Ha ez most tisztességes énblog lenne, írnék olyasmiről, hogy emberek jönnek, emberek mennek, illetve, hogy mennyire zavarnak az olyan kettős mércék, amikor például egy másik társaság tagját mélyen elítéljük, ha részegen kitör belőle a kőegyszerű buzi-e-vagy, de ha a mi társaságunk vezérbikái csinálják ugyanezt, csak zavartan heherészünk; de ezeket átélni is fárasztó, hát még írni róla. Mostanában sokat gondolkozom rajta, hogy ha végleg szétesik a régi baráti kör, hogy élem majd meg - azt hiszem, a megkönnyebbülés és a felszabadultság lesz a két domináns érzés. Vannak emberek, akiket nagyon szeretek, és sajnálnám, ha nem találkoznék velük többé-kevésbé rendszeresen, de vannak emberek, akiktől őszintén undorodom, és egyre jobban.
És vannak persze az új emberek, akikre egyáltalán nem fordítok annyi energiát, mint kéne, mert inkább annyi energiát fordítok rájuk, amennyit tudok, és az egy cserepes növénynek sem lenne elég. Cserepes növényről szólva, idén karácsonyra is kaptam virágot, a szándék ezúttal is piros amaryllis volt, lett helyette hófehér, ez is gyönyörű. Csak nem vagyok eleget otthon, hogy lássam.
És ma elmegyek, és garantáltan borzalmas kínai látványfilmet nézek (sajnos Matt Damon is lesz benne, minek kell Matt Damon egy kínai látványfilmbe), és utána hazamegyek, és remélem, éjjel nem Cthulhuval fogok álmodni, mint tegnapelőtt (bár a végére egészen barátságos lett, de akkor is).
