Persze aztán az lett, hogy Noiz küldött nekem képregényrajzoló szakirodalmat, ami egyrészt zseniális, másrészt persze arra jutottam, hogy áááá, én soha, én soha. Az elkeseredésemen csupán az enyhít egy keveset, hogy ahányszor írástechnikai anyagot látok, szintén a teljes alkalmatlanság érzése tör rám, és ha arról olvasok, hogyan kéne fordítani, akkor is. Ja, hogy ezt így kell, ó, Istenem, merre bujdossak el, és közben valójában egy csomó fajta dolgot teljesen használhatóan fordítok, mert nem hiszem, hogy csak ellenállhatatlan személyiségem diadala, hogy még mindig kapok munkát.
És hát azt eddig is tudtam, hogy technikailag én azért még (alighanem nagyon sokáig) alkalmatlan vagyok komoly grafikai munkára, szóval ezen nem most kéne megijedni. Azt is tudom, hogy ez ijesztően nagy projekt, és a folyamatos vackok (képelőkészítés a fotós és a kaleido-csomós tumblrre) és a megnyugtató vackok (csomó, csomó, csomó, időnként kaleidoszkóp-alap) mellett ez olyan, hogy ööö kész lesz egyszer, vagy nem. Azért általában még az ilyen dolgok is el szoktak készülni, csak mondjuk nem a tervezett másfél hónap (nem, nincsenek ilyen terveim), hanem teszem azt, három év alatt, mert nagyon keveset rajzolok papírra, mióta van hordozható gépem, és teázgatás közben azt piszkálom, nem valami cetlit. Legutóbb kb. akkor rajzoltam, amikor a régi gépem már halódott, és hirtelen belefért egy kis vázlatfüzet a táskámba és az időmbe is (és túl hideg volt a maratoni városnézéshez). Megjegyzem, az egy nagyon sikeres rajz volt, senki nem találta meg rajta a sárkányt, amíg ki nem színeztem. Egész sárkányokat el tudok veszteni egy egész kis lapon.
