A kedd-szerda ugyan a hidegrázva izzadós takony jegyében telt, de csütörtökre igenis minden jó lesz, mert na, most már nnna.
Egyfolytában az az érzésem, mintha valami rettenetesen fontosat és hasznosat csináltam volna, pedig azt hiszem, nem, már amennyiben az, hogy napi két és fél órát gondolkoztam azon, hogy mikor mit vegyek fel, nem számít rettenetesen fontosnak és hasznosnak (de ha legalább jutottam volna bármi értelmesre). Ó, igen, nagymamámmal palacsintáztunk és apámmal vacsoráztunk szecsuáni csirkét, azt hiszem, ez lehetett valójában az, ami tartalommal töltötte meg a hét elejét. A hétvégém nagyon izgalmasan telhetett, mert így három nap elteltével nincs róla határozott emlékem, múlt héten pedig söröztünk a szöges kezű lánnyal, és nagyon együtt tudtam vele érezni, pedig nekem annak idején csak drótozták a kezem, és gipszelni is csak könyékig (cserébe viszont ujjhegyig, hogy kb. még orrot vakarni se lehessen vele).
Egyébként meg belefutottam egy klasszikus Farkas/Rozsomák, netán Holló/Varjú helyzetbe (amikor a magyar fordítás erősen hajlana a kúlságosabb állat neve felé, akkor is, az angol eredeti végtelenül egyértelmű) (de hát nem elég kúl!!!), és már megint vagy tíz wikipedia oldal van megnyitva különböző ragadozó madarakról (a szárd történelmi szálat már régebben felgöngyölítettem, Arboreai Eleonóra akár Guy Gavriel Kay hősnő is lehetne, nem csak a neve alapján) (mennyi izgalmas dolgot nem tudok Európa történelméről) (de erre egyszer már Austrasiai Brünhild kapcsán rájöttem), egyrészt, hogy megtaláljam a legjobb megoldást (marad az, ami lenne, aztán a kiadó kitalálja, mit akar), másrészt mert a kabasólyom annyira kis cukorfalat, harmadrészt pedig milyen vicces, hogy a kígyászsólyom angol neve laughing falcon (és a hollók tökéletesen utánozzák a kutyaugatást).
Negyedrészt elmegyek aludni. Mert későre jár.
aznap, amikor egy hete először végre kisüt a nap
... nyilván úgy ébredek, mint akinek intravénásan adagolták az apokalipszist egész éjjel, a taknyot pedig kiskanállal tolták fel az orrába, persze ha épp meg vagyok fázva, akkor miért is ragaszkodom hozzá, hogy órákon át mászkáljak a hidegben. Azon kívül, hogy mostanában szeretek a hidegben mászkálni, a hidegben nincs egy csomó minden, amit nem szeretek, mert haszontalan, kényszeres, értelmetlen, vagy csak félelmetes (internet, régi képek válogatása-törlése, dolgok, amiket meg kéne csinálni, de kevésnek érzem magam mindegyikükhöz, és ez nagyjából mindenre igaz, mármint még a mosogatáshoz is kevésnek érzem magam).
Olyan vidám izék laknak épp a fejemben (a takony mellett), hogy a legszívesebben vissza is másznék a takaróm alá, és nem kerülnék elő mondjuk... hát szóval amíg jobb kedvem nem lesz.
Olyan vidám izék laknak épp a fejemben (a takony mellett), hogy a legszívesebben vissza is másznék a takaróm alá, és nem kerülnék elő mondjuk... hát szóval amíg jobb kedvem nem lesz.
focika
A legdurvább persze nyilván az, hogy könnyen elképzelhető olyan szöveg, ahol jó ötlet Liverpoolnak fordítani a Fenerbahçét.
Ez történetesen nem az, de legalább jutott egy kis morning sun ebbe a taknyos szürkeségbe (Fira szerint ráadásul még helyes is a fordítás, mert Liverpoolban épp süt a nap, szóval nehogymár. Leköröztük a briteket ocsmány időjárásban, azért ez milyen (szomorú)).
Ez történetesen nem az, de legalább jutott egy kis morning sun ebbe a taknyos szürkeségbe (Fira szerint ráadásul még helyes is a fordítás, mert Liverpoolban épp süt a nap, szóval nehogymár. Leköröztük a briteket ocsmány időjárásban, azért ez milyen (szomorú)).
Gyerekek
Alkonyodik. Furcsán kanyarognak a fények, egy Opel, egy Renault, a zöldek a kékbe folynak, a félszínekből kirajzolódik a táj valódi arca. Egy óriás gubbaszt a házsor végén, két kezét a földre feszíti, mint a futók a rajt előtt. A vállán megremeg a lomb.
Luca nem veszi le róla a tekintetét. Óvatosan a farzsebébe túr, a tenyerére ejt egy csipet sárga port, és a furcsa árnyalak felé fújja, mielőtt felpattanna és letiporná a házakat. A fa, az óriás válla megrándul; szandálos, rövidnadrágos alak pottyan ki az ágak közül, és elszalad. Luca sietve utána pöcköli a por maradékát, széles fénysáv vág végig a fákon, a keresztutcáról halk surranással fordul be az apja kocsija.
A kölyök leugrik a pad támlájáról – az út csak egy szökkenés, a kőszegély egy másik – és máris felkapaszkodik a kerítés tetejére. Át a cseresznyefára, le a sóskaágyások között, aztán lélekszakadva végig a kerten, míg csak a hátsó drótkapuig nem ér.
Megtorpan. A kapu nem remeg, a kerítés sem imbolyog, mintha átmászott volna rajta valaki.
Ezek szerint még odakinn van.
Habozik, hogy utána eredjen-e, aztán a combjába törli a tenyerét, és felkapaszkodik az egyik kerítésoszlopra. A drótháló beroggyan alatta, ahogy hason átcsúszna rajta, megkarmolja a lábát, a pólójába akad, de szerencsére nem szakítja ki. Így is épp elég nagy szidást kapnak mind a ketten. Tanácstalanul áll a kerítés tövében, a keskeny füves sáv túloldalán az erdő már sötét. Bármi megtörténhet.
Az árnyakból font, csápos szörny majdnem átölelte már, mire észreveszi. Először megriad, aztán előreveti magát, benyúl a sötétbe, és elkapja az öccse zöld trikóját. Nem dulakodnak sokáig, Luca kíméletlen és dühös, úgy megcsavarja a kölyök fülét, hogy kis híján a kezében marad. Fél kézzel a grabancát fogja, nehogy elszabaduljon megint, a másikkal kertkapu felé lódítja, és ha közben véletlenül ülepen térdeli, hát legalább ennyit előre törleszt. Ki fogunk kapni, füstölög magában, de nem ettől olyan dühös.
Az apjuk a kocsibeállónál toporog, lehajol, keres valamit. A fényszóró csak a körvonalát rajzolja ki fekete-sárgán, késélesen; csak még jobban mutatja, hogy remeg a keze. A kulcsot ejthette el. Luca megáll, rámarkol az öccse trikójára, és visszanyeli a könnyeit.
Az utca túloldalán sötét, csendes halmok a délután ledöntött házak romjai.
Luca nem veszi le róla a tekintetét. Óvatosan a farzsebébe túr, a tenyerére ejt egy csipet sárga port, és a furcsa árnyalak felé fújja, mielőtt felpattanna és letiporná a házakat. A fa, az óriás válla megrándul; szandálos, rövidnadrágos alak pottyan ki az ágak közül, és elszalad. Luca sietve utána pöcköli a por maradékát, széles fénysáv vág végig a fákon, a keresztutcáról halk surranással fordul be az apja kocsija.
A kölyök leugrik a pad támlájáról – az út csak egy szökkenés, a kőszegély egy másik – és máris felkapaszkodik a kerítés tetejére. Át a cseresznyefára, le a sóskaágyások között, aztán lélekszakadva végig a kerten, míg csak a hátsó drótkapuig nem ér.
Megtorpan. A kapu nem remeg, a kerítés sem imbolyog, mintha átmászott volna rajta valaki.
Ezek szerint még odakinn van.
Habozik, hogy utána eredjen-e, aztán a combjába törli a tenyerét, és felkapaszkodik az egyik kerítésoszlopra. A drótháló beroggyan alatta, ahogy hason átcsúszna rajta, megkarmolja a lábát, a pólójába akad, de szerencsére nem szakítja ki. Így is épp elég nagy szidást kapnak mind a ketten. Tanácstalanul áll a kerítés tövében, a keskeny füves sáv túloldalán az erdő már sötét. Bármi megtörténhet.
Az árnyakból font, csápos szörny majdnem átölelte már, mire észreveszi. Először megriad, aztán előreveti magát, benyúl a sötétbe, és elkapja az öccse zöld trikóját. Nem dulakodnak sokáig, Luca kíméletlen és dühös, úgy megcsavarja a kölyök fülét, hogy kis híján a kezében marad. Fél kézzel a grabancát fogja, nehogy elszabaduljon megint, a másikkal kertkapu felé lódítja, és ha közben véletlenül ülepen térdeli, hát legalább ennyit előre törleszt. Ki fogunk kapni, füstölög magában, de nem ettől olyan dühös.
Az apjuk a kocsibeállónál toporog, lehajol, keres valamit. A fényszóró csak a körvonalát rajzolja ki fekete-sárgán, késélesen; csak még jobban mutatja, hogy remeg a keze. A kulcsot ejthette el. Luca megáll, rámarkol az öccse trikójára, és visszanyeli a könnyeit.
Az utca túloldalán sötét, csendes halmok a délután ledöntött házak romjai.
2009-2013.
freud
Vajon arra mit mondana, hogy a szűkös határidőt szőrös határidőnek olvastam?
Milyen lehet egy szőrös határidő?
Milyen lehet egy szőrös határidő?
a tengerrel én is összeházasodnék, simán
Igazából térképet kéne épp hegesztenem a linkekhez, amiket
elfelejtettem, és nem tudom, miért olyan érzés, mintha beledörzsöltem
volna a szempillafestéket a szemembe, amikor a szempillafestéknek
legfeljebb a félméteres távolában jártam, és nagyon komoly problémát
okoz, hogy semmi sem jut aze szembe, ami kényelmes és gót (de legalább
fekete) és jól is áll nekem, valamint a birtokomban van, és ruhaféle. A
tök jó ruháimon mind színes minták vannak, szóval nem gótok (vagy
legalább feketék), nem mintha egyébként bárkit érdekelne, mit veszek
fel, ha lenyűgöző személyiségem épp átütő erővel azt sugározza, hogy „azt
a kurva élet, mit keresek én itt, de ha most tovább iszom, akkor még
bántani is fogok embereket, miért nem maradtam én otthon, miért nem, hát
úgy tudtam, hogy ez lesz”, és akkor ez még a jobbik eset, mert ezen kívül még sugárzhatja azt is, hogy „a
jóindulatú hülyeségig ittam magam, de az is lehet, hogy tényleg ilyen
elképesztően buta vagyok, neeeem tudoooom, de azt meggyőzően”,
illetve úgyis az lesz a vége, hogy ártatlan kukákat fogok rugdalni
dühösen, vagy harmadrangú prózát, esetleg huszadrangú lírát próbálok
összeeszkábálni a fejemben ködösen kavargó hiszti körül. Továbbá a pokolból sürgősséggel felpostázott másnap.
A múltkor egyébként teljesen hosszas eszméket futtattam bele a noteszembe a szeretet témaköréről, annyira meghatottam magam, hogy még könnyeket is elmorzsoltam, miközben néztem a ködbe vesző tájat, és a zöld különféle árnyalatait elemeztem (nem, továbbra sincs olyan hideg zöldünk, mint az íreknek. Még ennyi hó-eső-esőshó-havaseső után sem), de lehet, hogy azért pityeredtem el, mert a végére már tisztára Coelhonak éreztem magam, és az meg már milyen. Továbbá minek.
(Ha valakit esetleg érdekel, milyen nagyon szépen tudok énekelni, amikor épp nem nekem kéne. Így, egy év elteltével már egészen megbarátkoztam vele.)
A múltkor egyébként teljesen hosszas eszméket futtattam bele a noteszembe a szeretet témaköréről, annyira meghatottam magam, hogy még könnyeket is elmorzsoltam, miközben néztem a ködbe vesző tájat, és a zöld különféle árnyalatait elemeztem (nem, továbbra sincs olyan hideg zöldünk, mint az íreknek. Még ennyi hó-eső-esőshó-havaseső után sem), de lehet, hogy azért pityeredtem el, mert a végére már tisztára Coelhonak éreztem magam, és az meg már milyen. Továbbá minek.
(Ha valakit esetleg érdekel, milyen nagyon szépen tudok énekelni, amikor épp nem nekem kéne. Így, egy év elteltével már egészen megbarátkoztam vele.)
hát akkor
Úgy döntöttem, hogy amekkora komment-cunamikat át szoktam itt vészelni minden egyes bejegyzésnél, akár le is kapcsolhatom, ha ennyire zavar, hogy nem tudom szépen megoldani (nem, nem most fogok megtanulni ezért css-t programozni, és semmi kedvem css-szakértők zaklatásával megoldani a helyzetet), és hát ennyire zavar, hogy nem tudom szépen megoldani.
Hogy másról is írjak: tegnap söröztünk és pattogatott kukoricáztunk, és tátott szájjal hallgattuk világvándor barátunk beszámolóját a távoli, mesés Minszkről (tényleg tök izgalmas volt), és beszélgettünk új állásokról és kidolgozott férfi felsőtestekről is. Mostanában pedig Colin Ruddot hallgatok, mert elképesztően szép, ah, de tényleg, nagyon.
Hogy másról is írjak: tegnap söröztünk és pattogatott kukoricáztunk, és tátott szájjal hallgattuk világvándor barátunk beszámolóját a távoli, mesés Minszkről (tényleg tök izgalmas volt), és beszélgettünk új állásokról és kidolgozott férfi felsőtestekről is. Mostanában pedig Colin Ruddot hallgatok, mert elképesztően szép, ah, de tényleg, nagyon.
Theodora Goss linkelte a Twitteren, innen is látszik, hogy érdemes használni ezeket a különféle hogyishíjjákokat, közösségi mittudoméneket. Mindenféle meglepő dolgokat lehet találni (bár bevallom, hogy néha keverem a különféle írók és képregényrajzolók kutyáit és macskáit, pedig cuki ám az összes).
technikai jellegű morgolódás
Ahhoz képest, hogy napok óta mennyit baszakszom azzal, hogy át kéne állítani a blogot modern sablonra, amiben állítólag úgy működik majd a lapozófájl, ahogy azt kéne neki, még mindig sikerült valahogy visszakanalaznom ezt a kézzel befoldozott, ócska ladikot a tartalom alá.
A 2011 júniussal valamit olyan elementárisan eltoltam, hogy újféle alapokon sem képes egyben behozni mind a tizenkilenc bejegyzését (ami egy híján húsz, és húsz bejegyzést amúgy is simán be kéne tolnia még ebben a rendszerben is), és vagy nem lehet kommentelni, vagy nem tudom beállítani, milyen szöveg jelenjen meg a számukról (a Nincsenek megjegyzések: pedig már csak a kettőspont miatt sem tetszik nekem, nagyon és átütően nem), pedig ezt pl. régen olyan simán, evidensen és tökéletesen kezelte (azt sem értem, hogy ha ezt eleve csak, kizárólag és megválaszthatatlanul magyarul hajlandó kiírni nekem, akkor az archívumhoz miért csak angol nyelven képes hozzárendelni a hónapokat) (alapvetően angolul használom a bloggert, szóval a többi magyarul felbukkanó szöveget sem értem).
Mindegy. Most már csak idő kérdése, és semmi sem lesz többé ugyanolyan, kivéve a hátteret, mert ahhoz ennyi, fehér alapra készült kép után nem nyúlok hozzá semmiképp sem.
A 2011 júniussal valamit olyan elementárisan eltoltam, hogy újféle alapokon sem képes egyben behozni mind a tizenkilenc bejegyzését (ami egy híján húsz, és húsz bejegyzést amúgy is simán be kéne tolnia még ebben a rendszerben is), és vagy nem lehet kommentelni, vagy nem tudom beállítani, milyen szöveg jelenjen meg a számukról (a Nincsenek megjegyzések: pedig már csak a kettőspont miatt sem tetszik nekem, nagyon és átütően nem), pedig ezt pl. régen olyan simán, evidensen és tökéletesen kezelte (azt sem értem, hogy ha ezt eleve csak, kizárólag és megválaszthatatlanul magyarul hajlandó kiírni nekem, akkor az archívumhoz miért csak angol nyelven képes hozzárendelni a hónapokat) (alapvetően angolul használom a bloggert, szóval a többi magyarul felbukkanó szöveget sem értem).
Mindegy. Most már csak idő kérdése, és semmi sem lesz többé ugyanolyan, kivéve a hátteret, mert ahhoz ennyi, fehér alapra készült kép után nem nyúlok hozzá semmiképp sem.
önkéntes száműzetés
Abba fogok vonulni, de mindjárt. Megint masszívan fúrják a falat a fejem fölött, komolyan, ennyi fal még ebben a baszom nagy házban sem lehet, pláne nem ilyen tapinthatóan közel. A kedvemnek az sem használ sokat, hogy mintha valaki egy huszonnégyes készlet desszertvillát helyezett volna el a jobb kezemben, heggyel előre, az ízületek közé. Az utolsó négyet pedig előzékenyen a szemembe applikálhatta, és én hiszek a műkönnyben, más választásom nincsen, de egyelőre még nem fejtette ki áldásos hatását. Ó, de gyűlölök én mindent.
ma esti fogadalmak
- felveszem a sapkám
- megírom azt az emailt
- nem nézek sorozatot youtube-on
- nem nézek operát youtube-on
- nem teszek kitérőt a pizzás felé
- nem kötök bele emberekbe
az internet, mint olyan
Igazából nem kéne, hogy meglepjen, mennyire népszerű rajztéma a Thorin és/vagy Dwalin bébiszittelik a kölköket (Fili és Kili, esetleg Gimlivel és Orival kiegészítve), de mégis.
Persze gonosz örömöm ilyenkor javarészt abból fakad, hogy elképzelem, az öreg Tolkien milyen arcot vágna már a puszta elképzelés hallatán. Tölgypajzsos Thorin az unokaöccseit büfizteti, akik a fülébe nyivákolnak, majd tarkón hányják.
(Én valami mást rajzolok, nem ennek örömére, hanem a magam örömére, de tényleg két változatban.)
Persze gonosz örömöm ilyenkor javarészt abból fakad, hogy elképzelem, az öreg Tolkien milyen arcot vágna már a puszta elképzelés hallatán. Tölgypajzsos Thorin az unokaöccseit büfizteti, akik a fülébe nyivákolnak, majd tarkón hányják.
(Én valami mást rajzolok, nem ennek örömére, hanem a magam örömére, de tényleg két változatban.)
én igazán próbálok kibékülni a szavakkal
Ilyen óriási kérdéseim vannak, hogy ha az egyharmadig kész, ámde nagyon szívem csücske regényemet elkezdeném jelenetenként folytatásosan felpakolni, akkor jobban motiválva érezném-e magam arra, hogy folytassam (és ne valami mást kezdjek el vagy folytassak épp helyette, ami amúgy szintén nagyon a szívem csücske, az én szívemnek csupa csücske van) (három-négy olyan, amin időről időre dolgozom is, egészen biztosan), de azt hiszem, lehet, hogy mégsem.
Meg erre nyilván előszedtem valamelyik másik szívem csücskét, és most akkor megint nem tudom, melyikkel kéne tovább küzdenem, a rókákkal és az istenmadarakkal, vagy a sárgarigókkal és a sárkányokkal.
Meg erre nyilván előszedtem valamelyik másik szívem csücskét, és most akkor megint nem tudom, melyikkel kéne tovább küzdenem, a rókákkal és az istenmadarakkal, vagy a sárgarigókkal és a sárkányokkal.
néha furcsán hat a lázcsillapító
Csupa olyan dolog történt velem, hogy a saját ostobaságomból kifolyólag rosszul voltam, például megfáztam vagy enyhe nikotinmérgezést kaptam, utóbbit szerdán, mert a legújabb kivándorló (célállomás: Amszterdam) búcsúbuliján sikerült találniuk a népeknek dohányzó helyet, és én feszültebb voltam a kelleténél, és valamiért azt hittem, ha nem az alkoholra koncentrálok, hanem a felkínált és olykor csak lenyúlt cigire, akkor kevésbé lesz keserves a másnap.
Sokkal keservesebb volt, szóval remélem, ezt most egy életre megtanultam.
Csütörtökön ennek megfelelően kis híján lekéstem életem első flashmobját, és közben is nagyon hülyén éreztem magam, egyrészt gyanús, hogy a flashmob intézményét nem nekem találták ki, másrészt közelítő és halvány segédfogalmam sem volt a koreográfiáról, harmadrészt nagyon éhes voltam, és közben még mindig rosszul. De táncoltunk, hogy ezzel is felhívjuk mindenki figyelmét a nők elleni erőszak problémájára, van róla képi bizonyíték is, zavart toporgásom láttán persze az se volna baj, ha nem lenne. (Feltehetően bölcs lenne hosszabban és értelmesebben írni a témáról, de a szavak még mindig nem békültek ki velem, és nem költöztek vissza a fejembe. Ébren legalábbis. Ellenben tömény költészetet álmodok mostanában, és bárcsak pontosabban emlékeznék rá, miután felébredtem. Mondjuk jelen esetben a tömény költészet sem világítaná meg a, öö, a nők elleni erőszak témáját.)
Aztán aznap mégsöröztünk narancsleveztem, majd péntekre beért a „de csak kicsit csöpög az eső, ezért nem szedem elő az ernyőt” eredménye, és a napom nagyjából a gyógyszer-beájulás-gyógyszer-beájulás ritmusra állt rá.
Ezen kívül a csodálatos kockasajtnak hála megtanultam, hogyan mondják franciául a denevért, és hogy Valencia címerében bizony az van (annak már Noiz nézett utána helyettem, hogy az egykor feltehetően inkább Andalúzia szárnyas sárkánya lehetett, de vannak egyéb érdekes legendák is, például, hogy csatát nyertek a denevér jegyében, netán kezdeményezésére). Továbbá kiselefánt született az Állatkertben, csomószor akartam írni komoly dolgokról (de mindig arra gondoltam, hogy venné már ki magát), csomó embernek majdnem beolvastam írásban (de mindig arra gondoltam, ezek még azt sem érdemlik meg), és arra jutottam, ha tematikus blogot indítanék, nyilván a szórakozóhelyek női vécéinek falára-ajtajára felírt végtelen sok elképesztőségről tennék fel fényképeket, de ahhoz fényképezésnyivel több időt kéne tölteni odabenn, és hát nem (de valaki árulja már el nekem, mi vesz rá lányokat, hogy gyöngybetűkkel hosszú Coelho idézetet véssenek egy félig lepattogzott festésű vécéajtóba, mert én ezt nem értem).
Sokkal keservesebb volt, szóval remélem, ezt most egy életre megtanultam.
Csütörtökön ennek megfelelően kis híján lekéstem életem első flashmobját, és közben is nagyon hülyén éreztem magam, egyrészt gyanús, hogy a flashmob intézményét nem nekem találták ki, másrészt közelítő és halvány segédfogalmam sem volt a koreográfiáról, harmadrészt nagyon éhes voltam, és közben még mindig rosszul. De táncoltunk, hogy ezzel is felhívjuk mindenki figyelmét a nők elleni erőszak problémájára, van róla képi bizonyíték is, zavart toporgásom láttán persze az se volna baj, ha nem lenne. (Feltehetően bölcs lenne hosszabban és értelmesebben írni a témáról, de a szavak még mindig nem békültek ki velem, és nem költöztek vissza a fejembe. Ébren legalábbis. Ellenben tömény költészetet álmodok mostanában, és bárcsak pontosabban emlékeznék rá, miután felébredtem. Mondjuk jelen esetben a tömény költészet sem világítaná meg a, öö, a nők elleni erőszak témáját.)
Aztán aznap még
Ezen kívül a csodálatos kockasajtnak hála megtanultam, hogyan mondják franciául a denevért, és hogy Valencia címerében bizony az van (annak már Noiz nézett utána helyettem, hogy az egykor feltehetően inkább Andalúzia szárnyas sárkánya lehetett, de vannak egyéb érdekes legendák is, például, hogy csatát nyertek a denevér jegyében, netán kezdeményezésére). Továbbá kiselefánt született az Állatkertben, csomószor akartam írni komoly dolgokról (de mindig arra gondoltam, hogy venné már ki magát), csomó embernek majdnem beolvastam írásban (de mindig arra gondoltam, ezek még azt sem érdemlik meg), és arra jutottam, ha tematikus blogot indítanék, nyilván a szórakozóhelyek női vécéinek falára-ajtajára felírt végtelen sok elképesztőségről tennék fel fényképeket, de ahhoz fényképezésnyivel több időt kéne tölteni odabenn, és hát nem (de valaki árulja már el nekem, mi vesz rá lányokat, hogy gyöngybetűkkel hosszú Coelho idézetet véssenek egy félig lepattogzott festésű vécéajtóba, mert én ezt nem értem).
csak a szokásos, nagyon sokadik rész
A szavak megint összevesztek velem, és hazaköltöztek a szüleikhez, vagy nem tudom, a legegyszerűbb mondatok sem akarnak összeállni. Vasárnap megnéztem a Downton Abbey első évadját, jó volt, bár nyilván már csak azért sem egy North & South, mert nincsen benne Richard Armitage (Brendan Coyle ellenben van, és már megint pont ugyanúgy jó fej, csak kicsit jólöltözöttebben), illetve nem használt az sem, hogy jelenetenként egyszer biztos eszembe jutott a Csengetett, milord?, és olyankor hirtelen nem tudtam átérezni a drámát. De azért jó volt.
Persze legalább álmomban nagyon bölcs vagyok, nagyon ügyes, és ráadásul zseniális fényképeket csinálok.
Persze legalább álmomban nagyon bölcs vagyok, nagyon ügyes, és ráadásul zseniális fényképeket csinálok.
minden reklám idegesít, ez is
Lemaradsz az online kommunikációs szakma legfrissebb híreiről vagy ott leszel a meetupon?És az ilyen hirdetések után méltatlankodnak, hogy miért képzeli magát az online kommunikációs szakma felkent papjának mindenki, akinek sikerült összelapátolnia egy facebook accountot. Hát mert ha nem lenne az, nyilván nem ezzel a szöveggel hirdetnék neki a mítápot, hogy szakma, meg legfrissebb, egyértelmű, nem? (Persze ahhoz képest, hogy hónapokig román és ismeretlen-nemlatinbetűs reklámokkal volt tele a falam, ez szinte már telitalálat.)
boldog holdújévet; búcsú a sárkányoktól
Ezen kívül adatpakolászás közben elkapott az a teljesen normális női reakció, hogy de hát az öt évvel ezelőtti képeim, amiket akkor úgy gyűlöltem, nem is voltak rosszak, sőt, milyen szépek, bezzeg a mostaniak, ilyenkor egy kicsit mindig el kell magyaráznom magamnak, hogy hasznos lenne, ha az én életkoromban már nem a húsz, a tíz meg az öt évvel ezelőtti képeihez hasonlítanám magam, mert hát igen, kezd változni az arc, a bőr, a kötőszövetek, ez van. Nem mindig tölt el parttalan lelkesedéssel, de hát attól még. Milyen kár, hogy nekünk, nőknek kevésbé áll jól a hamvasság elvesztése és az érett felnőttkor, mint a férfiak egy részének, de hát ez is olyan, hogy attól még. Ez van.
És amúgy ez sem csak rossz, a tíz évvel ezelőtti képeimhez képest például teljesen jól nézek ki, azokon látszik, milyen teljesen boldogtalan és elveszett voltam a világban, és ahhoz képest ám minden nagyon jó, ami tíz évvel ezelőtt volt, még a plusz kilók és a ráncok is. 2002-2003 két olyan év, amit csak azért nem vágnék ki ecetes ollóval az életemből, mert amikor nagyon pocsékul érzem magam, mindig gondolhatok arra, hogy na az, de az, az mennyivel minden szempontból iszonyatosan borzalmasabb volt, mint bármi más valaha.
Sárkány és papucs
Valamikor középiskola végén, egyetem elején jöhetett velem szembe a Sárkány és papucs, ha jól emlékszem, talán a Duna tévén. Őszinte lelkesedéssel néztem: akkoriban még hittem annyira saját végtelen okosságomban, hogy nagyon jókat tudtam röhögni mások szerencsétlen hülyeségén.
Cikk az SFmag.hu-n.
tényleg ennyire nincs mit mondanom
A dolgok, amiket csinálnom kéne, és a dolgok, amiket csinálok, nincsenek tökéletes átfedésben, mindeközben iszonyatosan fáj a kezem
Fodrászhoz ettől még simán elmehetnék, de az meg mindig éjfélkor jut az eszembe.
Kisebb vagyonért vettem mennyiségi adattárolásra alkalmas eszközt, mostanában éjszakánként rendszeresen arra riadtam, hogy tejóég, mi lesz, ha történik valami az ötven giga fényképemmel (honnan van nekem ötven giga fényképem? és... miért?), a rajzaimról nem is beszélve*. Nem mondom, hogy milyen hülye, irreális félelmeim vannak, végtére is kb. két évnyi fényképem egy magába fáradt, és soha többé el nem induló MacBookon pihen, mint a Titanic roncsai a tenger fenekén, és bár alighanem az adatokat ki lehetne halászni, én bölcsész vagyok hozzá. Még szerencse, hogy a kedvenc képeimet csak ritkán törlöm le a memóriakártyáról, és hogy abban a két évben rendszeresen töltöttem fel az albumokat facebookra és picasára is; így csak a bőséges és nagy felbontású háttéranyag veszett el, a legfontosabb képek megmaradtak. De attól még minden nap eszembe jut (marha sok minden eszembe jut egy átlagos napon, túl sok minden, és minek).
*A munkám nem azért nem aggaszt, mert bah, mit törődöm én vele, hanem mert nem ezernyi óriási fájlban lakik, és nem zabálja fel minden online tárhelyem, ha néha ide-oda felarchiválom, vagy elküldömn magamnak emailben. Ellenben ötven gigányi fénykép...
Fodrászhoz ettől még simán elmehetnék, de az meg mindig éjfélkor jut az eszembe.
Kisebb vagyonért vettem mennyiségi adattárolásra alkalmas eszközt, mostanában éjszakánként rendszeresen arra riadtam, hogy tejóég, mi lesz, ha történik valami az ötven giga fényképemmel (honnan van nekem ötven giga fényképem? és... miért?), a rajzaimról nem is beszélve*. Nem mondom, hogy milyen hülye, irreális félelmeim vannak, végtére is kb. két évnyi fényképem egy magába fáradt, és soha többé el nem induló MacBookon pihen, mint a Titanic roncsai a tenger fenekén, és bár alighanem az adatokat ki lehetne halászni, én bölcsész vagyok hozzá. Még szerencse, hogy a kedvenc képeimet csak ritkán törlöm le a memóriakártyáról, és hogy abban a két évben rendszeresen töltöttem fel az albumokat facebookra és picasára is; így csak a bőséges és nagy felbontású háttéranyag veszett el, a legfontosabb képek megmaradtak. De attól még minden nap eszembe jut (marha sok minden eszembe jut egy átlagos napon, túl sok minden, és minek).
*A munkám nem azért nem aggaszt, mert bah, mit törődöm én vele, hanem mert nem ezernyi óriási fájlban lakik, és nem zabálja fel minden online tárhelyem, ha néha ide-oda felarchiválom, vagy elküldömn magamnak emailben. Ellenben ötven gigányi fénykép...
hamis tavasz
De attól még szépen csillog. Ahhoz túlságosan erős a szél, hogy jól esne hosszan sétálgatni a napsütésben, persze lesz ez még így sem, és valamiért amúgy is este szeretek sétálni, amikor az utcák üresek.
Annyi mindenről írhatnék, pizzákról és sajtokról is, de lusta vagyok, meg olyan „Kedves Naplóm!” lenne, és annak most épp nincs sok értelme, épp van kedves, esetleg kedvtelen naplóm, abba is csak tőszavakban és humortalanul jegyzetelek be bármit, a lelkesedésemet nagyon színes és nagyon értelmetlen dolgok kötik le.
Legyenek inkább őszi képek, arról, amikor lementünk a Balatonhoz.
Annyi mindenről írhatnék, pizzákról és sajtokról is, de lusta vagyok, meg olyan „Kedves Naplóm!” lenne, és annak most épp nincs sok értelme, épp van kedves, esetleg kedvtelen naplóm, abba is csak tőszavakban és humortalanul jegyzetelek be bármit, a lelkesedésemet nagyon színes és nagyon értelmetlen dolgok kötik le.
Legyenek inkább őszi képek, arról, amikor lementünk a Balatonhoz.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)