Tegnap aztán a zsákmánnyal levonultam a Dunához, ahol először is turistának néztek, másodszor pedig ezt én nem értem, a rakpart és a padok és a kőkorlátok mind tele voltak a meleg estében piknikező helyiekkel. Láttam mindenféle izgalmasságokat (például a motorost, aki a Duna túlpartján túráztatta úgy a gépet, hogy meg lehetett süketülni tőle, és úgy cikázott a zsúfolt rakparton, hogy azt nézni is rossz volt, biztos sietett donornak - nem, nem kívánok rosszat a motorosoknak, az épelméjűeknek különösen nem, az efféle barmok pedig előbb-utóbb sajnos szemeteszsákban végzik, de miért, miért, miért, hát tök fölöslegesen, fel sem tudom fogni, és jó esetben csak némi forgalmi fennakadást okoznak, meg tovább terhelik az egészségügyet, nem törnek össze mást is), és most már tudom, hogyan szokták az ide látogató államférfiak városnéző sétahajókázását rendőrileg biztosítani (súlyos; legalább öt kísérőhajó volt, és a két rakparton a hajóval együtt lépésben araszoló, népesen villogó konvoj), bár azt csak reggel sikerült kiderítenem, hogy a kínai trónörökös járt épp minálunk.
Elkezdtem kigubancolni a múltkori verseket, vannak benne érdekesek, meg vannak olyanok, amiket az ötödénél feladtam hisztérikusan röhögve, pedig pl. nem rossz az sem, csak olyan őszintén romantikus, amilyen én a magam rohadék cinizmusával már tizenhat évesen sem mertem soha lenni, azt hiszem (tizenöt évesen még igen, de nem tudom, hová tettem a bizonyítékokat) (tényleg, hová tettem a bizonyítékokat, a kézzel illusztrált, fénymásolt versesfüzetemet? Ne már, hogy nincs meg...).
Igazából döbbenetes, mennyi gyávaság kell ahhoz, hogy az ember cinikus legyen, nem?
