Nem is tudom, hogyan kezdődött a hét, azt hiszem, úgy, hogy leadtam a pokolbéli fordítást (ami amúgy életet mentett és fantasztikus volt egy - igen anyagi részről - és végtelenül frusztráló egy másikról, mert hogy mit tudok én a szoftver licencek titokzatos nyelvéről, ezek külön-külön is aggasztó dialektusok, de együtt egészen elképesztőek). Van egy olyan gyanúm, hogy utána örömömben elhagytam a lakást (gasp!), de az is lehet, hogy csak rendeltem túrós palacsintát, és úgy döntöttem, hogy mégis kivágom az eddig megírt 70 oldalnyi regényt, sőt, mondjuk akkor a cselekményt is, és esetleg formázom a merevlemezeket, hogy nyoma se maradjon. (Aztán erről letettem. De az adathordozón kívül tényleg minden repült.)
Kedden aztán elmentem, és megnéztem a Don Carlos-t igazi Operában, láttam én már úgy, de hát most, hogy sokat hallgattam előtte, egészen más élmény volt. Sokkal jobban oda tudtam figyelni a szépségére, ezt persze a szereposztás is megkönnyítette: igazán pazar volt és ünnepi. Színpadon még jobban kijött, hogy ez az opera nagyjából nem más, mint egyik Crowning Moment of Awesome* a másik után, bár azt eddig is tudtam, hogy ezek közül aránytalanul sok jut Rodrigo Posának, Spanyolhon grandjának. Nyilvánvalóan elfogult voltam irányába, de aki ezúttal döbbenetesen és elképesztően lenyűgözött, az (az amúgy az olasz tenor betegsége miatt beugró) Carlos volt (Fekete Attila) és Eboli hercegnője (Wiedemann Bernadett); az olasz sztárok (Erzsébet királyné - Norma Fantini; II. Fülöp király - Ferruccio Furlanetto) csak lenyűgöztek, döbbenés nélkül, de alaposan. Hát. De nagyon. Azóta sem tudok igazán mást hallgatni.
Szerdán igazi ékszerészműhelyben jártam, bodzateát ittunk és a webkettőről értekeztünk, meg az angol tanulásról is, és egyre inkább az a meglátásom, hogy én eretnek nézeteket vallok a világról, bár most épp egy sem jut az eszembe. De nagyon érdekes volt, az ékszerek pedig szépek, csupa ív és hullám darab mind, pont olyan, mint amilyet én szeretnék rajzolni, ha nem kunkorodna rá mindig ötezer fölösleges részlet (egyébként a regénnyel is ez volt a baj - fogtam egy egyszerű ötletet, és mire elkezdtem megírni, már magam sem láttam át azt a bonyolult kuszaságot, amivé mutálódott). Letisztultság. Ez az, ami nem megy nekem.
Csütörtökön rövid esti sörözés után valamikor hajnalban értem haza, pénteken ellenben már éjfélre itthon voltam. Pedig Fonológuslánnyal (aki már nagyon rég nem fonológ) előtte még pizzáztunk is, és csak utána tettük ki magunka Brainoiz újabb világuralminál is rosszabb terveinek, úgyis mint: ha pedagógusnak kéne állnia, ő lenne az Igazgató, aki talpig feketében járja a folyosókat, két öklén egy-egy bokszerrel: az egyik az "Igazgatói Intő", a másik a "Megrovásban Részesítem" (természetesen gót betűkkel, nyilván, ezt ugye mondani sem kell) és a rosszalkodók állkapcsára határozott ökölcsapással vinné fel az értékelést (így nem kell külön aláíratni sem a szülőkkel, elvégre biztos látják).
Szombaton megnéztem, milyen a legújabb Robin Hood, teljesen rendes romantikus-kosztümös Robin Hood film, tele számomra szép férfiakkal (sosem gondoltam, hogy Matthew Macfaydent én felismerem, vagy hogy örülök a látásának, pedig...!) (a francia királyt pedig azzal a frizurával én férjül akarom venni) és látványos jelenetekkel, mi más kell még egy filmhez? Az külön mókás, hogy Allan A'Dayle-t, Robin régi jó cimboráját az ír kocsmazenét játszó, kanadai Great Big Sea tagja, Alan Doyle játssza. Russel Crowe-t és a GBS-t utoljára akkor láttam egy filmben, amikor a derék színész a State of Play elején a kocsijában tombolva üvölti, hogy ó, The Night that Pat Murphy Died (egyébként úgy tűnik, szeretnek ők együtt zenélgetni is). Persze vannak benne butaságok és bociságok, logikai triplaszaltók és anakronizmusok is, bőven (mintha például azokat az egyes jól felismerhető ír nótákat sem a XII. századi angolok írták volna), de hát ez nem történelmi ismeretterjesztő és dokumentum, hanem kosztümös kalandfilm. Annak pedig kellemes.
Most pedig ordít a szél, szakad az eső, hideg van, és nagyon fontolgatom, hogy visszamásszak a takaró alá, ezúttal forróvizes palackokra cserélve a plüssmedvéimet.
* ahogy azt Leigh Butler szokta írni a Wheel of Time Re-read sorozatban (ami maga is egy folyamatos CMA: vicces, elgondolkoztató és alapos)
