Gyalogoltam ügyet intézni a kihalt gyárvidéken át a tikkasztó hőségben, néha a homlokomat törölgettem, néha a szemem, és arra gondoltam, hogy mégsem a rémálmok a legrosszabbak (ezt amúgy már Szabó Magda is megmondta, még mielőtt kiábrándultam belőle), hanem azok, amikben csupa olyan dolog történik, amit én nagyon szeretnék, de éppenséggel valószínűleg szárnyam és hátuszonyom is előbb nő, mint hogy ezek közül megvalósulna bármi. Persze a rémálmok sem olyan vidámak, de attól csak nagyon zord ábrázattal elkezdem elpakolni a szanaszét dobált ruhákat (kéne még legalább egy ruhásszekrény, bár nem tudom, hova tenném, mert egyelőre ez olyan, mintha Déva várát építeném: amit reggel elpakolok, az már az öltözködés végére újra kiterül a díványra), és nincs az, hogy órákkal ébredés után is nyivákolok, ha eszembe jut, hogy ne már, ez olyan igazságtalan (ez = minden).
Persze ez többnyire olyasmi, ami engem nem lep meg, bár néha, amikor egyszerre csak álmomban szavakkal is megfogalmazok dolgokat, az tud fájni. De van benne olyan is, hogy "tényleg?, értem én, csak mégis, azért ez nevetséges", azt kell, hogy mondjam, olykor nem vagyok túl nagy véleménnyel magamról, na jó, tulajdonképp, ha emberi kapcsolatokról van szó, akkor már régóta és többnyire nem. Nem mondom, hogy csak az én hibám, de nekem kéne megoldanom, és láthatóan nem megy. Túl sok minden nem megy. Néha a nap végére is alig sikerül eljutnom, de hát ez is olyan, hogy akiknek mondhatnám, azok nem nagyon tudnák értelmesen kezelni, az értelmetlenül kezelés pedig csak még jobban megnehezítene mindent.
Igen, tudom, vagy fejtsek ki mindent pontosan, vagy egyáltalán ne is írjak semmit, és ez a ködösítés a legidegesítőbb fajta netes hiszti - mármint egyes nézetek szerint, de egyre inkább az a véleményem, hogy mindenkit lapáttal kéne megütni, akinek általános és bigott nézetei vannak arról, hogy mások mit írjanak és mit ne. Beleértve engem is, bár nálam inkább az a jellemző, hogy 1) hát tegye közzé, ha az neki jó, csak én hadd ne lássam 2) hú, basszus, ez tök gáz, és hát bizony befolyásolja a véleményem a gazdájáról, jaj, hát ezt nagyon kár volt. Cserébe persze tudom, hogy mások ugyanezt élik át velem kapcsolatban, de hát ez olyan, hogy emberből vagyunk, én különösen, és kicsit elnyűtt ahhoz, hogy mások véleményét fontosabbnak találjam a sajátomnál. Meg igazából nem a ködösítésről van itt szó. Akár le is írhatnám egy részét, és ugyanúgy semmit sem mondana senkinek, de az meg megint milyen már, az szinte annál is rosszabb, mint amikor véletlenól egyszer komolyan mondok valamit, és a barátaim kiröhögnek, vagy egyszerűen elhessegetik, mert nem tűnt fel nekik, hogy ez volt az egyetlen fontos és bizalmas dolog, amit elmondtam. Nagyon nehéz úgy, hogy még mindig sokkal jobban félek az érzelmi kiszolgáltatottságtól, mint amekkora esélyt egyáltalán remélek rá, hogy akivel beszélek, az megértené, mit mondok. Meg egyébként tényleg nem értené meg, az emberek többnyire nem arról híresek, hogy akár az elemi matematikával megértő viszonyban lennének, pedig hát ugye, ami más fejében zajlik, az még annyira sem leképezhető, mint az egyszeregy.
