Hétfőn hajnal négy órakor, amiko rmég mindig nem tudtam aludni a szédüléstől, és odakinn össze-vissza dúltak a viharok, úgy gondoltam, hogy most már akkor tényleg otthon maradok De aztán sikerült háromnegyed kilenckor felébrednem, és így reggeli nélkül épp beértem negyedóra késéssel, mert lelkiismeret-furdalásom volt a projekt miatt, amit pénteken este nyolcig azért csak nagyjából sikerült áttesztelnem, és igazából voltak még kérdéseim. Kedden már kifejezetten négykézláb kúsztam be, aztán szerdán már tényleg nem volt rá erőm. Akár büszke is lehetnék magamra, ha amúgy lett volna értékelhető eredménye és mérhető értelme annak, hogy másfél héten át bejártam úgy, hogy a fejfájástól és a szédüléstől azt sem tudtam, hol vagyok, de az az igazság, hogy a hatékonyságom nem nagyon ad okot bármiféle büszleségre. Persze, legalább húsz-harminc százalékban életképes voltam, de én is tudom, hogy a hatékony munka, az nagyon nem ilyen.
Délután elvonszoltam magam a rendelőbe (gyök kettővel, mert tényleg nem vagyok jól), és kiderült, hogy a körzeti orvosom szabadságon, és a váltótársa délelőttös volt, úgyhogy holnap délután mehetek vissza, és reménykedhetek benne, hogy csütörtökön még ki tudnak írni szerdára is (ha jól tudom, igen). Közben nagyon szomorú kis nyuszi vagyok, annyi mindent kéne csinálnom, és hanyatt feküdni is alig van erőm. Ki fog így mosni a másfél hét múlva esedékes nyaralás előtt? És feltrancsírozni a két hete az ablakban érő ananászt? És pénzt váltani, ha már kényelmesen épp beszakadt a font? Nem tudom, majd egy valamivel kipihentebb változatom, bár mivel aludni sem tudok, az jó kérdés, mikor lép akcióba.
