A tökéletes alakú, legfeljebb tizenhat éves lány láttán elsőre az a kérdés merül fel bennem, hogy vajon az érettségi utáni sörözésre is felvehet-e még akkora farmer sortot, amit csak az anyaga és a farzseb emel ki az ún. alsóneműk világából, és persze hozzá azt a pánt nélküli, testhezálló felsőt, ami annyira azért nem szűk, hogy lenyomja figyelemreméltóan gömbölyödő mellét. Persze gonosz vagyok, irigy, meg nekem tizenhat évesen leginkább tökéletlen volt az alakom, mondjuk úgy legalább könnyű volt javítanom, bár így utólag visszagondolva azt hiszem, egyik nyáron egyszerűen rászoktam, hogy kihúzzam magam, felemeljem a fejem, és baromi érdekes, hogy mennyivel szebb lettem tőle. Van abban is valami, amit az egyik általam fordított női könyvben írtak, hogy ha két nő közül az egyiknek sokkal jobb a teste, a másik valami másban hozza be, pl. szépen barnul, vagy, mint a szóban forgó lányka lényegesen laposabb és kecskearcúbb barátnője, köbméter szám nő a fején a Haj (bár ha olyan haja lenne, mint Matt Barlow-nak fénykorában, akkor ő lenne az ország legmagányosabb tinilánya, mert azzal senki sem versenyezhet), hah, igazából most megpróbáltam alkalmazni ezt az elméletet a tulajdon életemre, ööö, inkább ne feszegessük.
And now for something completely different, azt hiszem, a Sólstafirban az a legszórakoztatóbb, hogy mindegyiket úgy hívják, mintha valami nagyon zord tizedik századi sagából szökött volna. Persze úgy is néznek ki (a gitárost kivéve, aki bármelyik szigorú westernben ideális Wyatt Earp lenne) (bár a céllövöldében egyikük sem találta el kb. a hátsó falat sem, fejsze kell ezeknek a kezébe, nem más), különösen a basszusgitáros, amikor befonja két kis copfba narancssszín haját, bár akkor a nagyon zord tizedik századi saga mellett akár egy erősen betépve megírt Asterix epizódba is beférne. (Viszont a Hexvessel után legfeljebb aranyosak tudtak lenni, a Hexvessel komolyan letaglózó volt.)
