Hétfő este még félálomban is azt pörgettem magamban, voltaképp mitől van rossz kedvem (a rettenetes novellát leszámítva), és nagyjából rá is jöttem, meg letisztáztam magamban egyéb dolgokat is, aztán kedd reggel megint úgy keltem fel, hogy nem kéne bemenni dolgozni, és megint bementem, és rögtön az első email az volt, hogy a vezérigazgatónk elhagyja a céget, pedig hát őt én végtelenül szeretem, kivel fogunk céges ünnepnapokon pálinkázni, mi lesz így a világgal, rettenetes.
Később volt egy elég hervatag tesztelői vacsora, ahol minden irányban kisgyermekes anyukák beszéltek a kisgyermekükről (és az orrszívó porszívóról, és hogy az szörnyű... pedig tudjátok, mi a szörnyű? Az arcüreg-mosás), két óra után hozták ki a főételt, és egyáltalán, én otthon akartam macskás csomókat rajzolni, vagy csak hanyatt fekve nyöszörögni halkan.
Idővel ez a két kívánságom teljesült, a macskás csomó mondjuk nem lesz valami szép, ha elkészül, akkor sem, a hanyatt fekve nyöszörgéstől pedig begörcsölt a nyakam. Szerdán szintén elgondolkoztam rajta, hogy most már otthon maradok, de tényleg, egyelőre még várom, hogy összeomlik-e az irodaépület, vagy most mi lesz, amiért jobb lett volna nem bejönni (ó, kaptunk egy csomó fényképet a tegnapi vacsoráról, mert nincs is ám jobb, mint amikor a melletted ülő előkapja az überprofi monstrumot, és húsz centiről arcon fényképez!!! komolyan már).
Nekem már csak a macskás csomó maradt örömnek az életemben, de igazából az sem lesz valami szép, ha elkészül. És még mindig nem játszanak semmit a moziban, amit meg akarnék nézni.
