Szóval most napkeltéig még hűvös van, aztán jön vissza a meleg, igazából ki kéne használnom ezt az alhatósan jó időt némi alvásra, de akkor ki írna blogot (tudom, minek, a blog olyan kétezresévek-közepe, haladjak már a korral), és arról nem is szólva, de ki pofozgatna némileg fölöslegesen tizenöt majdnem egyforma képet egy készlet rakoncátlan szurikátakölyökről. Valamikor július elején kitaláltam, hogy akkora hátralékom van civilizálandó képekből, hogy akkor ezentúl napi tíz képpel végeznem kell... egyelőre annyit sikerült elérnem, hogy az elmúlt három héten több képet csináltam meg, mint ahányat lőttem, pedig volt látványos naplemente és állatkerti kirándulás is, de hát annyival azért nem többet, hogy a haladás ne csak puszta illúzió legyen. Rettenetes. És még így is csomószor van az, hogy "ó, hát ebből azért nem ártott volna még két-három változat két-három szögből, hogy tényleg összeálljon", aztán ilyenkor arra gondolok, hogy anno három tekercs filmmel mentem el egy hónapra Angliába (és milyen sok mindenről nincs is képem, és milyen sok mindent felejtettem el csak azért, mert nem fért bele, hogy ne csak a szépet fényképezzem, de lőjek emlékeztetőket is). Valójában nem tudom tiszta szívből gyűlölni korunk adat-túltengését. Nem vagyok elég puritán, azt hiszem.
Ez persze abból is látszik, hogy vettem virágos csatokat, és néha nyakláncokat aggatok magamra, és színes blúzokkal álmodom, bár álmodni azért főleg inkbb hülyeségekkel szoktam, olyan hülyeségekkel, hogy ahhoz képest még egy amish is védhetőnek tartaná a karibi mintás, pánt nélküli, cipzáras kisestélyiket (100% irritáló, 100% műanyag). Legutóbb például álmomban visszamentem a volt munkahelyemre, és azon morfondíroztam, hogy jé, mennyire unalmas egy hely volt ez, úgy elfelejtettem az egészet, kollégástul-menzástul, mintha csak álmodtam volna - aztán felébredtem, és megnyugodtam, hogy leginkább azért, mert csak álmodtam az egészet. Akkor viszont miért emlékszem kb. két céges karácsonyra, meg a céges némettanfolyamra részletesen; de hát ezt is megszokhattam volna, több nem létező budapesti kerületből (olyan jó kerületek nem léteznek Budapesten, hogy az maga a szomor) van úgy összesen háromszáz évnyi gyerekkori emlékem, mind a gulyáskommunizmus lényegesen rövidebb korszakából.
