ez még mindig nem az

Tehát kedden ebédszünetben elballagtam a WestEndbe, és hosszas kutatás után ráakadtam a biztonsági diszpécserszobára is, ahol a kezembe nyomták a telefont, hogy ugyan, igazoljam már tulajdonosi viszonyomat azzal, hogy szépen bekapcsolom. Erre a kis sunyi? Le volt merülve! Teljesen! Szóval képtelen voltam bemutatni, hogy én ám tudom a saját mobilom PIN kódját, szerencsére ennek ellenére megkaptam a dögöt - igaz, ekkorra már annyira elegem volt a halódó akkumlátorából (annak idején, hárommal ezelőtt azért lett vésztartalékká visszaminősítve), hogy eldöntöttem, hogy elmegyek, és veszek igazi butatelefont. Olyat, mint az okostelefon, csak nem tudjon semmit sem - és ez a kis kék itt pont ilyen, bár lehetett volna a nagy egyszerűséghez éppenséggel kisebb is. Vagy szebb. Mert nagy és csúnya; a kijelző monokróm; és egy darab házimozi, hangstúdió és vágószoba sincs benne, viszont éktelen nagy betűkkel mutatja az időt. De: működik! Vagy ha nem, hát van rá garancia.

Imigyen elköltvén szeptemberi fizetésem maradékát és romjait, ettem némi gyömbéres-csilis csirkét és legyőztem a csokoládéfagylalt kísértését, közben majdnem elveszítettem a pénztárcámat, kicsit kevésbé kellene szétszórtnak lennem. Viszont mindezek mellett még intéztem ügyet is, és ezen aztán annyira felbátorodtam, hogy elmentem, és vettem magamnak bérletet. És azóta ahányszor elkérik tőlem, kicsit úgy érzem magam, mint egy óvodás a karácsonyra kapott, új játékával. Pedig semmi különösen aranyos és plüss nincs egy BKV bérletben.

Este pedig beültem egy McCaféba, hogy átérezzem kicsit a kávé és a kávézás hangulatát - mert megérdemeltem, akárcsak a reggeli késéseimért okolható hajmosást - és ennek örömére hirtelen befejeztem a vázlatot a tűzmadárhölgyről, akiről először nem tudtam, hogyan is kellene lerajzolnom, de aztán úgy döntöttem, hogy próbáljuk meg mondjuk így. És "mondjuk így"   szerintem jó is lett, csak pár ágat kerítettem elé, és egy fél hegységet mögé, hogy olyan kép alakja legyen. Kicsit hangsúlyosabb is lehetne a madár emberarca, de azt majd egy következő változatban (erről is le lehetett volna törölni pár pettyet az ügy érdekében, de most így hagytam).

Másnap aztán esett az eső is szinte, és hideg is volt és baljósság (borongással egybekötve), de este kiválót tésztáztunk, és megvitattuk, hogy ki melyik becenévtől kap ideggörcsöt, majd jobbnál jobb kifogásokat találtunk arra, hogy Brainoiz és én miért nem akarunk bulit szervezni (még ünnepit sem nekem magamnak, úgy két és fél hónappal a születésnapom után; pedig azzal a fővárosba lehetne csábítani mindenféle embereket, de persze az is megeshet, hogy mégsem csábulnának a szép szóra, erőszakhoz pedig nem folyamodunk nálunk nagyobbakkal szemben). Azt hiszem, képtelen volnék megbirkózni azzal az élménnyel, ha az általam szervezett buli helyszínére egy esküvőt is ltelepítenének, vagy ha az egyik meghívott nem beszélne a másikkal - és különben pedig mindenképp házigazdának érezném magunkat akkor is, ha a pultnál fizetős vendéglátóipari egységbe hívtam el a népeket, és komplexusos házigazda vagyok, egyetlen bulit rendeztem életemben, és azon sem mertem leinni magam (kiskoromban is csak véletlenül, a szoknyámat, málnaszörppel).

Aztán hazafelé rettenetesen tél-illata volt a levegőnek, és a buszmegállóban szép szál legény kódorgott, fennhangon fütyörészve és énekelve a füllhallgatójában zajló dolgokat; ez tetszett, és felnéztem rá (mert vígan fütyörészett ezzel a búvalbélelt városban, és már csak azért is, mert igen magas volt). Közben én nem fütyörészhettem semmit, mert a Titokkal ismerkedtem hangoskönyvben, és az nem valami dallamos - de azért érdekes... dacára, hogy sokan megírták már, akár a Cosmoban és a Joyban is; és dacára, hogy néha asztallappal pofoznám ezt az újvilágbeli parttalan lelkesedést. Azért van benne valami. Például az az alapvetés, hogy ha a jó dolgokat nézzük az életben, akkor egy idő után elkezdjük látni is őket, és ha látjuk őket, akkor elhisszük, hogy vannak, és hogy történnek velünk is. Vagy valami. Az univerzális szeretetnehézkedés, amint precíz méréseink alapján minden gondolatot összegravitál, ugyan különösen bizarr álfizikai maszlagnak tűnik, de hát manapság tudományosnak kell lenni, hogy eladásokat produkáljunk, kérem szépen, és ha azt mondjuk, hogy a gondolatoknak mérhető hullámhossza van, akkor érthetőbb, hogy miért kell összehangolni őket (bár én egyszer egy képszerkesztés Brightness/Contrast beállítás példáján magyaráztam el ugyanezt, mert tudtam, hogy a magyarázat túlvégén pislogó lény olyat már látott, míg Embert, Életet, és úgy általában Önálló Akarattal Működő Dolgokat még mintha nem). És néhány embernek tényleg nem ártana áthangolnia a világképét valami színesebbre és világosabbra, hogy észrevegye azokat a színes és világos dolgokat is, amivel tele van az élete.