Ma éjjel ezzel voltam elfoglalva, még nagyjából a jelzett időpontban is. És amikor végre elaludtam, különféle gusztustalanságoktól kellett megmentenem a Földet - leginkább emberektől. Jellemző. Ezek után rosszul lettem a sietve belapátolt reggelimtől (végre megtaláltam - és ennek örömére túladagoltam - a müzlimet), és azt hiszem, erre az életérzésre használják az angolok az "angst" kifejezést, most például szívesen bemásznék az asztal alá, halkan vinnyogva. Pedig nincsen rossz kedvem sem, sőt, épp ellenkezőleg. Jó kedvem van, bár ha lehetne, azért halkan vinnyognék közben.Csütörtökön viszont ismerkedtem a kortárs magyar rockzenével, így jár az ember, ha regisztrál a myspace-re, és ott aztán bejelölik mindenféle gyanús együttesek (meglepően nagy részüknél az a gyanús, hogy jók). Ott van például a Nomad, ami alapvetően nem érdekelt, mert az én életemből már a The Bedlam is kimaradt (bár nagyon vidám történeteket hallottam róluk derék kazincbarcikai barátnéimtől), de még annak idején, frissen regisztrált csillagszemű boci koromban valahogy összejelöltek, mire felelőtlen e-géretet tettem, hogy megnézem őket a Szigeten, és meg is néztem őket a Szigeten, és utána ronggyá áztam, de ez egy más történet (melynek elmesélésére most már tényleg hamar sort kerítek), valamint nem változtat azon, hogy lehengereltek. Aztán volt ugye a Turbo is, őket egyszer két éve épp akkor láttam a Szigeten, épp amikor nevet változtattak a mostanira, és azóta néha gondolkozom a megtekintésükön; de konkrétan akkor áztam ronggyá a Szigeten, amikor a Nomad koncertről a Turbo koncertre igyekeztem, ami szintén tetszetős volt, csak mégis más.
Csütörtökre pedig épp egy Turbo-Envoy-Nomad koncert volt meghirdetve, úgyhogy egészen biztosan éreztem, hogy nekem ott a helyem, bár aztán kiderült, hogy a Turbo baleset miatt elmarad. A rutinos háromnegyed órás késés természetesen nem volt elég, így a koncertek kezdetéig igazi Cirque du Soleil sorozatot nézhettem a Merlin kávézójában, nagyon bizarr volt, azt hiszem, esetemben még kábítószerellenes propagandaanyagnak is elment, komolyan félnék tőle, hogy véletlenül ilyesmiket hallucinálok. Még így visszagondolva is rettegek. Tényleg igaza van azoknak, akik szerint a cirkusz, és nem a hajó a lét megkérdőjelezésének tökéletes formája és helyszíne.
Az Envoy így ismeretlenül is kiváló volt, és hát a vetítés, ó, a vetítés, az valami elképesztően tetszett. Minden számra külön összevágott klip, az egészre kitakarva-ráúsztatva-betakarva az élő kép segített utazni a zenével. És lehetett is vele utazni; élőben sokkal dinamikusabbak, teltebbek voltak a számok, és az ifjú Clapton fazonú énekes-gitáros is jobban hallatszott. A szünetben elmentem, és CD-be fektettem a hétvégi sörözésre tartalékolt pénzemet (egy hétvégén egész sok CD árát el lehet sörözni, még az ilyen gyenge nőknek is), aztán visszaballagtam, és idővel elkezdődött a Nomad koncertje. Egészen olyan volt, mint a legutóbb, azaz jó, és bár azóta megbarátkoztam én a lemezzel, élőben náluk is nagyobb sodra volt minden egyes számnak. A 35 (a szám, amirőlmár a múltkor eldöntöttem, hogy kell nekem olyan otthonra is) (és majd 2010 nyarán biztos még lelkesebben dúdolgatom) kapcsán előkerült még a MÁV is, és hogy legyen már neki konkurenciája, amúgy pedig megfigyeltem, hogy a Nomad alighanem az alacsony lányok zenekara, mert a közönség jelentős részét mi tettük ki, csak azért nem momdom, hogy tömött fürtökben álltunk, mert meglepően kevesen maradtak a főzenekarra. Az egyetlen ráadás kicsit sértett "Komolyan azt hittétek, hogy ezt nem játsszuk el, vagy... vagy mi?" konferálással kezdődött, ez nyilván azoknak szólt, akik már nem csak a számokat, de az együttes preferenciáját is ismerték. Kifelé menet vásároltam még egy CD-t, engesztelésül kazincbarcikai barátnéim egyikének, mert utólag már furdalt a lelkiismeret, hogy nem is szóltam neki, pedig ha valaki, hát ő - nem mintha csütörtök este vagy egyáltalán bármikor bármelyiküket is érdemes volna este nyolc utáni programokkal zaklatni, de mégis.
A pénteki napról pedig inkább ne is beszéljünk, a végére egészen letörtem, mint a bögre füle.
Szombaton aztán romtemplomos esküvőn voltunk, szépségesség, bágyadt őszi napfény és madárdal; előrelátóan magassarkú csizmában mentem, így többször a talajba süllyedtem, de hát így jár, aki gondolkozás helyett sem alszik. A lakodalom számomra az ananász, a narancs és a Johnnie Walker jegyében telt el, kiváló jó barátokkal, bár tény az is, hogy amikor Búvárzenekar, Srakker és jómagam az ifjú férj invitálására odaültünk az ifjú férj volt osztálytársai mellé, körülbelül három perc alatt mindenki elmenekült. Csak remélem, hogy nem én ijesztettem el őket. Nem mintha Búvárzenekar mellett szóhoz jutottam volna.
Hétfőn pedig megmagyarázhatatlan okokból behoztam egy Antimatter CD-t, és azt hallgattam egészen addig, amíg pánikszerűen ki nem rántottam a lejátszóból, a komplex érfelvágás előtt úgy három másodperccel. Ez a Leaving Eden mégis nyomasztóbb a Planetary Confinement -nél. És amúgy pedig agyalok, tervezek, számolok, és egyre érdekesebb akrobatamutatványnak ígérkezik az elkövetkezendő három hónap; de az idő természete, hogy úgyis egyszerre csak a végére érek.
