Estére ért haza, de bizony már alig látott ki a szemén, nem volt hozzászokva, hogy egész nap öreg fóliánsokat böngésszen a félhomályban. Épp csak elnyammogott egy vaskos szelet sonkát, két fej hagymát és egy fél cipót, mert azért az étvágyát a baljós rejtélyek sem ronthatták el teljesen, főzött magának egy jó tányér mézes kását, mert valamivel az idegességét is csillapítani kellett, aztán felvonult a padlásra, és nekivetette a hátát a falnak. A kását kanalazgatva nézte a faragott mennyezetet, és azon merengett, hogy nem látta meg benne eddig a sárkányt. Hallgatta a hatalmas bestia ütemes lélegzetét, a ház apró neszeit, ahogy kintről belefonódik a szél susogása, és elégedetten hunyta le a szemét.
Maga sem tudta, mire ébredt, arra, hogy a kanál jobbra, a tányér balra koppant az öléből, vagy arra, hogy fémes, forró illat tölti be a padlást, és mintha halvány, vöröses derengést látna. Megrázta a fejét, megdörzsölte a szemét, és kábán meredt maga elé: kis, apró lángcseppek peregtek a sárkány szája sarkából. Még szerencse, hogy a többségük kihunyt, mielőtt a padlóra libbent volna, vagy hogy nem sodorta egyiket sem a régi vázlatok közé a hirtelen huzat, máskülönben már égett volna az egész ház. Réz kovács még egyszer megrázta a fejét, megdörzsölte a szemét, és még kábábban meredt maga elé, aztán a pillantása a földön heverő tányérra esett. Még az ő vashoz és tűzhöz szokott emberorra is érezte, milyen pompás illata van az aljára száradt mézes kásának.
– Az ördögbe is – morogta elképedve –, csorog a nyála!
Kurtán felnevetett, aztán a fejéhez kapott, mert ennek a fele sem volt tréfa, a finomságokról álmodó sárkány felgyújthatta volna az egész várost. Kidobta a tányért a lépcsőre, hallotta, ahogy csörömpölve gurul egész a ház bejáratáig, aztán nekiállt eltaposni a padlón vöröslő parazsat. Közben káromkodott; a hirtelen ijedtség és a testmozgás igencsak felébresztette, és ha már ébren volt, nem rejtette véka alá a véleményét a tetősárkány ványadt denevérre emlékeztető ük-ükanyjáról sem, vagy arról, hogy mindenki jobban járt volna, ha valamelyik korai Setétlápi kiadós rántottát készít az összes sárkánytojásból; azok megették volna még azt is, azoknak mindegy, az egész pöffeszkedő, b, az egész pöffeszkedő bírónemzetségüknek, csak rántotta legyen, szalonnás, hagymás, paprikával, jó sok borssal!
– A borstól mindig tüsszentenem kell – jegyezte meg nagyon álmos hangon a háztető. Réz kovács ugrándozás közben megtorpant, és felnézett a sárkányra. Roppant komikus lehetett, ahogy fél lábon állva, döbbent, riadt tekintettel nézi a tetőt, mert bizony eszébe jutott, hogy a sárkányok talán mégsem szeretik azt hallani, hogy valaki rántottának szolgálná fel a fajtájukat.
– Hát minek szagolgatod, nem rózsa az – tört ki belőle aztán a válasz, mert az igazságszeretetét nem győzhette le a félelme sem, és mert sosem értette, mások mit panaszkodnak a borsra. Gyerekkorában persze kipróbálta, milyen az, ha beleszippant, és arra jutott, kellően rossz ahhoz, hogy többet ne üsse bele az orrát egyszerre egy maréknyiba. De hát egy jó reggelihez nem is kellett, és Réz kovács legfeljebb csuklott tőle, ha kicsit erősebbre sikerült a rántottája, tüsszögni egyszer sem tüsszögött.
– Nem is rózsa. Attól nem kell tüsszentenem – szögezte le a sárkány, és valamivel éberebbnek hangzott, mint az előbb. Ez aztán a pompás fordulat, gondolta Réz kovács nagy mogorván, ahelyett, hogy elaltatnám a sárkányt, kötekedni kezdek vele, míg csak fel nem ébred!
– Nos – mondta –, ha ezt megbeszéltük, akár mehetnénk is mindketten aludni. Mármint... este van. Azaz nincs reggel. Se helye, se ideje a borsnak, mert ugye ahhoz kéne rántotta is, és nincs még itt az ideje a rántottának. És, ööö, éjjel építeni sem szoktunk, szóval attól sem kell tartanod, hogy hirtelen elkészülne a város, és te átaludnád. Jó? Na. Csicsijja.
A sárkány fújt egyet, és a forró levegő végigborzolt a szobán.
– De én nem vagyok álmos! – jelentette ki a sárkány, és nagyon megnyomta azt a kis „nem” szócskát, mint egy durcás gyerek. Réz kovács boldog agglegényéletet élt, és csak annyi tapasztalata volt a gyereknevelésről, amennyit kölyökként elszenvedett, de arra még élénken emlékezett, mi volt a válasz, ha nem akart időben lefeküdni.
– Nem? Vagy? Álmos?! Ebadta kölke! Álmos vagy, nem vagy álmos, este van, aludni kell!
Összeráncolta a szemöldökét, és a nyomaték kedvéért még teli torokból bődült egyet.
– Mordizomadta!
A sárkány rémülten szippantott egyet, és megrezdültek a polcon a lapok, némelyik fel is rebbent. Réz kovács elkeseredve nézte; jól van, jól van, dörmögte magában, ezt a rengeteg öreg iratot mihamarabb le kell költöztetnem innen, és akkor én fogok tüsszögni, de nagyon, mert a port bizony nem csak akkor szagolgatja az ember, ha kedve tartja, és a borssal ellentétben még csak rántotta sem lesz a vége... aztán felnézett a sárkányra, és látta, hogy a hatalmas jószág még jobban rásunyta a fejét a mancsára, mint eddig, és olyan szorosan lehunyta a szemét, hogy kis híján ropogott a szemhéja.
Ez megijedt, gondolta a kovács elhűlten, mert nem volt hozzászokva, hogy háztető nagyságú meselények ijedjenek meg tőle – igaz, még nem is hallotta magát soha, amikor dühében másokra förmedt, máskülönben talán nem lepődött volna meg így a dolgon. Ez megijedt, csóválta meg a fejét, mert minél többet beszélt ezzel a sárkánnyal, annál kevésbé tűnt gonosz, vérszomjas bestiának, és igazából Réz kovács a gonosz, vérszomjas bestiákon kívül senkit sem ijesztett meg szívesen. Többnyire csak úgy mellesleg, és saját maga számára észrevétlen tette.
– Ejnye, no – morogta már-már lágyan, és megvakarta a feje búbját. – Hát akkor jó éjszakát. És szép álmokat.
Elindult lefelé a lépcsőn, de a második fok után visszafordult, és megfenyegette az ujjával a gerendákat.
– És ne feledd, rájövök, ha nem alszol!
Elégedetten ballagott le a saját szobájába, mert lám, eszébe jutott, miféle fenyegetésekkel tartotta annak idején ágyban az apja, bár aztán arra gondolt, ha a sárkány akarna éjjel kiszökni almát lopni, arra nemcsak ő jönne rá, de Huzavon egész városa, sőt, alighanem az egész világ.
Micsoda bolond dolog ez, morogta, ahogy megmosakodott és hálóinget vett, aztán felhúzta a hálósipkáját, bemászott a dunna alá, és félálomban azon gondolkozott, nem kéne-e reggel rántottát vinnie a háztetőjének.
Micsoda bolond dolog ez.
*őszintén, komolyan, és tisztázzuk még időben: nincs.
| The Sentry I have begun to die. For now at last I know That there is no escape From Night. Not any dream Nor breathless images of sleep Touch my bat-eyes. I hang Leathery-arid from the hidden roof Of Night, and sleeplessly I watch within Sleep’s province. I have left The lovely bodies of the boy and girl Deep in each other’s placid arms, And I have left The beautiful lanes of sleep That barefoot lovers follow to this last Cold shore of thought I guard. I have begun to die And the guns’ implacable silence Is my black interim, my youth and age, In the flower of fury, the folded poppy, Night. | Őrszem Elkezdtem meghalni. Most végre tudom, hogy nincs menekvés az Éj elől. Sem az álom, sem az alvás könnyű fénye denevérszememre nem feszül. Mint száraz bőrcafat csüngök az Éj rejtett barlangjában, s álmatlanul az álmok birodalmát őrzöm. Elhagytam már a fiú és a lány szerelmes testét ernyedten egymás karjába bújva; és elhagytam az álom csodaszép ösvényét, min meztlábas szeretők suhannak e végső, jéghideg partra, ahol most őrködöm. Elkezdtem meghalni, és a fegyverek érthetetlen csendje fekete birtokom, ifjú és aggkorom, a düh virágában, a zártszirmú pipacsban, Éjjel. |
| Odi et Amo Yet in this blood-soaked forest of disease Where wolfish men lie scorched and black And corpses sag against the trees and love’s dark roots writhe back Like snakes into the scorching earth; In this corrupted wood where none can hear The love songs of Ophelia And the laughter of Lear, My soul cries out with love Of all that walk and swim and fly. From the mountains, from the sky, Out of the depths of the sea Love cries and cries in me. And summer blossoms break above my head With all the unbearable beauty of the dead. | Odi et Amo De még e lázvadonban is, hol vérben ázó, Kormos, farkaséhű férfiak lapulnak S a fákon holtak csüggnek, mint a zászló S a szeretet gyökerei visszabújnak A kiégett, tar földbe, mint megannyi kígyó; Ez átkozott vadonban soha fel nem csendül Ophelia dala, S Lear kacaján csend ül, Csak lelkemből sikolt fel a szeretet S eléri mind, mi úszik, repül, szökell, kúszik. Hegyre pattan, égbe száll, Ringatja mély tengerár, Zokogva sír, hogy mindent szeretek. S fölöttem virággal fordul újra nyárba A halál elviselhetetlen pompája. |
* Szögbe léptem. Csizmával. A szög úgy vitte át a csizmám talpát, mintha ott se lett volna, és ezzel azért vannak problémáim.
** Az irreális rettegésen kívül, hogy de mi van, ha a tetanusz nem hat, főleg azon pánikoltam, hogy mert ne már, hogy most csupa ilyesmi történik, nem vagyok én erre felkészülve, és most akkor mi lesz a következő? Aztán este fél tizenegykor beájultam aludni, és most úgy döntöttem, hogy nem lesz következő, mert ne már. Nem vagyok hajlandó tovább félni, és különben is. Mostantól csak jó dolgok fognak történni, kész.
*** ügyesen = a touchpad kicsit megbolondult, és ahogy a küldés gombot keresgettem, a levél alsó felét felhúzta a tetejére, és így küldte el. Nagyon... dizájnos lett. Mondjuk ez legyen a mai napra kijelölt sorscsapás, és akkor úgy oké is, akkor egy szót sem szóltam.
