A fene nagy optimizmusnak aztán az lett a vége, hogy hazafelé menet beleléptem egy gödörbe, és akkorát estem, hogy ihaj. És igazán nem várok sokat az emberiségtől, például azt sem, hogy ilyen esetben bárki is segítsen, de azért amikor lehorzsolt könyékkel, vérző térddel, megrándult bokával sántikáltam a közeli kutyafuttató mellé teleptett csaphoz, hogy legalább a mocsok nagyját lemossam, és tőlem pár méterre emberek álltak, és őszinte, nagy lelkesedéssel röhögtek, akkor azért reméltem, hogy ez lesz hátralevő életük legboldogabb pillanata. És ennél szebb már nem is történik velük, de tényleg sosem.
A térdemet természetesen azóta mindenbe beütöm, de amúgy nem vészes, csak idegesítő, meg mi ez már, hogy röhögni kell, amikor valakinek láthatóan rossz? Persze tény, hogy a humor ezen rétegét én sosem értettem, nézmá-hogymelléesettamedencének-hátnemeltörteamindkétlábát!-befosokaröhögéstől, amikor emberek ilyeneket linkelnek, mindig azon gondolkozom, hogy nekik még sosem volt igazán rossz? Vagy elfelejtették? Vagy mi van?
Hála Istennek azért persze nem csak ilyen emberek vannak, még az én életemben sem, mert akkor például kivel söröznék, és most volt olyan, hogy söröztem, és nyilván teljesen jó emberekkel. Egyszer Búvárzenekarral merültünk a Mélypontban (jól van na, nem lehetett kihagyni ezt a csodálatos képet, még ha kicsit tán zavaros is), másszor pedig Noizzal és Wooffal söröztünk az esőben. Közben Párizsra gondoltunk, hosszan és hangosan, mivel ketten is nemrég jártunk ott, a harmadikunk pedig nemsoká átutazik rajta.
És láttam csodálatos naplementét is, és csodálatos teliholdat, és és nincs mindig hőség, és ó, az de nagyon jó, bizony.
