Masniról lehetett tudni, hogy hosszabb ideig marad, mert még nem volt ivartalanítva, és úgy nem ad örökbe kutyát a szervezet. Mielőtt ezt aljas szörnyűségnek könyvelné el bárki, Marni testi jegyei és problémái alapján feltehetően élete eddigi négy-öt évét „kölyökgyárként” töltötte egy ketrecben, azaz süldőkora óta kipréselték belőle az évi két almot, és alighanem akkor dobták ki, amikor a szervezete már teljesen kimerült. Egyébként minden jel szerint Iza is így került az út szélére valahol a Balatonfelvidéken, csak őt alighanem verték is, mert ha valaki meg akarta simogatni, pánikba esett. Szóval Masniról lehetett tudni, hogy legalább két-három hónapig marad, de természetesen és jó érzékkel a műtét előtt kezdett el tüzelni, azaz egyre csak tolódott, hogy mikor lehet örökbe adni. Közben súlyos családi válság lett a dologból, mert a nővérem meg akarta tartani, a sógorom viszont félt tőle, hogy két kutya hosszú távon már sok lenne – a két kutya viszont úgy összenőtt, hogy az valami döbbenetes. Eleinte csak Kavics nyaggatta Masnit, hogy játsszanak, de most, fél év elteltével már teljesen kiegyenlített, hogy mikor melyik rágja a másik fülét (szó szerint), és egészen egyszerűen összetartoznak. Tökéletesen összetartoznak. Valami olyan mély és megható szeretet van köztük, ami kutyáknál is ritka.
Az első képsorozat még novemberben készült, amikor a kutyák beboroztak (valójában nem, csak Kavics annyira úgy tette fel az asztalra a fejét, mintha a sógorom vörösborától rúgott volna be, hogy azt le kellett fényképezni), a második januárban. A vegyes alanyokat simogató kéz anyámé, a puszit viszont én kapom Masnitól, miközben Kavics épp ránk borul. Most nem sikerült elkapni, amikor szinkronalszanak, pedig abban nagyon jók: teljesen ugyanolyan szögben és ugyanolyan pózban szoktak kilógni az ugyanolyan pléddel kibélelt, ugyanolyan kosarukból. Kutya egy sorsuk van, ugye?
