Mostanában azzal telik az időm, hogy sok mindent kellene csinálnom, de ehelyett főképp rettenetesen fáj a fejem, ha:1) a munkahelyemen vagyok
2) otthon fordítok
3) otthon idegesítem magam, hogy fordítanom kellene
Érdekes módon arra a rövid időre mindig elmúlik a fejfájásom, amikor kiugrom ebédelni, vagy amíg haza nem érek, és az 1) után bele nem kezdek felváltva a 2)-be és a 3)-ba. Kezdem úgy érezni, hogy ez már pszichoszomatikus. De pillanatnyilag nem opció, hogy az 1)-2) fázisokat kihagyjam, és sajnos ez magával vonja, hogy a 3) is rendszeresen elural (például hajmosás közben, és amikor másfél órája kényszeresen Aknát Keresek).
Mindezek mellett felvázoltam egy kiváló és fantasztikus könyvborítót is, rettenetesen büszke voltam magamra, igazán markáns tűzmadarak, királyfik és varázslók tobzódtak rajta; aztán valahol az ötödik munkaóra végén sikerült átrajzolnom szegény Ronan arcát tollal, és azóta egy nyugalmazott zombi néz vissza a helyéről. Én pedig kezdhetem az egészet elölről. De még van két és fél hónapom.
Rajzoltam nem-borítót is, hogy kipróbáljam az ezo-gagyi bölcsességeket, de egyelőre még nem váltak valóra az álmaim - persze megeshet, hogy megijednék, ha hirtelen megjelenne egy sármos Naga Royal Guard az ajtóm előtt, de az is lehet, hogy egyszerűen a nyakába borulnék, és bepakolnám a fürdőkádamba.Nem férne bele.
Elkezdtem franciául tanulni, nagyon aranyos a bennszülöttünk, és van egy ötvenes brit házaspár is a csoportban, amitől az egész még bájosabb. Egyrészt úgy kilencven százalékban angolul folyik az óra, és Bernard angol kiejtése már az 'Allo, 'allo - ban is durva volna - ennél csak az szórakoztatóbb, ahogy a két brit küzd a franciával. Például kiderült, hogy az a fránya "ü" még csak hagyján, de a /naszionalité/ angol anyanyelvvel szabályszerűen kiejthetetlen; persze vannak ennek érthető fonológiai gyökerei, de azt hiszem, ez (a derék Bernard-t is beleértve) csak nekem jutott azonnal az eszembe, és csak én révedtem vissza őszinte nosztalgiával a palatalizáció rejtélyeibe.
Persze az sem volt semmi, amikor a mellettem ülő (nem is olyan hamvas) lánykák megvitatták, hogy igen, angol nyelv, angol vizsgák, és hát a Proficiency, az nagyon nehéz (megjegyzem, a Proficiency, az tényleg nem könnyű), majd az idősebb kivágta, hogy neki nem csak megvan, de réges és rég is; már 2002 környékén letette, szinte nem is emlékszik rá. Ezen a ponton én belesírtam a füzetembe, hogy jaj, ne, itt is mindenki fiatal, és ráadásul ezek után már soha sem mondhatom, hogy 1993-ban, és december 13-án volt a szóbelim, de nem péntek volt az, hanem hétfő, és egyéb fontos dolgok is történtek aznap, például a Mentőautó 19 éves lett, és azóta azt sem tudom, mi van vele.
Az a legrettenetesebb az időben, hogy elmossa az ember mellől a többieket.
A Mentőautó egyébként osztálytárs volt, és évekig az egyik legjobb barátnőm; nem szerette, ha Mentőautónak hívták, de hát hófehér bőre és természetesen platinaszőke haja volt, és mit tehet az ember a beceneve ellen...? Amikor egyszer nyáron felvetették neki, hogy ha leég, olyan piros, hogy rögtön Tűzoltóautóvá lép elő, akkor meg is fenyegette a fiúkat, hogy ők meg hamarosan Rendőrautó és Postásautó módjára kék-zöldek lesznek, de nem hatott ez sem. És az a durva, hogy ha a Szlovákban iszunk, a mai napig várom, hogy kijöjjön a mosdóból... 18 évesen, vigyorogva, kockás flanellingben, és utána átballagjunk a Rockokóba, ahová engem természetesen nem engednek be, mert még csak egy hét múlva töltöm be a 18-at, és meg is látszik a fejemen.
Tulajdonképp be kellene tiltani az idő egyirányúságát, én azt hiszem. Igaz, akkor a jelentős részét 1993-ban tölteném.
Aztán - miközben otthon idegesítettem magam, hogy fordítanom kellene - befejeztem egy régóta félkész könyvismertetőt a megújult endless-re, és ha már Neil Gaiman kedvenc magyar nyelvű honlapjánál tartunk, bravúrosan átkötném oda a bejegyzés fonalát, hogy megnéztem a mester könyvéből és közreműködésével készült Stardust -ot, és jó volt. Nagyon. Tetszett. Érdemes megnézni. Kifejezetten. Igazából ha nem döntöttem volna úgy, hogy most pár hónapig nem veszek magamnak könyvet, már rég azon izgulnék, hogy mikor ér ide.
De most pár hónapig nem veszek könyvet, mert épp rám tört, hogy én innen világgá megyek, mert itt nagyon nem látom már a perspektívákat, és ez rettenetes érzés, ha valaki annyira szeretett tengelyek mentén, vonalzókkal rajzolni, mint én; és ha már világgá megyek, nem fogom egyre növekvő könyvtáramat is betuszkolni a bőröndbe. Mostanában rengeteg vásárlási kényszert le tudok küzdeni azzal, hogy AZT, hát azt úgysem tudnám magammal vinni, és itthagyni minek vegyem meg; a gond csak az, hogy a vastag csipkeszegélyű térdharisnyák kis helyet foglalnak, nem is nehezek, és naponta kétszer elmegyek a Calzedonia mellett.
Valamint...Ó, igen, tulajdonképp ezért akartam az egész bejegyzést elkezdeni, ugye, mert hogy ez nagyon aktuális; felkerült a netre a legújabb Primordial szám - épp, mintha bármelyik régi lenne, csak kevésbé depresszív, és hőseink még hősiesebben lobognak a parti sziklákról a szélbe (kivételesen nem szemerkél szürke pára, sőt, a nyugvó nap aranykorongja is kivillan a tépett felhők közül; és a hullámok galoppozva nyaldossák a mohos szirtek lábát, zavaróan galoppozva nyaldossák a mohos szirtek lábát). Az egy sorra eső ismétlődések közül még mindig a "ruin" vezet, és igaz, hogy Írországban botrányos az ingatlanhelyzet, de szerintem aránytalanul súlyos romfixációjuk van - és ugyan értem én, hogy mit akar azzal mondani, hogy ő az apja fia, az apja pedig az ő apjáé, de azért meglepett volna, ha más családfát vázol fel. Értsd: lehetne akár költőibben. Kicsit fázom attól is, hogy itt majd egy peremvidéki ír (ezek komolyan leestek Európa másik széléről, és nem minden szempontból kapaszkodtak vissza) filozofál a kommunizmus bukásáról, de legalább a többi beígért téma - nemzethalál és kultúrmocsok - álmukból felriasztva megy már nekik, szóval a To the Nameless Dead meglepetés-mentes, színvonalas papírformának ígérkezik.
És ha már zenénél tartunk, egész Radiohead lemezt lehet tetszőleges áron vásárolni, én például fizettem volna érte, ha AmEx kompatibilisek, de így kénytelen voltam 0.00,- fontért letölteni. Első hallgatásra nem taglózott le az In Rainbows , de ezt a Kid A óta már úgysem várom tőlük; nem az ő hibájuk, én vagyok túlságosan is hagyományos mosópor, és hiába értem, mások miért imádják minden nyüffenésüket méla ámulattal, számomra akkor is a The Bends a legjobb lemezük. Nekem első kétszáz hallgatásra az OK Computer sem volt elég kommersz.
És... kommersz! Újabb bakugrással eljutottam ahhoz a dilemmához is, hogy pár palack vörösboron kívül feléltem az alkoholkészletemet, és nem tudom, hogy egy üveg Johnnie Walker, vagy egy egyszerű barackpálinka lenne a megoldás. Úgyhogy egyelőre csak barna Krusovicéből vételeztem. Kitartóan az a kedvenc söröm.
...
Ezennel kifogytam a témákból, és beállt az agyhalál.
