Két hete szinte megszakítás nélkül tart a kettős front, beteg vagyok, és olyan elkent, hogy vajkrém-reklámot lehetne forgatni rólam. Néha már az is a képességeim határát súrolja, hogy hanyatt fekve különféle meditációs és egyéb technikákkal próbáljam kivakarni a fejemből a fájást, vadul vizualizálom, ahogy folyékony napfénnyel glettelem ki a koponyámat, nem tudom, valamiért ez a kép működik legjobban, amikor az ezer milligrammos paracetamol már nem. Ilyenkor nem tudom átélni, hogy a dolgoknak van értelme, jobban mondva, arról már rég lemondtam, hogy a dolgoknak van értelme, ilyenkor azt nem tudom átélni, hogy értelem nélkül is teljesen szórakoztatóak tudnak lenni. Biztos, mert ilyenkor a legkevésbé sem azok.
Lassan, de haladok dolgokkal, a mekiben a biztonsági őr elmeséli, amikor az első számítástechnika alapóráján véletlenül formatálta a gépet, és utána egész nap középen kellett ülnie egy széken, nem kaphatott másik gépet. Ő röhög, én arra gondolok, hogy a tanárt szeneslapáttal ütném, hogy ennyire durván és nyilvánosan mást alázott meg a saját hibájáért, mert azért lássuk be, az a tanár hibája, ha egy képzetlen felnőtt csoportnak olyan jogokat és hozzáféréseket adott, hogy ez egyáltalán megtörténhetett.
Álmomban fiatal vagyok és tudok kungfuzni, és sajtos rakott krumplival és vörösborral próbálnak megvesztegetni jószándékú idegenek. Közben persze bebörtönzött társaimat kéne megszöktetnem a fellegvárból, és enteket találok a kertben, de elbújnak, mire előszedem a fényképezőgépemet. A tudatalattim roppant szórakoztató, és vizuálisan, ó, hát továbbra is lenyűgöző dolgokat termel. Például van egy szoborpark valahol a Normafánál (mármint valahol a Hegyen, ami álmomban a Normafáig, azon túl, és egészen az égig és a Túlvilágig ér) (egy kisebb halál-dombság van a Gugger-hegy környékén is, kísértet-lakta várromokkal, pokolfogadókkal, barlangokkal, és úgy általában, nyúlós életen-túlisággal), ahol mindig köd van, és olyan hatalmas, szürke szobrok a harsogóan zöld fűben, hogy Stonehenge sehol sincs hozzájuk képest. (Bár a kedvencem azóta is a világ legjobb Faith No More koncertje, amit a nagyszüleim kertjében rendeztek tizenhét éves koromban, és soha olyan jó koncert nem volt még sehol, de tényleg. És ezen az sem változtat, hogy csak álmodtam az egészet. És a nyaralások, ó, azok a nyaralások! Összeadva éveket csavarogtam nem létező mediterrán városokban, és buliztam nem létező balatoni falvakban. Csodálatos emlékeim vannak soha meg nem történt dolgokról. Csodálatosak. És akkor komolyan, olyan fontos, hogy valódiak-e?)
Ébren viszont nem vagyok fiatal, egyre több az ősz szál a hajamban, és ha ez így megy tovább, tényleg el kell kezdenem festetni. És én úgy szeretem a saját színét. És az az igazság, hogy az nagy változás lenne, mert akkor onnantól nem akkor kéne fodrászhoz menni, amikor eszembe jut, hanem rendszeresen, és akkor már frizura lenne a fejemen, nem haj, és akkor még hülyébben érezném magamat kapucnis pólóban, és akkor sem járnék magassarkú cipőben, mert az kényelmetlen. (Tudom, hogy lehet itthon színezni, csináltam épp elég sokáig, elmúlt az az idő. A szomszéd lábtörőjét is összefestem, ráadásul jobban roncsolja a hajat.)
És kungfuzni sem tudok, vörösbort viszont akár magamnak is vehetek.
Hm, nem is rossz ötlet.
