Szóval ásatok itt most a múltba, és írok a Szigetről, mert megígértem, és nem felejtettem el (mármint a Szigetet, teljesen).Szóval az úgy volt, hogy szerdán, ami a Sziget első napja volt, kitaláltam, hogy kimegyek jó hamar, ebből szokás szerint nem lett semmi, és már majdnem öt óra volt, mire beváltottam a hetijegyemet. Odabenn még mindig friss és ropogós volt minden, épp csak megjelentek a földön az első söröspoharak, és még a bűz sem terjengett annyira elviselhetetlenül a vécéblokkok körül... ...de a Sziget tisztán is Sziget, és a padon alvó részegek már az első nap is békés öntudatlanságban hortyogtak.
Békésen andalogtam a Nagyszínpad felé, amikor is balról szembe jött velem az a bár, ahol az előző évemet záró homokozóvödrös caipirinhát szereztem annak idején, és erről rögtön eszembe jutott, hogy milyen nemes és szimbolikus dolog lenne egy vödör koktéllal átkötni a két Sziget közti, közel egy évet - igaz, ezúttal a mojito mellett döntöttem, mert megokosodtam már, és tudtam, hogy abba több jeget tesznek, aznap pedig igen meleg volt. Kék vödröcském kezemben, az ital hamar a fejembe szállt, valamint kis híján szívszélhűdést is kaptam, amikor a Nagyszínpad felkonferálásából egy pillanatra úgy tűnt, hogy sikerrel és tökéletesen lekéstem a Nitzer Ebbet. Aztán pesze kiderült, hogy mégsem. És kiderült, hogy Nitzerék jöttek "from Germany" , azért persze ezt tényleg tudhattam volna, ilyen ősi német nevekkel, hogy Douglas McCarthy meg Bon Harris. Páneurópai jellegüket tovább erősítette a csinos feketeinges egyenruha, bár amikor megláttam, először hosszabban nevettem, mint sírtam, és hát Herr McCarthy-nak igenscak jól állt. Bizonyos embereken egyszerűen szép az egyenruha. És egyébként pedig hát én szeretem a Nitzert, mindig is szerettem, és ráadásul nagyon; és a számok nagy részének még most is tudtam a szövegét, szóval. A végén a Give to you -t pedig kis híja, hogy végig nem zokogtam, mert az a romantikus iparkodás netovábbja; bár persze mostanában nem kenyerem a sírás, és csak összesztam volna a kiváló rumos jegemet.
Belepislogtunk a Quimby-be és épp arra jutottam volna, hogy de hát ez jó, amikor Brainoiz lehűtötte a lelkesedésemet, mert szerinte lemezen jóval kevésbé; és én hiszek neki, szerzett a tavalyi Szigetes koncertjük után magának, csak tudja. Ahogy én pedig azt tudom, hogy a tavalyi dEUS koncetr után összeharácsolt hanganyagokat is hányszor hallgattam azóta (egyszer, talán a tized részét sem).
Brainoizzal később elindultunk az Isten Háta Mögött felkutatására, és eléggé az isten háta mögött voltak, a Zúzda színpadon, aminek nagy erőssége, hogy a város szívében, a Szigeten illusztrálja, milyen lehet egy falu széli pajta mögött játszani. A félig felépült, félig már romba dőlt ház mögött kies kis malterhalmok, tócsányi üvegcserepek várják a merész felderítőket, és mivel csak a színpad van megvilágítva, a térdig érő gödrök kerülgetése is izgalmas feladat. A mai napig nem értem, hogy nem szenvedett nyílt lábszártörést a közönség nagy része, főleg, mert azért igen rendes ugrándozás folyt az első sorokban. Az énekes virágmintás otthonkája és a fejét díszítő fehér kötés kicsit bizarr volt, de legalább illett a zenéhez - az is kicsit bizarr volt, mintha minden, általam kedvelt együttest összegeztek volna benne, és ennek megfelelően tetszett. Nem is mentem vissza belenézni a Manu Chaoba, pedig akkor még az sem jutott az eszembe, hogy őt valójában mindig is meg akartam semmisíteni a King of the bongo című emberiség ellenes bűntettért.
A hazaindulás előtt persze még megejtettük a kötelező, utolsó söröket, és szinte még peckesen vágtunk neki az éjszakának - az már a bölcs öregség jele, hogy első nap is elszabadultunk időben, mert lesz még hat nap, és takarékoskodni kell az erőnkkel. Öregszünk, de tényleg.
