Gondoltam, hogy még gyorsan így az utolsó pillanatban lezárom ezt a februárt, ha már semmilyen téren nem volt egy termékeny hónap. Erre még búcsúzóul ebédtől vacsoráig meghibbant a tartalék somlóim, ami már csak azért sem jó, mert most retteghetek, hogy már délben sem volt az igazi, és jaj, mikor tör ki rajtam az ételmérgezés. Ilyen hónap volt ez a február, és a fennmaradó öt órát sem töltöm kellemesen - dolgozni fogok, mint a gép, de legalább már átestem a holtponton, feloldódott a fordítói blokk, és nagyon kevés van hátra a monstrumból (ami mellesleg a világ legunalmasabb könyve, és tegnap már külön fájlt kellett nyitnom, hogy acsarogva kommentálhassam az idegesítő részeket).
A héten a végső agyhalál innenső oldalán egyszer elmentem és megnéztem a Szökőhév című romantikus izét, filmet, és egyrészt azóta megint Írországba akarok menni, mert szép, másrészt olyan kifogásaim vannak a filmmel kapcsolatban, hogy 1) aki február 26-án mezítláb, nyitott orrú tűsarkúban utazik Bostonból Dublinba, az nem tudom, az nem normális, ilyenkor mindkét helyen hideg van, és jobb esetben eső, rosszabb esetben hó, és ne filmezzék, mert én fázom a láttán 2) a nők azért hülyék és szerencsétlenek, mert ilyen filmeket csinálnak nekik, ilyen főszereplőkkel, a valóságban ám nem olyan bölcs döntés egy gazdag, bostoni márkafüggőnek hirtelen romantikus hevületből egy lekattant ír zsákfaluba házasodnia egy férfival, akit három napja ismer 3) baromi sok ír kocsmadalt ismerek.
Legközelebb már március.
nem fogok csak ezért egy órát utazni az esőben, pedig
Annyira végtelenül szürke, vizes idő van, hogy ilyenkor padlótól plafonig érő üvegablak mellett kellene ülni egy kávézóban, kis hajlított széken, kerek asztalka mellett, ír kávét inni szétdobált mappák és papírok között, nézni az esőben rohanó embereket és a szürkeséget, mintha az egész világ akvárium lenne, a félhomályos, porceláncsengésű meleg pedig unott turistákkal teli tengeralattjáró.
a kecskék fekete és fehér gyöngyök a szürke tájban
Válogatás nagyapám fényképeiből - Máramarossziget és környéke, az ötvenes évek második felétől a hatvanas évek végéig. Nagyapám máramarosszigeti, műegyetemistaként ragadt Magyarországon, amikor lezárták a határokat, és mire legközelebb hazamehetett, már egy feleséget és három kisgyermeket is vitt bemutatni a szüleinek és a nővérének. Szenvedélyes fotós volt és lelkes túrázó, és a rokonokkal, barátokkal nyaranta alaposan bejárták a vidéket.
hol van már az idei hó, fogytán és megroskadva
Az van, hogy felváltva és néha egyszerre érzem magam rettenetesen fizikailag és lelkileg - előbbit nem tudom, mitől, de rohadtul unom már, utóbbit pedig alighanem azért, mert semmivel sem haladok, de mindennel késésben vagyok, és bár aludni még tudok, a rémálmok miatt már azt sem szeretek.Elkészült közben az állatos ábécéhez az utolsó szám is, a sokat kifogásolt és nyúzott és aztán három hónap után új állattal megrajzolt 5, egyesével már ősz óta folyamatosan kerülnek fel a deviánsartomra, aztán a végén lesz ott is egy nagy kép egyben. És végül ha a különféle szoftverjeim, időm és elszántságom mind-mind úgy állnak össze, akkor egyszer lesz belőle iniciálékként hasznosítható betűtípus, majd, egyszer, és soká, de azért nem zárkózom el a lehetőségtől.
Teljesen függőségbe estem a Clutch The Regulator című számával, mert nagyjából mindent tud, amit én zenében szeretek, kicsit náthás hangú ember átütő elszántsággal énekel a mikrofonba bele, és gitárok vannak benne meg blues gyökerek, és akkor is szeretném, ha nem mondanának közben ilyeneket, hogy "dream with the feathers of angels stuffed beneath your head", de mondanak.
Meghasonlottam a vízforralómmal, alaposabban megnéztem, és úgy döntöttem, hogy ezzel én már soha többé nem merek vizet forralni. Persze nálunk másfél óra békés áztatás után eleve undorító üledék rakódik le mosdóra, a tányérokra, bármire, amiben a víz megül, szóval az lenne a meglepő, ha forralás közben nem csapódna ki A Szötymelék, épp csak így feltűnőbb (és egy részével a vízkőoldó sem bír rendesen). De most átmenetileg teahiányos vagyok, és ettől túl lehangolt ahhoz, hogy elzarándokoljak a közeli MediaMarktba.
Persze vannak azért jó dolgok is, aktuális és virtuális hajnalig beszélgetések és sörözések, az olvadó hó alól kikandikáló fű, Otis Taylor, pomelo.
szombat délután
A fejem most azt csinálja, hogy egy rosszul kikötözött lufi, a tetején vékony étcsokimázzal, hogy az egyenetlen súlyelosztástól ide-oda billegjen, a vállamra pedig valaki ólomköpönyegeket rétegezett. Az ujjaim egyértelműen más dimenzióban vannak, és az egyetlen elfogadható testtartás a felpolcolt fejjel, kötött sapkában, orrig három takaró alatt, csak akkor meg rémálmaim vannak, mert úgy ordít az ablakon túl a szél, hogy azt már a zene sem nyomja el. Lázam nincs, és dolgoznom kell, és a monitor nem használ ilyenkor a szemnek, és majd át kell mennem vásárolni is, és fejem a kinn ólálkodó mínuszok puszta gondolatára is feljebb kapcsolja a tompa sajgást.
Blergh, mondhatná erre a virtuális világtengerek viharvert utazója, és nem tévedne egy cseppet sem.
Blergh, mondhatná erre a virtuális világtengerek viharvert utazója, és nem tévedne egy cseppet sem.
egy kicsit most újabb rég elfeledett ügyön dolgozom, de hát annyi van belőlük
Láthatóan a Róka az egyetlen, aki alszik, pedig azt a fázist még azelőtt rajzoltam, hogy hirtelen függő lettem a Gunnerkrigg Courttól (is). Egyébként érdekes, hogy alig pár hónappal ezelőtt néztem utána a ravaszdi állatoknak és a ravaszdi isteneknek, és szembesültem Renard róka kalandjaival, úgyhogy amikor Srakker még csak ott tartott, hogy Ysengrin, mondtam neki, hogy és ugye van valahol egy róka is, akivel nem igazán szeretik egymást, mert körülbelül pont ennyit tudok a témáról. Bár persze ez csak érintőlegesen lényeges háttérelem a folytatásos képregényben, ellenben amihez utánanéztem, ott még csak érintőlegesen lényeges háttérelemnek sem mondanám, mert ugye ott a ravasz Nyulak lesznek a főszereplők, és nem a ravasz Rókák, bár ez sem olyan egyszerű (Zorro is a Renard mesék egyik leágazása, és akkor innen el lehet jutni akár Dylan Thomasig is, onnan pedig nagyjából bárhová).A bal csuklómat pillanatnyilag vaskosabb köteg leukoplaszt tartja egyben (a fásli vagy nem fogta rendesen, vagy elszorította a vérkeringést is), sikerült rettenetesen túlerőltetnem (és van egy olyan nagyon halvány emlékképem is, hogy egyik éjszaka elég nehéz volt kiszednem a kezem az ágy és a fal közül, ahová álmomban nagyon tehetségesen és igen egészségtelen pózban becsavartam, talán ez sem tett jót az ízületeimnek) és fáj, ha behajlítom, és jaj. Még kész szerencse, hogy amikor az ujjaim vacakoltak, rájöttem, hogy a stratégiailag felragasztott leukoplaszt a legidétlenebb helyeken is kiválóan rögzít, annyit szenvedtem délután a fáslival, hogy az nem igaz, és amikor végre jó lett, akkor utána rögtön kezet kellett mosnom vagy kibomlott és egyáltalán, szörnyű.
Nagyon szeretném, ha már tavasz lenne lassan, és szép és jó dolgok történnének halomba hamar, mert ez a tél egyelőre kitartóan és komótosan zabálja fel a lelkemet és a kitartásomat és még a müzliszeletem is elfogyott.
idő
Az idő egy olyan dolog, amitől elérzékenyül az ember, de legalábbis a nyúl biztosan; és az idő egy olyan dolog, amit a régi fényképek veszedelmesen és ijesztően közel tudnak hozni.
Akkor nem írtam, amikor kaptam egy CD-t apámtól, és életemben először - haláluk után tizenöt és három évvel - láttam apai nagyszüleimet fiatalnak, és láttam, hogy az öcsém tényleg a megszólalásig hasonlít nagyapánkra, leszámítva persze az a bő harminc centi magasságkülönbséget, ami a mokány tábor lelkész és a langaléta, félszeg mosolyú közgazdász között lehetett.
A hétvégén tartottuk anyai nagyapám 84. születésnapját, és nagybátyám vetítéssel is készült: előszedte nagyapám régi fényképeit. Nagyapám szenvedélyes fényképész volt, minden évben telefényképezett legalább egy vaskos albumot családról, kirándulásokról, tájakról, állatokról. Az eddig beszkennelt képekből vagy ezerkétszázat most megkaptunk mi is, és bejárhattuk a máramarosi havasokat, megismerhettem a dédszüleimet, láthattam, hogy anyám gyerekkorában pont olyan félszegen ült minden képen, mint huszon-egynéhány évvel később én, ugyanabban a tartásban, épp csak előtte nem mindig hevert ott egy alibiként szolgáló könyv. És hiába fekete-fehérek a képek, hiába jártunk mi keveset a máramarosszigeti házban, érezni rajtuk a hőséget, az alkonyt, a füstszagot, hallani a fák susogását, látni a zöldeket.
Hiszen semmi értelme nincs feltételezni, hogy mindez véget is ért, csak mert az idő elhaladt mellette, mint a hegyek és legelők, dombok és városok mellett a gyorsvonat.
Akkor nem írtam, amikor kaptam egy CD-t apámtól, és életemben először - haláluk után tizenöt és három évvel - láttam apai nagyszüleimet fiatalnak, és láttam, hogy az öcsém tényleg a megszólalásig hasonlít nagyapánkra, leszámítva persze az a bő harminc centi magasságkülönbséget, ami a mokány tábor lelkész és a langaléta, félszeg mosolyú közgazdász között lehetett.
A hétvégén tartottuk anyai nagyapám 84. születésnapját, és nagybátyám vetítéssel is készült: előszedte nagyapám régi fényképeit. Nagyapám szenvedélyes fényképész volt, minden évben telefényképezett legalább egy vaskos albumot családról, kirándulásokról, tájakról, állatokról. Az eddig beszkennelt képekből vagy ezerkétszázat most megkaptunk mi is, és bejárhattuk a máramarosi havasokat, megismerhettem a dédszüleimet, láthattam, hogy anyám gyerekkorában pont olyan félszegen ült minden képen, mint huszon-egynéhány évvel később én, ugyanabban a tartásban, épp csak előtte nem mindig hevert ott egy alibiként szolgáló könyv. És hiába fekete-fehérek a képek, hiába jártunk mi keveset a máramarosszigeti házban, érezni rajtuk a hőséget, az alkonyt, a füstszagot, hallani a fák susogását, látni a zöldeket.
Hiszen semmi értelme nincs feltételezni, hogy mindez véget is ért, csak mert az idő elhaladt mellette, mint a hegyek és legelők, dombok és városok mellett a gyorsvonat.
HMS Titanic
Ahol született, sárba fulladt a napfény is. Isten utolsó szigetecskéje volt a szürkeségben, a hullámok minden áldott nap összecsaptak felette. A házak úgy tapadtak a loncsosra ázott fűbe, mint a kutyák bundájába az agyag. Nem volt más, csak tehenek, halászok, madarak, halászok – sirályok vijjogtak az örökszürke víz fölött.
De álmában hajó jött érte, ragyogó, hatalmas, fehér; fénykévék áradtak belőle, zenén úszott, nem is vízen. Színek; színek és illatok kavarogtak körülötte, magas, karcsú nők táncoltak rajta, az ujjukon ott szikrázott a hold és a nap, a férfiak keze puhán csillogott, hófehéren, a matrózok illatos, friss, ropogós ruhája...
Évente egyszer kopott bárka döcögött át hozzájuk, fazekakat hozott, tűket és híreket. A hajós mogorva volt, akár a tenger, nem szerette a kölyköket, elhajtotta őt is – ő pedig elkullogott. Kérdezni úgysem mert volna; mit? A semmiből, amiben élt, csak álmok fakadtak, kérdések sosem.
És álmodta, minden éjszaka azt álmodta, hogy kiköt a hajó; vidám, fehér csónakon kieveznek a partra az utasok. A nők feje fölött hatalmas, élénk virágok táncolnak, a férfiak hangja lágy és meleg...
Az apja odaveszett egy viharban, beállt a helyére. A tenger kimarta az arcát, kérget vont a tenyerére, a nappalok megfakultak, az éjszakák sötétjét is kiszívta az eső, a lusta köd. Halat fogtak, hazavitték, tengerre szálltak újra; hallgattak, és ha már megállt köztük a csönd, hát ittak. Az álmok is elmaradtak lassan.
Nyúlt az idő, a tél tavaszba engedett. A végtelen szürke vízen meghígult a köd. Útnak indultak a halak nyomában, vakon követték a csillogva örvénylő pikkelyhadat, vakon, akár a szótlan, víz alatti hívást a halak.
Váratlanul csapott le rájuk az utolsó téli vihar.
Napokig hányódtak, és mikor elült a szél, messze, idegen tengeren találták magukat. Feltápászkodtak, és nézték a sivár hullámokat. Tudták, hogy nem találnak haza. Halk zene úszott feléjük, és a messzeségben feltűnt egy hatalmas hajó; az ablakaiból hófehéren áradt a fény, a korlátnál karcsú nők álltak, a férfiak keze lágy volt és finom…
Térdre roskadt, és rekedten felzokogott. A kis bárkát eltakarták a hullámok; a hajó pedig – leküzdhetetlen, mesés óriás – folytatta az útját nyugatnak.
Egyre csak nyugatnak.
De álmában hajó jött érte, ragyogó, hatalmas, fehér; fénykévék áradtak belőle, zenén úszott, nem is vízen. Színek; színek és illatok kavarogtak körülötte, magas, karcsú nők táncoltak rajta, az ujjukon ott szikrázott a hold és a nap, a férfiak keze puhán csillogott, hófehéren, a matrózok illatos, friss, ropogós ruhája...
Évente egyszer kopott bárka döcögött át hozzájuk, fazekakat hozott, tűket és híreket. A hajós mogorva volt, akár a tenger, nem szerette a kölyköket, elhajtotta őt is – ő pedig elkullogott. Kérdezni úgysem mert volna; mit? A semmiből, amiben élt, csak álmok fakadtak, kérdések sosem.
És álmodta, minden éjszaka azt álmodta, hogy kiköt a hajó; vidám, fehér csónakon kieveznek a partra az utasok. A nők feje fölött hatalmas, élénk virágok táncolnak, a férfiak hangja lágy és meleg...
Az apja odaveszett egy viharban, beállt a helyére. A tenger kimarta az arcát, kérget vont a tenyerére, a nappalok megfakultak, az éjszakák sötétjét is kiszívta az eső, a lusta köd. Halat fogtak, hazavitték, tengerre szálltak újra; hallgattak, és ha már megállt köztük a csönd, hát ittak. Az álmok is elmaradtak lassan.
Nyúlt az idő, a tél tavaszba engedett. A végtelen szürke vízen meghígult a köd. Útnak indultak a halak nyomában, vakon követték a csillogva örvénylő pikkelyhadat, vakon, akár a szótlan, víz alatti hívást a halak.
Váratlanul csapott le rájuk az utolsó téli vihar.
Napokig hányódtak, és mikor elült a szél, messze, idegen tengeren találták magukat. Feltápászkodtak, és nézték a sivár hullámokat. Tudták, hogy nem találnak haza. Halk zene úszott feléjük, és a messzeségben feltűnt egy hatalmas hajó; az ablakaiból hófehéren áradt a fény, a korlátnál karcsú nők álltak, a férfiak keze lágy volt és finom…
Térdre roskadt, és rekedten felzokogott. A kis bárkát eltakarták a hullámok; a hajó pedig – leküzdhetetlen, mesés óriás – folytatta az útját nyugatnak.
Egyre csak nyugatnak.
2004-2007.
február legelseje
Akartam én még írni januárban, de aztán január aljas módon véget ért, és én jelentős részét azzal töltöttem, hogy rosszkedvű voltam és szomorú, vagy csak úgy dermedt, ami a közelgő határidők szempontjából nem a legkellemesebb.
Persze történtek dolgok is, a nagy TEDx Danubiáról majd külön írok, ha egyszer sikerül befejeznem rettentő gigászi beszámolómat, én nagyon jól éreztem magam, és hallottam okosakat és érdekeseket is, sőt, olyat is, ami a kettő volt egyszerre.
A rettentő havazás alatt vendégeskedtem és kis fehér kutyával aludtam és kaptam krumplipürét és megnéztünk vagy tíz filmet - a nővéremék Párizsba utaztak, és miután az anyósa már négy napja egyedül vigyázott a kutyára, megkért, hogy menjek fel én is, mert nagyon unja már egyedül. Jó volt. Én igazából vendégeskedni és nyaralni akarok főállásban, az az egyetlen, ami láthatóan tényleg megy nekem. Minden mással kapcsolatban kételyeim vannak mostanában, illetve egy részükről tudom, hogy tényleg nem megy, ilyen például a fogyókúra és a rendrakás és elviselni, hogy mindenféle elvárásokkal fordulnak felém az emberek, beleértve saját magamat is.
Persze történtek dolgok is, a nagy TEDx Danubiáról majd külön írok, ha egyszer sikerül befejeznem rettentő gigászi beszámolómat, én nagyon jól éreztem magam, és hallottam okosakat és érdekeseket is, sőt, olyat is, ami a kettő volt egyszerre.
A rettentő havazás alatt vendégeskedtem és kis fehér kutyával aludtam és kaptam krumplipürét és megnéztünk vagy tíz filmet - a nővéremék Párizsba utaztak, és miután az anyósa már négy napja egyedül vigyázott a kutyára, megkért, hogy menjek fel én is, mert nagyon unja már egyedül. Jó volt. Én igazából vendégeskedni és nyaralni akarok főállásban, az az egyetlen, ami láthatóan tényleg megy nekem. Minden mással kapcsolatban kételyeim vannak mostanában, illetve egy részükről tudom, hogy tényleg nem megy, ilyen például a fogyókúra és a rendrakás és elviselni, hogy mindenféle elvárásokkal fordulnak felém az emberek, beleértve saját magamat is.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)