Voltunk operaközvetítést nézni moziban, mint kiderült, felirat nélkül, olaszul, és úgy, hogy a röviden összefoglalt tartalomból végül is csak a cselszövő baritont hagyták ki, bár az ő alapvető sunyisága nélkül elég szegényes lett volna a történet. Kezdhetek ismereteket szedni magamra, mert felismertem, hogy az egy bariton - igaz, a szerepéből, és nem abból, amit és ahogy énekelt, de azért haladok. A szünetben aztán telefonon bediktáltattunk magunknak egy részletes wikipedia-szócikket a témában, és olyanokat kérdeztünk, hogy "akkor akit az előbb elzavartak, azt minek?", de onnantól legalább sejtettük, hogy miért énekelnek egymásra mogorván azok ott a távoli színpadon.
Plácido Domingo esetében is zavart, hogy mintha ez itt nem volna olyan tenoros, mint amit az a szerepre is nyilvánvalóan tenor énekel mellette, és eleve, ha Verdi állítólag nagy hangsúlyt fektetett a baritonokra, akkor itt miért csak a délceg cselszövő az (többen ki is fejtették, hogy nem értik a szopránt, miért ragaszkodik az alacsony, szőrös és gombóc tenorhoz, amikor egy ilyen jóvágású férfiember is pályázik a kezére). AZT a logikai lépést azért még nem sikerült megtennem, hogy a világ egyik leghíresebb tenorja úgy döntött, most inkább elénekel egy bariton címszerepet. Mert. Neki ez a kihívás, meg az álma. Én meg nyilván nem értek hozzá, honnan is értenék. (A YouTube-on körbenézve nem példátlan nála, hogy elkalandozik bariton irányba.) Összehasonlításnak három változat ugyanarra a részletre: Domingo és két legendás bariton, Gobbi és Cappuccilli. A végére én azt szűrtem le, hogy nincs nekem fülem, de ezt legalább tudtam eddig is (bár kezdek rájönni, Gobbi miben más).
Egyébként miután sokat hallgattam a Don Carlos-t, a Simon Boccanegra szinte úgy hangzott, mintha csak egy dialektusa lenne. Furcsa élmény volt, de egyelőre még előny, még épp csak annyira ismerős, hogy jobban megnyíljanak a dallamok.
Aztán majd kell hallgatnom egy kis Clutch-ot is, mert néha kell, hogy valami mocskosul a földbe döngöljön, na.
