elpárolog. Mert az eső után igazi, zöldségfőző gőzfürdő vette kezdetét, ekkora szaunát szerintem ritkán tapasztalni ezen a szélességi fokon.

A sárra felkészülve ormótlan túrabakancsot és halásznadrágot vettem (standard hosszúságú nadrágszárral a fél Szigetet hazahoztam volna, vastag és leperegtethetetlen rétegekben) (és azért az öltözködésemre is ki kell térnem néha, nna), és amíg a többiek a tócsák közt egyensúlyoztak, én felsőbbrendő flegmasággal vágtam át a legnagyobb dagonyán is. Ebből már sejthettem volna, hogy később még utolér az isteni igazságszolgáltatás, de eleinte sokkal jobban érdekelt, hogy megszabaduljak a táskámtól, aztán pedig, hogy WhoIsNot és BoSzi példáját követve hatalmas tejfölös-sajtos, fokhagymás lángost egyek.

A Nomad első másfél számát le is késtem, mert akkor még nagyon sok reszelt sajtot kellett hirtelen eltüntetnem, és utólag egy kicsit bántam is, mert olyan meggyőzőek voltak, hogy még. Valamikor a végefelé felmerült a kérdés, hogy szerintünk a zene meg tud-e gyógyítani egy országot, amire én emlékeim szerint még színjózanul is csak szomorúan megcsóváltam a fejem, nem vagyok egy reménykedős típus, és mondjuk a Lagzi Lajcsi rajongó réteggel nehezen is gyógyulnánk egy helyen. Ennek ellenére becsülöm én ám, hogy ők még próbálnak hinni dolgokban, sőt, tegyék is, mert amíg ilyen zenével teszik benne, addig azért bennem is pislákol némi "de hisz lehet talán még" ... legalább koncerten megnézni őket, és egy kicsit feltöltődni tőle.

A sátorból kikukucskálva láttam, hogy közben megint eleredt, de gondoltam hah és piha, mit nekem eső, különösen, mivel három és fél perc múlva másik érdekes koncerten szeretnék már lenni, a Sziget átellenes csücskében, és oda is kellene érnem. Amint két métert megtettem, az eső is rákezdett, és három lépéssel később már nagyjából mindegy volt bármi, ennyi erővel akár a zuhany alá is beállhattam volna. A terhelést a telefonom sem bírta, csendben megadta magát az esőnek. Örültem, különösen, mivel aznap sok emberrel kellett volna összedrótozódnom. Ezek után beálltam a saját kis diszkrét tócsám közepére, és végig vigyorogtam a Turbo fellépését, mert az amúgy vigyorogni való volt, dinamikus, fiatalos, épp, amilyet vártam.

Ezek után aztán ott álltam meglőve, tudom, hogy hosszú éveken át mindenki boldogult a Szigeten telefon nélkül is, de őőőőszintén, hát az régen volt, és azóta mind egy szálig hozzászoktunk a jóhoz. És most én akkor hogyan fogom összeszedni azt a rengeteg rokont, barátot és ivócimborát, akikkel sört, bort és pálinkát kell inni, mert az a dolgok rendje? Rövid toporgás után aztán logikus (!!!) gondolat jutott az eszembe (!!!), és elindultam a törzshelyek felé, hátha. És valóban. Még a csomagmegőrzőből is szereztem magamnak száraz felsőt, és némileg kevésbé tüdőgyulladáshoz öltözve ülhettem le sörözni a szokásos társasággal.

Ami egyre növekedett, és végül kirobbant a Chemical Brothers felé. Egy ideig csak álldogáltunk, és néztük a háttérvetítést, tisztára, mintha a számítógépemet látnám, mondtuk többen is, mert többünknek is van számítógépe, bár ez manapság nem olyan meglepő. Menjünk el lángosozni még, indítványozták erre mások, és el is mentünk, és láthattuk, hogy az olasz, a német, a francia és a minden más nációjú turisták bizony meg vannak őrülve a lángosért; és eszembe jutott, hogy hát miért is nem erre építjük mi föl az országimázsunkat, ha egyszer mi vagyunk a legvilágbajnokabb holmi, a lángos hazája? A mézes-ágyas pálinkáról nem is beszélve. Azt amúgy is inkább inni kell, nem beszélni róla.

A hazaútból csak annyira emlékszem, hogy időnként teljes lendülettel bokáig eltűntem egy-egy tócsában, de a túrabakancs akkora királyság, hogy legfeljebb a csobbanásokra eszméltem fel. Csak annyira lett vizes, amennyi a zoknimból belefolyt. A ruhám azért még két napig száradt, én pedig reméltem, hogy nem fog többet esni, mert akkor aztán megfázom, és milyen is úgy a Sziget.

Jó. Úgy is. Bár anélkül talán jobb.

"sing to the slaves as rome burns"

És mostanában néha nézem a szótáraimat, és egyrészt a tudatalattim olyan szép szavakat olvas ki belőle, mint a "tejizmus" , másrészt kiderült, hogy olyan hivatalosan nincs is, hogy "pontosít" , de legalábbis nem támogatják szócikkel, hogy lefordítsa az ember.

Máskor pedig már annyira elegem van abból, hogy nem állnak össze a mondatok (az eredeti nyelven, és úgy aztán én hogyan ültetném át őket a célnyelvre; arra még a muskátlitáp és az extra virágföld sem elég), hogy egész bekezdéseket gépelek be a fejem búbján egy kétkötetes szótárt egyensúlyozva, persze lenne még két kötet, amit ráhalmozhatnék, de hát még nem vettek be a Cirque de Soleil kötelékébe, és amúgy sem hiszem, hogy az akrobatikus fordításnak nagy keletje lenne. Izgalmas az életem. Amikor pedig végleg belefáradok, akkor régi rajzokat babrálok, és bár a kép címe eddig mindig Szeptember   volt, rájöttem, hogy sokkal inkább októberi.

Mindeközben a névtelen holtaknak címzett új Primordialt hallgatom, hurrá, hurrá, jajdejó, és tökéletesen olyan, mint vártam; azaz tökéletes, de nekem még mindig a Végál.om.. , a Nomad lemez viszi a 2007-es évet, öreg grunger vagyok, mit kiabálnak ezek itt nekem, ha mások énekelnek? Azért persze meglepett volna, ha Primordialék nem kiabálnának egy cseppet sem, különösen, hogy a felvezető interjúkban leginkább a "nem"   szócska dominál, mint nem alkuszunk meg, nem hátrálunk meg, és nem szeretjük a lánykás gótmetált. Az egyik különösen szélsőséges kirohanás olvastán pillanatnyi késztetést éreztem arra, hogy éjkorom fűzőben, hollószín bársonyban, angyali arccal áriákat énekeljek "fucking unicorns"   témakörben; de egyrészt nincs angyali arcom (és bár megszerezhető, de sokkal, sokkal drágább lenne, mint az éjkorom fűző vagy a hollószín bársony), másrészt a meselényekkel folytatott kikötős perverzió inkább Marvin asztala (vagy fűtőteste, vagy amihez kötöződik).

Jut eszembe, elolvastam az Erato   kötetet, és meglepően jó, bár azt azóta sem értem, hogy miért az egyik legrosszabb novellával kellett nyitni. A harmadik oldalon kis híján a falhoz vágtam az egész könyvet; ez azért is érdekes, mert az első novella szerzője az egyetlen, akinek két írása is bekerült a kötetbe, és a második kifejezetten kellemes és ötletes. Marvin novellája (ahol említés szinten kitérnek a kibilincselt egyszarvúkra, "fucking unicorns" , de ezúttal tényleg) az egyik legjobb; mindig is lehetett érezni, hogy nagyon tehetséges, de amióta végre hajlandó szinte érthetően írni, már élvezni is lehet az írásait. A többieken pedig nem lepődtem meg; egy részüket nem ismertem, más részük pedig hozta, amit vártam tőle. És ez nem mindig és egyértelműem pozitív.

Ha viszont már Delta Vision, akkor azt is elárulom, hogy elolvastam ám az Ólomerdő -t Kleinheincz Csillától, és bár szerintem szerekezetileg kiegyensúlyozatlan, és nekem az egész aránytalanul sötét és kegyetlen - pláne, hogy ez ifjúsági irodalom; szerintem ettől még a kölyök blackmetalok is a plüssmacijuk nyakába zokognának - összességében azért egy jól megírt, jó könyv. Tetszett. És én például voltam teljesen ilyen kamaszkoromban (sőt, bizony még az anyukámat is becézték Lonának, bár senkit sem változtatott hollóvá, és cserébe ő sem lett hattyú), az aranyhajat és a földöntúli szépséget, meg a kegyetlen tündérkedéseket leszámítva. Kipótolta helyette az élet kegyetlen nem-tündérkedésekkel. Érdemes elolvasni. Van hangulata.

megfogtam a kezét! (de azért azóta már láttam szappant)

Tegnap voltam igazi Firebird és Alabama Thunderpussy koncerten, és hát Bill Steer és derék kollégái meggyőztek róla, hogy a blues egy vallás, és ők aztán magas szinten celebrálják. Csupa ah, oh, és nagy elámulás, a gitártalan-szájharmonikás részek is valami elképesztőek voltak, és szóval ilyennek   kellene lennie a zenének. És a végén a turné folyamán mi először visszatapsoltuk őket, és örültek is nekik, az előzenekarok iylenkor szoktak, és eljátszották a leges-leges-leges-leges-legkedvencebb számomat, a Meantime -ot, és akkor már olyannyira elérzékenyültem, hogy utána még órákon át vigyorogtam, mint a vakablak. És a végén még kezet is fogtam Billel, és olyan kisfiúsan bájos, és egy újabb legendát írhatok fel a "nagyon és régóta meg akartam nézni, és ezzel együtt felülmúlta a legvadabb várakozásaimat is"   listára. Később Asthringgel átbotorkáltunk az egykori Marco Poloba, és megdöntöttem az egyéni sörrekordomat, de egyszer sem estem hasra semmiben, úgyhogy egyszerre két   korsóval tolódtak ki a határaim.

Aztán itt van ez a rajz is, amit a múlt heti telefonos Szex és New York: az emberbaráti okokból kivágott jelenetek   ihletett, bár történetünk hősnője inkább egy üveg tartható bort szerzett, és később feltehetően ő pusztított belőle többet.

Szerdán hirtelen felindulásból megszereztem a Margó királyné -t, mert úgy emlékeztem, hogy alig öt perce láttam az előzetesét, és miért is nem néztük meg még sem. Aztán kiderült, hogy ez az öt perce úgy 1994 tájékán volt, komolyan tiltakozni fogok az ENSZ-nél, az nem lehetett olyan régen. A borító tanúsága szerint a filmet Alexandre Dumas régénye   alapján forgatták, és ez a régény igen érdekes szó, biztos a franciás kifinomultságot akarták vele éreztetni. Persze már Dumas nevéből sejtettem, hogy szűkösen állunk majd a happy enddel, ellenben a történet jól dokumentálta azokat az időket, amikor Franciaországnak még határozott elképzelései voltak a kisebbségi kérdések hosszú távon hatékony megoldásáról. Mert azért az a Szent Bertalan éj hosszú távon hatékony volt, még ha mostanában rá is csapnának érte a kollektív kézre (végül is akkoriban sem épp ezzel emelkedett a legcivilizáltabb népek sorába a francia). A film mindemellett újabb bizonyíték arra, hogy kosztümös drámát egyetlen más nép sem tud így, még a brit sem, pedig azok a BBC sorozatok, ah, azért ott sem csak a Büszkeség és Balítélet érzékenyíti el a lelket. De míg ők a dickensi családtörténeteket tudják tökéletesen és tetszőleges számú epizódban visszaadni, a franciákban van valami nyers és tompítatlan szenvedély, amitől a leghisztérikusabb jelenetek sem lesznek nevetségesek. Itt-ott kivételesen sokért nem adtam volna, ha történelmi műveltségem még annál is hiányosabb, mint amilyen, és tényleg komolyan reménykedhettem illetve aggódhattam volna egyes szereplők túlélésén, de Coligny admirális és Navarrai Henrik még derengett. Utóbbi biztos azért, mert szokták Párizst azzal reklámozni, hogy megér egy misét, bár azt hiszem, ilyenkor nem mindig arra céloznak, hogy a francia trón örökléséért még rekatolizálni is érdemes. Elvégre hol van már a francia királyáság. És katolikus-protestáns vonalon sem ölnek mostanában már Ulsterben sem.

Szombaton fény derült arra, hogy a franciatanárunk egy évig élt Dublinban, és amikor erről faggattuk, szomorúan csak annyit mondott: "nem maradhattam ott... nem tudtam annyit inni" , és ez érthető, a napi 4-6 korsó sör heti 5-7 alkalommal akkor is soknak tűnik, ha az ember nem a mértékletes vörösborozgatás hazájában nevelkedett. Ilyenkor elgondolkoztat az a statisztika, hogy állítólag már deciliteren belül ostromoljuk az írek pozícióit az évenként-fejenként elfogyasztott tiszta alkohol terén (bár jó kérdés, hogy a luxemburgiak hogy verhettek tizenöt literen belül másfelet akár ránk, akár az írekre, és hát hol vannak a finnek?), de aztán eszembe jutnak a leginkább természetfilmbe illő jelenetek a Blaha törzsfaunájáról, és ilyenkor inkább szeretném betiltani Budapest belvárosát. De legalábbis havasesőt szereltetnék az aluljárókba, hogy ne legyen érdemes oda húzódni az időjárás elől.

Szintén fontos információ, hogy a zacskós Knorr Zöldségözön Paradicsomlevesből nagyjából fél liter, tökéletesen az én ízlésemre fűszerezett paradicsomlevet lehet nyerni, és ennek már hetek óta nagyon örülök.