Rijeka jó volt, bár a hálókocsis MÁV szerelvény erősen sokkolt. Akár élvezhettem is volna a grátisz időutazást, hogy nem csak a horvát tengerpartra, de a nyolcvanas évekbe is eljutottam, de ezek a gyorsvonatok már akkor is undorítóak voltak, és az azóta eltelt harminc év nem tette őket vonzóbbá. Sőt. Néha úgy kattogott és rázott és csikorgott, hogy attól féltem, menet közben kettéhasad a fülke.
De Rijeka jó volt, még ha szombaton nagyjából egész nap esett is az eső, és vasárnap sem volt annyira meleg, hogy komolyan nekiálljak megkeresni a strandot. De bejártam a kikötőt, az óvárost, felkapaszkodtam a várba (annyi lépcső a világon nincs), sok finom pizzát ettem, és nagyon drága volt a sör. Néztem a tengert, ha már fürödni nem sikerült benne, és néztem az öböl túlpartján a hegyeket. Némelyikbe szabályosan beleszerettem, egyszer fel kell majd mennem az egyik tetejére, nem feltétlenül gyalog, mert rohadt meredeknek tűnik, és alacsonynak sem mondanám.
Hazafelé már rutinosan előkerestem lefekvés előtt a füldugót, nem csak éjjel kettőkor kotortam bele a táskámba, hogy mintha szokott volna nálam lenni megmagyarázhatatlan okokból, így csak akkor ébredtem fel, amikor mozdonyt cseréltünk vagy másik vonathoz csatoltak, illetve ahányszor ordítva fékezett a vonat. Elképesztő hangja volt.
Aztán egész héten csomó dolgom volt, szerdán például egy rongyosra mosott plüsskutyával az ölemben mentem haza, a zsebemben pedig csak azért nem koccant össze a karácsonyi csengettyű és a hófehér Zsolnay róka, mert begyömöszöltem melléjük egy csipketerítőt. A többi kiválasztott emléket (két borospohár, két porcelán tányér, egy kenyérvágó kés, a falra akasztott bibliai idézet, a nagyobbik hófehér porcelánróka, néhány könyv) egyelőre ott hagytam az üres lakásban, a nővéremnek és anyámnak kiválogatott holmik mellett. Furcsa volt osztozkodni egy élet hordalékán.
Most hétvégén vége alszom. Kivéve, ha megint egész szombaton fúrnak.
