össze és függéstelen

Tegnap aztán még egyszer bementem, és kipakoltam a fiókomból, és lepakoltam az asztalomról, és utána elmentem, és tésztáztam egy nagyot Brainoizzal, és főleg minden másról beszéltünk, és az jó volt. Az elmúlt másfél héten vagy négy (kisebb, nagyobb, még sokkal nagyobb) fordítási munkával kerestek meg, éhen hát nem fogok veszni, csak nagyon nehéz felmérnem, hogy most, hogy felszabadult egy hónapom, tulajdonképp mennyivel vállalhatok többet. Mert alvásból még van lemaradásom, legalábbis ha abból indulok ki, hogy megszakítás nélkül álmos vagyok.

A borítónál elérkeztem abba a stádiumba, amikor szabályszerűen beleszeretek a rajzba, és ez nem jó, mert innentől kezdve minden egyes vonaltól előre rettegek, hátha az rontja el végleg, és azért ahhoz még nagyon az elején tartok, hogy ez sok-sok-sok vonalat jelentsen. Rajzolás közben persze változott az eredeti elképzelés is, és nem jó, hogy főleg erdők tűntek el róla, mert történetesen az lenne a legtöbb a kötetben (és nem csak a betűk alá fektetett halott fák okán), és egyébként egyre jobban idegesít, hogy olyan gyenge vagyok emberi anatómiában.

Tegnap este aztán elalvás közben ambíciózus új rajzot is kitaláltam, lenne rajta boci és csillagködök, de ebben még nem vagyok biztos, abban sem, hogy megrajzolom. Közben pedig mindent megtudtam a Die Hard -ról, amit sosem akartam; és jéééé, én nem is tudtam, hogy abban is Alan Rickman volt a főgonosz (igaz, nem is láttam azt a filmet).

Kaptam új kék gyűrűt ahelyett, ami Párizsban szabályszerűen szétpattant, ó, persze, ezt nem is írtam, a párizsi útibeszámolóval is adós vagyok még, de komolyan meg akarom írni, már csak azért is, hogy ne felejtsem el. Sőt, még az egy évvel ezelőtti ír kirándulásról is vannak eszembejutós dolgok, például Wolfe Tone és az a tökéletes érzék, amivel az írek még a magyaroknál is mindig alkalmatlanabb időpontokat választottak a szabadságharcaikra (kis kitérővel a Wind that shakes the barley   egyes sorai felé). De hogy szavamat ne feledjem: az új kék gyűrű még titokzatosabb és selyemfényűbb, mint az előző, és napsütötte tengervíz színe van a napsütötte ég kékje helyett; cserébe egy számmal nagyobb, de ez legalább végleg eldöntötte, hogy melyik kezemen akarom hordani.

Bár ebbe nem fogok napfényt és szerelmet gyűjteni, most épp nincs akkora túltermelés egyikből sem, hogy gyűrűbe kellene gyűjtenem. És különben sem jöttem rá sosem, hogy az előzőből hogyan kellene kiszednem azt a rengeteg ragyogást, amit tavaly belegyűjtöttem.

Ma éjjel pedig gyertyát fogok gyújtani az öreg Szent Mobhi-nak, ha már Mindenszentek éjszakája lesz (meg holnap a napja, de nappal gyertyát égetni, az olyan nem-gót), és tavaly nem hagyta, hogy repülőgépestül lepottyanjunk. Különben is szipmatikus szent az öreg, bár azt hiszem, mintha nem ő imádkozta volna át Glasnevint a Liffey északi partjára, hanem valamelyik türelmetlenebb szent tanítványa (Kolumbára tippelek, ő nem a zen-hajlamú kolostorlakók közé tartozott).

hiánypótlás, 30 napon túlsziget 2007 és az első nap (augusztus 8, szerda)

Szóval ásatok itt most a múltba, és írok a Szigetről, mert megígértem, és nem felejtettem el (mármint a Szigetet, teljesen).

Szóval az úgy volt, hogy szerdán, ami a Sziget első napja volt, kitaláltam, hogy kimegyek jó hamar, ebből szokás szerint nem lett semmi, és már majdnem öt óra volt, mire beváltottam a hetijegyemet. Odabenn még mindig friss és ropogós volt minden, épp csak megjelentek a földön az első söröspoharak, és még a bűz sem terjengett annyira elviselhetetlenül a vécéblokkok körül... ...de a Sziget tisztán is Sziget, és a padon alvó részegek már az első nap is békés öntudatlanságban hortyogtak.

Békésen andalogtam a Nagyszínpad felé, amikor is balról szembe jött velem az a bár, ahol az előző évemet záró homokozóvödrös caipirinhát szereztem annak idején, és erről rögtön eszembe jutott, hogy milyen nemes és szimbolikus dolog lenne egy vödör koktéllal átkötni a két Sziget közti, közel egy évet - igaz, ezúttal a mojito mellett döntöttem, mert megokosodtam már, és tudtam, hogy abba több jeget tesznek, aznap pedig igen meleg volt. Kék vödröcském kezemben, az ital hamar a fejembe szállt, valamint kis híján szívszélhűdést is kaptam, amikor a Nagyszínpad felkonferálásából egy pillanatra úgy tűnt, hogy sikerrel és tökéletesen lekéstem a Nitzer Ebbet. Aztán pesze kiderült, hogy mégsem. És kiderült, hogy Nitzerék jöttek "from Germany" , azért persze ezt tényleg tudhattam volna, ilyen ősi német nevekkel, hogy Douglas McCarthy meg Bon Harris. Páneurópai jellegüket tovább erősítette a csinos feketeinges egyenruha, bár amikor megláttam, először hosszabban nevettem, mint sírtam, és hát Herr McCarthy-nak igenscak jól állt. Bizonyos embereken egyszerűen szép az egyenruha. És egyébként pedig hát én szeretem a Nitzert, mindig is szerettem, és ráadásul nagyon; és a számok nagy részének még most is tudtam a szövegét, szóval. A végén a Give to you -t pedig kis híja, hogy végig nem zokogtam, mert az a romantikus iparkodás netovábbja; bár persze mostanában nem kenyerem a sírás, és csak összesztam volna a kiváló rumos jegemet.

Vödörkémben kis marék sótlan jéggel indultam el felkutatni a Világzenei színpad előtt mulató többieket, ehhez persze át kellett vágnom több tömegen, nem volt egyszerű, ráadásul első két próbálkozásra elmentem a célszemélyek mellett, miközben velük beszéltem telefonon. Mert ügyes is vagyok. De útközben láttam a Magyar Természetvédők felfújható totemállatát, Szilaj Bélát, és bár élő szürkemarha lábai között nem mernének aludni a legmerészebbek sem, Béla rögtönzött menedékként is jól teljesített. Összegyűlvén aztán elballagtunk sörér', azaz én whiskey-kólát ittam volna, de Jack Daniels híján Johnnie Walkert kaptam bele, és meg kellett állapítanom, hogy a bourbon-kólával ellentétben a scotch-kóla mocsárízű és förtelmes ital (pedig az a jó kis tőzegfüstös JW magában!!! ...sóhaj). Közben néztük a csokifürdő után sörért jövőket, megbeszéltük, hogy BoSzi fűz gyöngyöt megrendelésre is (és milyen jól teszi), majd láttunk két jetit, láthatóan nem voltak rokonok, de a dús hátszőrzet mellé mindketten fekete bőrnadrágot és Rumcájsz-kalapot viseltek.

Belepislogtunk a Quimby-be és épp arra jutottam volna, hogy de hát ez jó, amikor Brainoiz lehűtötte a lelkesedésemet, mert szerinte lemezen jóval kevésbé; és én hiszek neki, szerzett a tavalyi Szigetes koncertjük után magának, csak tudja. Ahogy én pedig azt tudom, hogy a tavalyi dEUS koncetr után összeharácsolt hanganyagokat is hányszor hallgattam azóta (egyszer, talán a tized részét sem).

Brainoizzal később elindultunk az Isten Háta Mögött felkutatására, és eléggé az isten háta mögött voltak, a Zúzda színpadon, aminek nagy erőssége, hogy a város szívében, a Szigeten illusztrálja, milyen lehet egy falu széli pajta mögött játszani. A félig felépült, félig már romba dőlt ház mögött kies kis malterhalmok, tócsányi üvegcserepek várják a merész felderítőket, és mivel csak a színpad van megvilágítva, a térdig érő gödrök kerülgetése is izgalmas feladat. A mai napig nem értem, hogy nem szenvedett nyílt lábszártörést a közönség nagy része, főleg, mert azért igen rendes ugrándozás folyt az első sorokban. Az énekes virágmintás otthonkája és a fejét díszítő fehér kötés kicsit bizarr volt, de legalább illett a zenéhez - az is kicsit bizarr volt, mintha minden, általam kedvelt együttest összegeztek volna benne, és ennek megfelelően tetszett. Nem is mentem vissza belenézni a Manu Chaoba, pedig akkor még az sem jutott az eszembe, hogy őt valójában mindig is meg akartam semmisíteni a King of the bongo   című emberiség ellenes bűntettért.

A hazaindulás előtt persze még megejtettük a kötelező, utolsó söröket, és szinte még peckesen vágtunk neki az éjszakának - az már a bölcs öregség jele, hogy első nap is elszabadultunk időben, mert lesz még hat nap, és takarékoskodni kell az erőnkkel. Öregszünk, de tényleg.

amikor röhejes dolgok idegesítenek

Van egy nap az évben, amit elég kínkeservesen tanultam meg nem várni, mert sokáig vártam, kicsit nagyobb érdeklődéssel, mint a saját születésnapomat, elvégre sosem kellett azon duzzognom, hogy már megint ki felejti el, hiszen nem rólam szólt. Legfeljebb annyiban, hogy ez volt a csúcspontja a több hónapos készülődésnek, mert régebben én szerettem hónapokon át bíbelődni az ajándékokkal; akkor még hittem benne, hogy így nagyobb örömöt lehet szerezni, mint ha csak az utolsó pillanatban összekínlódok valamit. Ebben azóta már nem vagyok biztos, szerintem az emberek általában észre sem veszik. A különbséget, meg úgy a legtöbb más dolgot az életben.

Szóval van ez a nap, és aztán rengeteg minden történt, és idővel megtanultam nem várni, de az igenis disznóság, hogy A Bambinak akkor van a születésnapja. Mert A Bambit én kedvelem, és sohasem fogok tudni örülni a születésnapjának mégsem.

.
..
...

Aztán úgy döntöttem, hogy A Bambi kedvéért akár vissza is írhatom a naptárba ezt a napot. Ha már egy egész, színes és illusztrált naptárat kaptam tőle annak idején. Belefér biztosan.

a szálak kuszálódnak, és néhány elszakad

Úgy tűnik, a munkahelyemen valahogy mégsem vették jó néven, hogy felmondtam, mert egyszer csak kaptam egy üres e-mailben egy goromba pdf csatolt file-t, hogy akkor október 31-ig takarítsam el a holmimat, vegyem föl a papírjaimat, aztán ne is lássanak többet. Mindezt azután, hogy szóban november 30-ban egyeztünk meg. Persze mindegy, csak az eljárás. Hogy nem arcba, amikor benn voltam, vagy nem telefonon, amikor telefonáltam, hogy az első kör kivizsgálódás után kedden már megyek, hanem csak így, derült égből egy szkennelt levél. Még szerencse, hogy egyáltalán megnéztem időközben az e-mailemet. Mit mondjak, nem lettem tőle kifejezetten jókedvű.

Viszont a fejfájás az érdekes, a neonfénytől előjön, és bizonyos témák említésére egészen vakító fejgörcseim vannak - lassan már bizonyos tulajdonnevektől is. Ha sikerül elterelnem a gondolataimat (vagy kimenekülnöm valami hagyományosabb fényforrás alá), akkor a fejfájás elolvad. Persze nem mindig sikerül elterelnem a gondolataimat, vagy kimenekülnöm mondjuk a francia tanfolyamról.

A Sors ezen kívül ismét bizonyította a humorérzékét, van neki, méghozzá elég súlyos. Bár egyébként mindegy, mindenképp kialszom majd magam, és akkor okosabb dolgokat fogok gondolni a világról is.

harapós kedvemben vagyok

Most épp úgy vagyok, hogy betegállományban; fogtam magamat, és elballagtam a doktornénihez, aki beutalt mindenféle egyéb doktornénikhez, hátha kiderül, hogy mitől is fáj már három hete szinte megállás nélkül a fejem, de néha annyira, hogy beszélni sem tudok (a hirtelen mozdulatokról pedig ne is beszéljünk, ha lehet). Amikor az alvászavart is említettem, a szemész mellé a neurológust is listára vette, és amíg nem figyeltem oda, koncentrációs problémákat is csempészett a leírásba - remélem, az is csak a standard tünet-együttállás része, és nem abból következtetett rá, hogy tíz percig tartott összeszednem, tulajdonképp miért vagyok én itt, mert közben néha elbambultam, hogy jé, színes tollak, de érdekes. Komolyan megnyugtat, ha ez rendes tünet, már kezdtem elhinni a kolléganőmnek, hogy mostanában puszta gonoszságból nem veszek észre dolgokat negyedik átnézésre sem.

A felmondás egyébként úgy volt, hogy terveztem én már ezt egy ideje, vágyálom szinten még mielőtt elkezdtem itt dolgozni (gyanús volt, hogy nem innen megyek nyugdíjba, aztán pedig legfeljebb változtattam volna a vágyálmaimon is), távlati tervként július óta, szeptemberben pedig már tudtam, hogy év végén mindenképp eljövök - de arra csak október elején jöttem rá, hogy kizárt dolog, hogy a decembert még letöltsem. Egyszerűen túlságosan is kimerít, és túlságosan is sok más dolgom van ahhoz, hogy még egy hónapot rááldozzak az életemből - mert annyira azért nem fizetnek jól, mint amennyire leszívja az agyamat és az erőmet a benn töltött napi nyolc és fél óra. Alvászavaraim már a kéthetes fejfájás előtt is voltak, és nem akkora nagy vidámság, hogy hol nem tudok elaludni éjjel kettőig (és időm sem lenne), hol pedig már a küszöbről beájulok az ágyba (bár időm nem lenne), az "oltsátok le a Napot és kapcsoljátok ki a forgalmat"   kategóriájú fejgörcsökről nem is beszélve. Jó kérdés, hogy hogyan bírom ki november végéig. És az az ijesztő, hogy nem mértem fel, hogy ennyire legyalult ez az egész.

Szóval terveztem én már, hogy el kellene innen menni, mert itt nekem nem olyan jó, mint felületes szemlélő hinné - osztályon felüli iroda egy osztályon felüli épületben, elfogadható fizetés, teljesíthető munka - és vannak további elképzelések is, de azt majd akkor és ahogy haladok a dolgokkal. Az azért központi motívum a legtöbb változatban, hogy belátható időn belül el szeretnék menni külföldre, mert itt kezdek belekövesedni egy olyan életformába, amibe nem érdemes, és ami ráadásul nem kínál biztos jövőt (kínál egyáltalán idehaza bármi is biztos jövőt? Lehet, hogy hazafiatlan vagyok, de azt hiszem, többet használok országnak-világnak, ha nem maradok itthon röghöz kötve, besavanyodni és megkeseredni, hanem esetleg hazajövök, ha már láttam elég világot magamnak). Tudom, hogy külföld sem egy darab tejjel-mézzel folyó Kánaán, de ha már mindenképp szerencsét kell próbálni, a "magyar álláspiac / magyar fizetések / magyar adórendszer"   kombinációnál sokkal rosszabbul máshol sem járhatok. Persze nyúl tervez, és ki tudja, mi lesz a vége - egyelőre először össze kellene szednem magam, de azon legalább már dolgozom.

és felmondtam

(amiről azt hittem, lényegesen felszabadítóbb érzés lesz, de nehéz úgy örülni, hogy közben össze és vissza elsírom magam a kimerültségtől... ...pedig szoktam néha aludni, esküszöm)

dolgok, rajzok, lemezek

Mostanában azzal telik az időm, hogy sok mindent kellene csinálnom, de ehelyett főképp rettenetesen fáj a fejem, ha:

1) a munkahelyemen vagyok
2) otthon fordítok
3) otthon idegesítem magam, hogy fordítanom kellene

Érdekes módon arra a rövid időre mindig elmúlik a fejfájásom, amikor kiugrom ebédelni, vagy amíg haza nem érek, és az 1) után bele nem kezdek felváltva a 2)-be és a 3)-ba. Kezdem úgy érezni, hogy ez már pszichoszomatikus. De pillanatnyilag nem opció, hogy az 1)-2) fázisokat kihagyjam, és sajnos ez magával vonja, hogy a 3) is rendszeresen elural (például hajmosás közben, és amikor másfél órája kényszeresen Aknát Keresek).

Mindezek mellett felvázoltam egy kiváló és fantasztikus könyvborítót is, rettenetesen büszke voltam magamra, igazán markáns tűzmadarak, királyfik és varázslók tobzódtak rajta; aztán valahol az ötödik munkaóra végén sikerült átrajzolnom szegény Ronan arcát tollal, és azóta egy nyugalmazott zombi néz vissza a helyéről. Én pedig kezdhetem az egészet elölről. De még van két és fél hónapom.

Rajzoltam nem-borítót is, hogy kipróbáljam az ezo-gagyi bölcsességeket, de egyelőre még nem váltak valóra az álmaim - persze megeshet, hogy megijednék, ha hirtelen megjelenne egy sármos Naga Royal Guard az ajtóm előtt, de az is lehet, hogy egyszerűen a nyakába borulnék, és bepakolnám a fürdőkádamba.

Nem férne bele.

Elkezdtem franciául tanulni, nagyon aranyos a bennszülöttünk, és van egy ötvenes brit házaspár is a csoportban, amitől az egész még bájosabb. Egyrészt úgy kilencven százalékban angolul folyik az óra, és Bernard angol kiejtése már az 'Allo, 'allo - ban is durva volna - ennél csak az szórakoztatóbb, ahogy a két brit küzd a franciával. Például kiderült, hogy az a fránya "ü"   még csak hagyján, de a /naszionalité/   angol anyanyelvvel szabályszerűen kiejthetetlen; persze vannak ennek érthető fonológiai gyökerei, de azt hiszem, ez (a derék Bernard-t is beleértve) csak nekem jutott azonnal az eszembe, és csak én révedtem vissza őszinte nosztalgiával a palatalizáció rejtélyeibe.

Persze az sem volt semmi, amikor a mellettem ülő (nem is olyan hamvas) lánykák megvitatták, hogy igen, angol nyelv, angol vizsgák, és hát a Proficiency, az nagyon nehéz (megjegyzem, a Proficiency, az tényleg nem könnyű), majd az idősebb kivágta, hogy neki nem csak megvan, de réges és rég is; már 2002 környékén letette, szinte nem is emlékszik rá. Ezen a ponton én belesírtam a füzetembe, hogy jaj, ne, itt is mindenki fiatal, és ráadásul ezek után már soha sem mondhatom, hogy 1993-ban, és december 13-án volt a szóbelim, de nem péntek volt az, hanem hétfő, és egyéb fontos dolgok is történtek aznap, például a Mentőautó 19 éves lett, és azóta azt sem tudom, mi van vele.

Az a legrettenetesebb az időben, hogy elmossa az ember mellől a többieket.

A Mentőautó egyébként osztálytárs volt, és évekig az egyik legjobb barátnőm; nem szerette, ha Mentőautónak hívták, de hát hófehér bőre és természetesen platinaszőke haja volt, és mit tehet az ember a beceneve ellen...? Amikor egyszer nyáron felvetették neki, hogy ha leég, olyan piros, hogy rögtön Tűzoltóautóvá lép elő, akkor meg is fenyegette a fiúkat, hogy ők meg hamarosan Rendőrautó és Postásautó módjára kék-zöldek lesznek, de nem hatott ez sem. És az a durva, hogy ha a Szlovákban iszunk, a mai napig várom, hogy kijöjjön a mosdóból... 18 évesen, vigyorogva, kockás flanellingben, és utána átballagjunk a Rockokóba, ahová engem természetesen nem engednek be, mert még csak egy hét múlva töltöm be a 18-at, és meg is látszik a fejemen.

Tulajdonképp be kellene tiltani az idő egyirányúságát, én azt hiszem. Igaz, akkor a jelentős részét 1993-ban tölteném.

Aztán - miközben otthon idegesítettem magam, hogy fordítanom kellene - befejeztem egy régóta félkész könyvismertetőt a megújult endless-re, és ha már Neil Gaiman kedvenc magyar nyelvű honlapjánál tartunk, bravúrosan átkötném oda a bejegyzés fonalát, hogy megnéztem a mester könyvéből és közreműködésével készült Stardust -ot, és jó volt. Nagyon. Tetszett. Érdemes megnézni. Kifejezetten. Igazából ha nem döntöttem volna úgy, hogy most pár hónapig nem veszek magamnak könyvet, már rég azon izgulnék, hogy mikor ér ide.

De most pár hónapig nem veszek könyvet, mert épp rám tört, hogy én innen világgá megyek, mert itt nagyon nem látom már a perspektívákat, és ez rettenetes érzés, ha valaki annyira szeretett tengelyek mentén, vonalzókkal rajzolni, mint én; és ha már világgá megyek, nem fogom egyre növekvő könyvtáramat is betuszkolni a bőröndbe. Mostanában rengeteg vásárlási kényszert le tudok küzdeni azzal, hogy AZT, hát azt úgysem tudnám magammal vinni, és itthagyni minek vegyem meg; a gond csak az, hogy a vastag csipkeszegélyű térdharisnyák kis helyet foglalnak, nem is nehezek, és naponta kétszer elmegyek a Calzedonia mellett.

Valamint...Ó, igen, tulajdonképp ezért akartam az egész bejegyzést elkezdeni, ugye, mert hogy ez nagyon aktuális; felkerült a netre a legújabb Primordial szám - épp, mintha bármelyik régi lenne, csak kevésbé depresszív, és hőseink még hősiesebben lobognak a parti sziklákról a szélbe (kivételesen nem szemerkél szürke pára, sőt, a nyugvó nap aranykorongja is kivillan a tépett felhők közül; és a hullámok galoppozva nyaldossák a mohos szirtek lábát, zavaróan galoppozva nyaldossák a mohos szirtek lábát). Az egy sorra eső ismétlődések közül még mindig a "ruin"   vezet, és igaz, hogy Írországban botrányos az ingatlanhelyzet, de szerintem aránytalanul súlyos romfixációjuk van - és ugyan értem én, hogy mit akar azzal mondani, hogy ő az apja fia, az apja pedig az ő apjáé, de azért meglepett volna, ha más családfát vázol fel. Értsd: lehetne akár költőibben. Kicsit fázom attól is, hogy itt majd egy peremvidéki ír (ezek komolyan leestek Európa másik széléről, és nem minden szempontból kapaszkodtak vissza) filozofál a kommunizmus bukásáról, de legalább a többi beígért téma - nemzethalál és kultúrmocsok - álmukból felriasztva megy már nekik, szóval a To the Nameless Dead   meglepetés-mentes, színvonalas papírformának ígérkezik.

És ha már zenénél tartunk, egész Radiohead lemezt lehet tetszőleges áron vásárolni, én például fizettem volna érte, ha AmEx kompatibilisek, de így kénytelen voltam 0.00,- fontért letölteni. Első hallgatásra nem taglózott le az In Rainbows , de ezt a Kid A   óta már úgysem várom tőlük; nem az ő hibájuk, én vagyok túlságosan is hagyományos mosópor, és hiába értem, mások miért imádják minden nyüffenésüket méla ámulattal, számomra akkor is a The Bends   a legjobb lemezük. Nekem első kétszáz hallgatásra az OK Computer   sem volt elég kommersz.

És... kommersz! Újabb bakugrással eljutottam ahhoz a dilemmához is, hogy pár palack vörösboron kívül feléltem az alkoholkészletemet, és nem tudom, hogy egy üveg Johnnie Walker, vagy egy egyszerű barackpálinka lenne a megoldás. Úgyhogy egyelőre csak barna Krusovicéből vételeztem. Kitartóan az a kedvenc söröm.

...

Ezennel kifogytam a témákból, és beállt az agyhalál.

Keith Donohue: The Stolen Child

Ha valaki azt gondolná, hogy a tündérek által elcserélt gyerekek sorsa csupa tánc, dal meg erdőben viháncolás, Raymond E. Feist mellett/helyett olvassa el Keith Donohue The Stolen Child című könyvét (de minimum Tapsi róla írt ismertetőjét), amiből kiderül, hogy bizony komolyabb dolog ez, mint elsőre gondolnánk. Tudatalatti, tündéres allegóriák, identitáskeresés, felnőtté válás és zene!

Cikk az endless.hu-n.

közben volt olyan is

...hogy megnyitottam a Jordan fordítást, és elolvastam a soron következő bekezdést, és jól sírva is fakadtam, mondhatom, aznap este már nem haladtam igazán a munkával.

"A zene magával ragadta akkor is, ha a zenészek nem találtak el minden egyes hangot, és ahogy ide-oda lejtettek az ivóban, a tánc mintáját követve törtek fel benne az emlékek. Vagy egy fejjel magasabb volt, mint most hosszú, aranyszőke bajusszal, kék szemekkel; vörös betétes, borostyánszín selyemruháját a legfinomabb barsine-i csipke díszítette, a mellén Aramaelle legszebb sárga zafírjai tündököltek, és az Atha’an Miere, a Tengeri Nép szépséges szép, sötét bőrű nagykövetével táncolt. A nő orrától a fülbevalóiig futó láncon aprócska medálok csilingeltek, le lehetett olvasni róluk, hogy a Shodin klán hullámúrnője; de a férfit nem érdekelte, mekkora hatalma van, elég volt, ha a király aggódott az ilyesmin, ez nem a hozzá hasonló középnemesek dolga volt. A hullámúrnő gyönyörű volt, és könnyen lebegett a karján, és a shameali udvar hatalmas kristálykupolája alatt táncolhattak, míg az egész világ Coremanda gazdagságát és hatalmát irigyelte. A kép mögött más emlékek is felsejlettek, szikraként pattantak le a régen volt táncról. Másnap reggel egyre erősebb trallok támadásokról hoznak majd hírt a Fertőből, és egy hónapra rá Barsine, az arany tornyok városa üszkös romhalmaz lesz már csak, és a trallok hordák délre özönlenek. És ezzel veszi kezdetét a később Trallok Háborúk néven elhíresült, háromszáz évnél is hosszabb, folyamatos, véres harc, bár a szörnyű pusztítás elején még senki sem hívta így a csatározásokat. Végül aztán visszaűzték a trallokokat a Fertőbe, és levadászták a rémurakat, de a Tíz Nemzet mindegyike belepusztult a győzelembe; elsőnek a hatalmas és gazdag Coremanda veszett el, de nem maradt meg a bölcselőiről és tudományáról híres Essenia sem, és eltűnt Manetheren és Eharon éppúgy, mint a többi nép. És a győzelem után a romok közül új országok emelkedtek; országok, melyek szinte már nem is emlékeztek a Tíz Nemzetre, csak mint a régi, szép idők meséire. De ez még előttük állt, és Mat nem gondolta végig az összes emléket; elmerült a feledhetetlen táncban. Ma este még együtt táncol a..."

Tudom, hogy túl van írva, de azért nekem akkor is tetszett; és különben is, nem az én hibám, én csak fordítok. És nagyon, nagyon, nagyon szomorú vagyok, hogy Jim meghalt. Igazán nem volt még itt az ideje.

Ritkán találkozni olyan jó humorú, művelt, a saját értékeit ismerő, mégis szerény emberrel, mint amilyen ő volt. Amikor 2003-ban Magyarországon járt, már jó ideje a világ legnépszerűbb fantasy szerzői közé tartozott, mégsem tartotta méltóságán alulinak, hogy elmenjen vacsorázni egy maroknyi tizen-huszonéves rajongójával, sőt, mindenkit végigkérdezett, hogy mit tanul, mit szeretne csinálni felnőttkorában, merre utazott, mit látott. Anekdotákat mesélt, de azt is meghallgatta, mások mit mondanak, és a feleségével, Harriettel (aki semmiben sem maradt el mögötte) olyan családias légkört teremtettek ezen a röhgtönzött vacsorán is, hogy azt hiszem, az minden résztvevőnek örök emlék marad.

Ötvennyolc évesen még túl fiatal volt ahhoz, hogy itt kelljen hagynia minket. És kortól függetlenül túl nagyszerű volt ahhoz, hogy ne érezzem úgy, a világ sokkal szegényebb lett.

álmatlanság, rockzene, esküvő

Ma éjjel ezzel voltam elfoglalva, még nagyjából a jelzett időpontban is. És amikor végre elaludtam, különféle gusztustalanságoktól kellett megmentenem a Földet - leginkább emberektől. Jellemző. Ezek után rosszul lettem a sietve belapátolt reggelimtől (végre megtaláltam - és ennek örömére túladagoltam - a müzlimet), és azt hiszem, erre az életérzésre használják az angolok az "angst"   kifejezést, most például szívesen bemásznék az asztal alá, halkan vinnyogva. Pedig nincsen rossz kedvem sem, sőt, épp ellenkezőleg. Jó kedvem van, bár ha lehetne, azért halkan vinnyognék közben.

Csütörtökön viszont ismerkedtem a kortárs magyar rockzenével, így jár az ember, ha regisztrál a myspace-re, és ott aztán bejelölik mindenféle gyanús együttesek (meglepően nagy részüknél az a gyanús, hogy jók). Ott van például a Nomad, ami alapvetően nem érdekelt, mert az én életemből már a The Bedlam is kimaradt (bár nagyon vidám történeteket hallottam róluk derék kazincbarcikai barátnéimtől), de még annak idején, frissen regisztrált csillagszemű boci koromban valahogy összejelöltek, mire felelőtlen e-géretet tettem, hogy megnézem őket a Szigeten, és meg is néztem őket a Szigeten, és utána ronggyá áztam, de ez egy más történet (melynek elmesélésére most már tényleg hamar sort kerítek), valamint nem változtat azon, hogy lehengereltek. Aztán volt ugye a Turbo is, őket egyszer két éve épp akkor láttam a Szigeten, épp amikor nevet változtattak a mostanira, és azóta néha gondolkozom a megtekintésükön; de konkrétan akkor áztam ronggyá a Szigeten, amikor a Nomad koncertről a Turbo koncertre igyekeztem, ami szintén tetszetős volt, csak mégis más.

Csütörtökre pedig épp egy Turbo-Envoy-Nomad koncert volt meghirdetve, úgyhogy egészen biztosan éreztem, hogy nekem ott a helyem, bár aztán kiderült, hogy a Turbo baleset miatt elmarad. A rutinos háromnegyed órás késés természetesen nem volt elég, így a koncertek kezdetéig igazi Cirque du Soleil sorozatot nézhettem a Merlin kávézójában, nagyon bizarr volt, azt hiszem, esetemben még kábítószerellenes propagandaanyagnak is elment, komolyan félnék tőle, hogy véletlenül ilyesmiket hallucinálok. Még így visszagondolva is rettegek. Tényleg igaza van azoknak, akik szerint a cirkusz, és nem a hajó a lét megkérdőjelezésének tökéletes formája és helyszíne.

Az Envoy így ismeretlenül is kiváló volt, és hát a vetítés, ó, a vetítés, az valami elképesztően tetszett. Minden számra külön összevágott klip, az egészre kitakarva-ráúsztatva-betakarva az élő kép segített utazni a zenével. És lehetett is vele utazni; élőben sokkal dinamikusabbak, teltebbek voltak a számok, és az ifjú Clapton fazonú énekes-gitáros is jobban hallatszott. A szünetben elmentem, és CD-be fektettem a hétvégi sörözésre tartalékolt pénzemet (egy hétvégén egész sok CD árát el lehet sörözni, még az ilyen gyenge nőknek is), aztán visszaballagtam, és idővel elkezdődött a Nomad koncertje. Egészen olyan volt, mint a legutóbb, azaz jó, és bár azóta megbarátkoztam én a lemezzel, élőben náluk is nagyobb sodra volt minden egyes számnak. A 35   (a szám, amirőlmár a múltkor eldöntöttem, hogy kell nekem olyan otthonra is) (és majd 2010 nyarán biztos még lelkesebben dúdolgatom) kapcsán előkerült még a MÁV is, és hogy legyen már neki konkurenciája, amúgy pedig megfigyeltem, hogy a Nomad alighanem az alacsony lányok zenekara, mert a közönség jelentős részét mi tettük ki, csak azért nem momdom, hogy tömött fürtökben álltunk, mert meglepően kevesen maradtak a főzenekarra. Az egyetlen ráadás kicsit sértett "Komolyan azt hittétek, hogy ezt nem játsszuk el, vagy... vagy mi?"   konferálással kezdődött, ez nyilván azoknak szólt, akik már nem csak a számokat, de az együttes preferenciáját is ismerték. Kifelé menet vásároltam még egy CD-t, engesztelésül kazincbarcikai barátnéim egyikének, mert utólag már furdalt a lelkiismeret, hogy nem is szóltam neki, pedig ha valaki, hát ő - nem mintha csütörtök este vagy egyáltalán bármikor bármelyiküket is érdemes volna este nyolc utáni programokkal zaklatni, de mégis.

A pénteki napról pedig inkább ne is beszéljünk, a végére egészen letörtem, mint a bögre füle.

Szombaton aztán romtemplomos esküvőn voltunk, szépségesség, bágyadt őszi napfény és madárdal; előrelátóan magassarkú csizmában mentem, így többször a talajba süllyedtem, de hát így jár, aki gondolkozás helyett sem alszik. A lakodalom számomra az ananász, a narancs és a Johnnie Walker jegyében telt el, kiváló jó barátokkal, bár tény az is, hogy amikor Búvárzenekar, Srakker és jómagam az ifjú férj invitálására odaültünk az ifjú férj volt osztálytársai mellé, körülbelül három perc alatt mindenki elmenekült. Csak remélem, hogy nem én ijesztettem el őket. Nem mintha Búvárzenekar mellett szóhoz jutottam volna.

Hétfőn pedig megmagyarázhatatlan okokból behoztam egy Antimatter CD-t, és azt hallgattam egészen addig, amíg pánikszerűen ki nem rántottam a lejátszóból, a komplex érfelvágás előtt úgy három másodperccel. Ez a Leaving Eden   mégis nyomasztóbb a Planetary Confinement -nél. És amúgy pedig agyalok, tervezek, számolok, és egyre érdekesebb akrobatamutatványnak ígérkezik az elkövetkezendő három hónap; de az idő természete, hogy úgyis egyszerre csak a végére érek.